A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-24 / 38. szám

islánykoromban anyám talán azért, hogy ne Kvegyem észre a szegénységünket, és hogy nekem, a szegény kislánynak milyen igénytelen babája van, megtanított egy dalocskára, amely többek között így hangzott: „Be szép, be szép vagy kis babám. Talán még álam is szebb!" Ez, ahogyan mondani szokás, affés kegyes hazugság volt, mert én bizony sokkal zebb voltam a babámnál. Szegények voltunk, de zépségben nem volt hiány a családunkban. Nőttem és szép maradtam, sőt egyre szebb lettem, 'izenöt éves koromban szebb voltam, mint tízéveen, és tizennyolc évesen szebb mint tizenöt éves oromban. Olyan szép voltam, hogy valamelyik nyáon egy fürdőhelyen, ahol nyaraltunk, szépségkiilynővé koronáztak. A versenybírák között volt gy középkorú férfi, valami gyáros, aki nézetem serint, ha létezett volna csúnyasági verseny, egézen biztosan első díjat nyert volna. Ez a férfi másap odajött hozzám a strandon gratulálni. Olyan jrdőruha volt rajta, ami se fecske nem volt, se szónadrág; a lábán meg olyan harisnya, amely nem rt a lábikrájáig, hanem éppen csak a bokájáig, leglepett ennek a két ruhadarabnak határozatlan s hiányos látványa. Miközben egy csomó bókot íondott, néztem őt, és azt kérdeztem magamtól, litől látom ennyire csúnyának: csúnya volt, ugyankkor nem lehetett tudni, miért. Végül is megértetem, azért volt csúnya, mert volt benne valami torz s félresikerült vázlatszerűség, valami, ami nem tu-ALBER RAVIA ott végleges formát ölteni. A feje se kopasz, se ajjal benőtt nem volt; a szeme se sötét se világos; z orra se nem egyenes, se nem sasorr; a szája se em volt ívelt, se nem püffedt. Széles válla magas mberhez illett, rövid lába meg alacsonyhoz. Még beszédmódja is félúton volt a tájszólás és az iroalmi nyelv között, valójában nem volt sem ez, sem z. A beszéde is a torzok félresikerült csúnyaságát 'iselte magán. Néhány látogatás után ennek a csúnya embernek olt bátorsága engem, a nagyon szépet feleségül :érni. Tudtam, nagyon gazdag; de nem emiatt mondtam igent. Inkább ellentmondást nem tűrő paancsoló hangja miatt. Nekem szelíd, hajlékony, asszív természetem van. Amikor megfogta a keemet, és így szólt: „Azt akarom, hogy a feleségem -gy (jegyezzék meg, nem azt mondta; „szeretném", lanem azt, hogy „akarom"), nem tudtam mást tenli, minthogy igent mondjak. Azután ő továbbra is folyton azt mondta: „akaom", én pedig folyton azt, hogy: „igen". Azt akara, hogy szeressem őt, és én szerettem. Azt akarta, logy éljek vele egy villában, Rómától ötven kilonéternyire, közel a gyárához, és én nem utasítottam 'issza. Azt akarta, hogy ebben a villában lakjak gyütt a nagyszülőkkel, a szüleivel, a két hajadon lővérével, a fivérével és a többi rokonával, egy gész törzzsel, és én engedelmeskedtem. Végül ;yermeket akart, és én szültem neki kettőt. Amint mondottam, gazdag volt. Pontosabban: dúslazdag. Például a mi villánk saját bevallása szerint, öbb mint fél milliárdba került. Nem kell azért azt űnni, hogy valami antik villa volt ez, olyasféle milyeneket a gazdagok valamikor építettek maguklak, hogy a vidéki nemességgel versenyezzenek. Az tn férjemnek a modernség volt a rögeszméje; a vila sokkal inkább valami gépezethez hasonlított, mint akóházhoz. Természetesen ez a tökéletes lakó-gép számtalan lemkevésbé tökéletes gépet foglalt magában, ameyek a mindennapi életet szolgálták. A férjemnek zenvedélye volt minden ami gépesített; a villa a lépek múzeuma volt. Szórakozást szolgáló gépek: évék, rádiók, gramofonok, mozi; a táplálkozást zolgáló gépek: tűzhelyek, hűtőgépek, keverőgépek, :emencék; gépek a tisztálkodásra: mosógépek, vízoelegítők, borotvák. Volt itt persze alagsori tornaerem is, minden szükséges felszereléssel. De a legnegbecsültebb hely a park mélyén levő garázs volt, melyben férjem a kocsijait tartotta, összesen kilenet. Háróm szérián kívüli autója volt, három ele[áns, tágas csukott kocsi a család számára, és háom kiskocsi a mindennapi használatra. Folyton seréigette őket, a régi típusokat újakra; azt hiszem, okszor nem is használta a kocsikat, megelégedett izzal, hogy hosszan — mintegy bűvölten — nézetesse őket és legfeljebb néhány próbakört tegyen velük a parkban. Itt hadd időzzek egy pillanatra a kocsik „formájánál". Határozott alakjuk volt, legalábbis úgy látszott: azért voltak szépek. Ezt a formát a funkcionalizmus és a hatékonyság jellemezte. Vagyis nem voltak rosszul sikerült torzók; hanem pontosan azok, amiknek lenniök kellett, sem többek sem kevesebbek. Ebben a fényűző villában, amelyben minden funkcionális, ragyogó és tökéletes volt, együtt élt egy csomó elnyomott, torz, szerencsétlen ember. A férjem rokonairól beszélek. Akárcsak ő, nem azért voltak csúnyák — engedelmet a szójátékért —, mert csúnyák voltak. Csúnyaságuk alaktalanságukból eredt. Az ember, amint nézte őket, azt gondolta, p. természet azzal próbálkozott, hogy emberi lényeket gyártson, azonban ez sohasem sikerült egészen, míg végül kétségbeesésében azon mód hagyta félbe őket, ahogy voltak, jobb napokra várva. Már beszéltem arról az artikulátlan nyelvezetről, a tájszólás és az irodalmi nyelv keverékéről, amelyben a világnak valamiféle hibrid és elmosódott látomása fejlődött ki. Ugyanezt az átmenetiséget lehetett észrevenni az öltözködésüknél is, amely nem volt parasztos, se városias sem. Sajnálom, de meg kell mondanom; az én két gyermekem — egy fiű és egy lány — apjukra hasonlított, és formátlan csúnyaságukkal inkább a törzs tagjaira ütöttek, mint rám. Egy napon férjem visszatérve Rómából, magával hozta egy diákkori barátját. A férjem, amint mondani szokás, magának köszönhette a szerencséjét; és ami a gazdagságot illeti, volt is köszönet benne. Barátja ellenben nem sokra vitte; sőt semmire sem. Szegény maradt, mint húsz évvel ezelőtt; tanár volt egv középiskolában. Nem hinném, hogy a férjem valójában baráti érzelmeket táplált volna ez iránt az ember iránt, akit a szíve mélyén nyilván bukott embernek tekintett. Talán ezt gondolta: „Látott engem az indulásnál. Meg akarom neki mutatni, hova jutottam." Milyen volt ez a tanár? Azt hiszem, ha máshol találkozom vele, észre sem veszem, jelentéktelennek láttam volna. De amikor beléptem a társalgóba, és megpillantottam őt a törzs közepette ülni, férjem fél-ember rokonai között, nem tudtam elfojtani magamban a felkiáltást: „Milyen szép ember!" Azután közelebb mentem, és láttam, hogy a „szép" szó nem pontos. Nem volt szép a tanár; egyszerűen csak olyan volt, amilyennek lennie kellett. Mindennapi ember, de a maga nemében befejezett és sikerült. A férjem bemutatta a családnak, azután azt ajánlotta neki, hogy megmutatja a villát. Így hát körbementünk a házban; a férjem egymás után nyito-Brezina Otakar felvétele gatta az ajtókat, és a tanár folyton ezt Ismételgette: „szép, szép, szép," de kissé kétértelmű hangsúllyal, amely csúfolódás is lehetett. Megnéztük a hálószobákat, a szalonokat, a konyhákat. Végül elhagytuk a villát, és bementünk a nagy garázsba, ahol férjem autói állottak. Éppen néhány nappal ezelőtt vásárolt egy ragyogó, szérián kívüli angol kocsit; bezsúfolódtunk mindannyian, hárman az elülső ülésre, hogy egy díszkört csináljunk a parkban, majd néhány kilométert tettünk a vidéki országúton. A tanár megszakítás nélkül ismételgette: „szép, szép, szép", és én egy pillanatra szinte kísértésbe estem, hogy ezt mondjam neki: „Nincs ezen mit gúnyolódni. Ez a kocsi valóban gyönyörű." Visszatértünk a villába. A ház népe behúzódott a szobákba; férjem azt mondotta, hogy a gyárba kell mennie, és elköszönt tőlünk. Egyedül maradtunk, a tanár, a két gyermekem és én. A tanár mintha zavarban lett volna. Ezt mondotta: — Gyönyörű ház! És mennyi szép holmi. De a legszebb közülük az, amelyet a legjobban megcsodáltam, tudja melyik? — Melyik? — Maga. A tanár most töprengő arckifejezéssel nézte a gyermekeimet. Így szóltam: — Ugyanolyan csúnyák mint az apjuk. A tanár nem szólt egy szót sem: nyilván igazat adott nekem. Én meg így folytattam: — Ez a ház tele van szép holmival és csúnya emberekkel. A tanár sóhajtott majd kinyilvánította: — Sajnos, olyan civilizációban élünk, amelynek fő jellemzője, hogy olyan tárgyakat alkot, amelyek szebbek, mint azok, akik birtokolják és használják őket. — Azért vannak szép emberek is. Saját magamra gondoltam. És 6, valószínűleg szintén rám gondolva, felelte: — Akkor azok megszűnnek személyek lenni, és tárgyakká válnak. Az én csúnya kislányom közeledett a tanárhoz, karján az ő gyönyörű babájával. Modern baba, hölgynek öltöztetve, miniszoknyában, tűsarkú cipőben, harisnyanadrágban, melltartósan. Megmutatta a tanárnak és azt mondta neki. — Ugye, milyen szép babám van? Mire ő, öntudatlanul is gyermekkorom dalocskáját idézte: — Szép, nagyon is szép. Tudod-e, talán még ná-. lad is szebb! Migori Erzsébet fordítása hoL 11