A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-17 / 37. szám

Lefeküdtek. Laci hamar elaludt. Egyenletesen, mélyen lélegzett. Olykor azonban neg-megrándult a teste, nyögött, forgolódott, aztán megnyugodva, el(situlva tovább aludt. Margit széket tett Laci ágya mellé, leült és órákig nézte csendben a fiát, az ő egyetlen, százszor elsiratott fiát. Kocsis István is leereszkedett az ágyról, Laciéhoz csíklábolt és ő is szótlanul nézte a sötétben, hallgatta a szuszogását. — Látod, Margit, mégis hazasegítette a jóisten. Mondtam én, hogy életben van és hazajön, de te nem hitted el — súgta. — Gyere, feküdj már le, átfázhatsz, gyere... Nézheted holnap meg azután ... egy egész életen át... Margit levetkőzött és lefeküdt. — Adhatnál egy korty italt — súgta István. — De fúrja az oldalad! Majd reggel kapsz, addig nem bontom fel az üveget — súgta vissza Margit. — Neki takargattuk, ő igyon belőle először ... István keserveset sóhajtott és berettent attól a nagy és kellemes érzéstől, ami átzúgott rajta. Félt, hogy meghasad a szíve. A tuskóra készített lavórban derékig mosdott. Pancsolt, fröcskölt, prüszkölt, mint a játékos kedvű kisgyerek. Az esti nagy öröm úgyszólván beléjük fojtotta a szót. Most, hogy jól bepálinkáztak és bereggeliztek, megoldódott a nyelvük. Először csak azért beszéltek, hogy hallgassák és ízlelgessék egymás hangját, aztán már komolyabb témák felé fordult az érdeklődésük. Margit arra volt kíváncsi, mit hozott magával a fia abból az idegen, távoli világból, s vajon nem sebezte-e meg a lelkét örökre. — Sokat szenvedtél, ugye? — kérdezte szomorúan. — Mit is mondhatnék, édesanyám?... Nem volt könnyű... Három év, hosszú idő... — Bizony hosszú... — bólogatott maga elé Kocsis István. — Lakodalomból is sok lett volna!... Tudom én, az első világháborúban nekem is kijutott belőle. — A pálinkás poharat LOVICSEK BÉLA letörődött a változhatatlanba. Mi mást is tehetett volna? — Én szerelmes istenem, csakhogy hazasegítetted! — fohászkodott fel Margit. Sokáig nézte még álmatlanul a mennyezetet. Hajnaltájt elszenderült, de minden moccanásra felriadt. Felült és ijedten pillantott át a másik ágyra: valóban hazajött a fia, vagy csak álmodta az egészet? Margit nem nyughatott, korán felkelt. Elkészítette a reggelit, asztal közepére állította a pálinkás üveget, mint ünnepi vendégváráskor szokás. Csíklábon járt, hogy ne zavarja meg a fia álmát, hadd pihenjen, szegény, hiszen szenvedett eleget. Kocsis István is szokatlanul csendben végződött, nem úgy mint máskor. Most nem kiabált az állatokkal, itatáskor is óvatosan forgatta a kútkereket, szekérkenőccsel meg is kente, hogy ne nyikorogjon. Végződés után leült a konyhaajtó küszöbére, szótlanul cigarettázott, hallgatta az eresz alatti fecskefészek lakóinak csicsergését és várta a fia ébredését. Néha rá-rápillantott a pálinkás üvegre — ihatnék ja volt... Laci mocorgott, ébredezett. Füle hozzászokott a zajhoz, a nagy tömeg zsongásához, orra a láger jellegzetes, langymeleg bűzéhez. Hiányérzet vibrált az idegeiben, s riadtan felült, körülnézett, mire végtelen megnyugvás áradt szét benne. Kiment az udvarra, nagyot nyújtózott. Mozdulatában benne volt a ház, az udvar, az egész világ átölelésének szándéka. Most kezdte csak igazán érezni az otthon foghatatlan ízét, s szinte meg-14. szorongatta, s könyörögve nézett Margitra. — önthetnél... Isten éltessen, fiam! — Egészségére! — Itthon sem volt ám valami könnyű — vette át a szót Kocsis István. — Nem bizony. Nagyot változott a világ. Ha végigmész a falun, nem ismersz rá. A házak ugyan állnak, de az emberek... Az emberek bizony mások lettek ... Kicserélődtek .... — Hogyhogy? — A fél falut — a nagygazdákat — áttelepítették Magyarországra, helyettük szlovákokat hoztak... Fene tudja, fiam, szebben beszélnek magyarul, mint mi... — Nem értem. — Én sem ... Tavaly télen tizennyolc családot vittek ki Csehországba, munkára. Minket is vittek volna, ha anyád nem betegeskedik. De lassan visszaszállingóznak. Éppen tegnapelőtt jöttek haza a Bereczék ... Ügy hallom, most már hivatalosan is jöhetnek, ha akarnak, eddig csak szökve jöhettek, bizony... — István rágyújtott, ivott, majd felnevetett. — Negyvenöt őszén engem is elvittek Morvaországba cukorrépát ásni. Ástam, ástam, de nem sokáig, megléptem. Meg én! A kutya se kérdezte meg, hogy jutottam haza. Én sem dicsekedtem vele... Űjra jelentkeztem a pártba. Nem vettek fel. Ha nem kellek nekik, hát nem kellek, majd jó lennék még!... Igyál hát! Egészségedre!... Anyád, szegény, sokáig betegeskedett. Láthatod, most is olyan, mint az árnyék ... Sokat kesergett miattad, de most már minden jó lesz, igaz-e, anyu?... Már megint üresek a poharak, miért nem öntsz?... A Szarkáné földjeit nem dolgozom, nem érdemes gürcölni, szakadásig hajtani, ki tudja miként alakul a helyzet, mindenfélét beszélnek. Elég a mi hat holdunk, elég az, meg aztán az az enyém, ragaszkodom is hozzá, a derekát törném le, ha valaki beletenné a lábát! — Már miért tenné? — Ki tudja? Lacinak a hazaérkezése óta állandóan nyelvén ül a kérdés: mi van a Szarka Gizikével? Egyre gyanúsabbá válik a dolog, mivel szülei nem tesznek említést róla. Tán csak nem történt valami baja!? Most már egyre csak Gizike körül forognak a gondolatai. A tizedik pohár után ki is böki a kérdést. — Mi van a Gizikével? Kocsis István zavartan köszörülte meg a torkát, Margitra nézett. Nem lepődött meg a kérdésen, várta, bár azt is tudta, hogy nem valami kellemes róla beszélni, de azt is tudta, hogy mielőbb át kell esni rajta, tiszta vizet önteni a pohárba. — Nem felejtetted el? — kérdezte Kocsis István óvatos tapogatózással, hátha az esetleges kedvező válasz megkönnyítené a dolgát, mert hiszen annyi év után el is felejthette. — Már hogy felejtettem volna! — mondta Laci. — Hiszen a menyaszszonyom! — Persze, persze... — bólogatott István. — Persze hogy a menyaszszonyod volt. — Hogyhogy volt. — Az történt, fiam, hogy őket is áttelepítették Magyarországra... mint a többi jógazdát... — És ő elment? — El... Mi mást tehetett volna? — Mi más, mi mást?... — keseredett el Laci. — Itt maradhatott volna az öreganyjánál, vagy mit tudom én... — Hiába kerülgetjük a kérdést, mint macska a forró kását, meg kell mondani az igazságot — szólt Margit szomorúan. Tudta, hogy bánatot okoz a fiának. — Milyen igazságot? — Gizike rögtön a front után férjhez ment a kanász fiához, a Sátek Gyurihoz — Férjhez ment? — Igen ... — Az is hozzátartozik az igazsághoz — szólt közbe István —, hogy nem jókedvéből tette. — Az mór mindegy, egyre megy... Hosszú szünet után Margit töviről hegyire mindent elmondott a fiának. — Hát így történt, fiam... Azt mondom én neked, hogy egyet sem gondolj rá, ne törődj vele, de ne is haragudj: boldogtalan lett egész életére. — Látnom kell... Beszélnem kell vele! — mondta Laci hosszú hallgatás után. — Már hogy beszélhetnél vele, édesfiam, mikor valahol Baranyában élnek, a világ túlsó részén!? — rémült meg Margit még a gondolattól is. Más sem hiányzik, mint hogy utána menjen a fia. — Verd ki a fejedből! — Beszélnem kell vele, és fogok is! — Jóformán haza sem értél, máris nyakadba vennéd a világot? — siránkozott Margit és szemét ellepte a könny. — Arra nem gondolsz, hogy csak szökve lehet átjutni a határon? Hiszen le is lőhetnek!... Nem érdemes fölöslegesen kockáztatni, kisfiam. Épségben hazajöttél, most meg a vesztedbe akarsz rohanni!? Miért? —Folytatjuk— Egy ephesosi asszonynak olyan szemérmes híre volt, hogy még a szomszéd országokból is tódultak az aszszonyok a csodálatára. Mikor a férjét eltemette, nem érte be azzal, hogy rendeé szokás szerint kibontott hajjal kísérje a gyászmenetet, s hogy meztelen keblét a gyászoló közönség szeme láttára öklözze, hanem a sírboltba is követte a halottat. Mikor a holttestet görög szokás szerint a föld alatti sírban nyugalomra helyezték, ott őrizte és siratta éjjel-nappal egyfolytában. Így sanyargatta magát, éhhalálra kárhozottan, és sem szüle), sem rokonai nem tudták szándékától eltéríteni. Utoljára még a hatóság is elutasító válasszal jött vissza, s az egész város elsiratta a páratlanul hősies asszonyt, aki már ötödnapja tengődött élelem nélkül. Csak egyetlen hűséges szolgálója maradt mellette, együtt sírt a gyászoló Özveggyel, s megigazgatta a síremléken álló lámpát, valahányszor hunyadozni kezdett. Csak róla beszélt az egész város, és minden rendű és rangú ember úgy magasztalta, mint a hitvesi hűségnek és szerelemnek páratlanul ragyogó példáját. Ekkor történt, hogy a tartomány kormányzója keresztre feszíttetett néhány rablót, éppen ama sírbolt közelében, amelyben az asszony zokogott imént meghalt férje fölött. Nos, az első éjszakán az a katona — aki a kereszteket őrizte, hogy le ne lopják és el ne temessék a holttesteket_ — élénkebb világosságot látott csillogni a síremlékek közt és panaszos zokogás ütötte meg fülét. Ösztönös emberi gyengeségből szerette volna megtudni: ki az, s mit csinál? Lement hát a sírboltba, s amint meglátta a gyönyörű asszonyt, az első pillanatban mint valami tüneménytől vagy túlvilági kísértettől megdöbbent, s a lába szinte a földbe gyökerezett. De aztán mikor meglátta a kiterített holttestet, s észrevette a körömmel összevissza hasogatott könnyes arcot, kitalálta, miről van szó: ez az özvegy nem tud megvigasztalódni férje halálán. Odahozta hát a sírboltba szerény vacsoráját, és vigasztalgatni kezdte a gyászoló asszonyt: ne makacsolja meg magát fölösleges fájdalmában, ne gyötörje keblét hiábavaló jajveszékeléssel, hisz mindnyájan erre a végre s ebbe a hajlékba jutunk — s más effélékkel, amikkel a sebzett szíveket gyógyítgatni szokták. De az asszonyt felzaklatta a kéretlen vigasztalás, és csak annál elkeseredettebben marcangolta keblét, s kitépett hajfürtjeit a kiterített holttestre szórta... De a katona nem tágított, tovább unszolgatta az asszonykát, és étellel kínálgatta, mig végre a szolgáló áldozatul esett a bor kisértő illatának, s elsőnek nyúlt a szívesen kínált étel után; aztán hogy az ételtől-italtól felüdült, maga is ostromolni kezdte aszszonya makacsságát, és kérdezgette: — Mi hasznod lesz belőle, ha megöl az éhség, ha elevenen eltemetkezel, ha mielőtt a végzet úgy kívánná, önként feláldozod az életedet? Azt hiszed, ezzel a holtnak a hamva s a lelke törődik? — Akarsz-e újra élni? Akarod-e, asszonyi balgaságod félretéve élvezni hicst 14