A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-10 / 36. szám

18. A három lovas Ullés puszta táján járhatott. Elég jól összetartottak: de Sándor egyszer csak mégis füttyentett, s a másik kettő is megállott. Szél támadt, távolról valami dobogást, robogást hallottak. Pisze Matyi megszólalt: „Vármőgye kutyái." „Viszik a béfogottakat." Fogott katonák. Katona fogdosás. Azokat viszik. A két lovas elrúgtatott balra. De Rózsa Sándor állva maradt a lován. „Mi lenne, ha... Ha nekik mennének s kiszabadítanák a kötéllel fogott legénységet." Fegyveres katonaság kíséri a fogottakat. Mint rabot visznek kötélen. Sándor leszáll a lóról, lefekteti a homokba, ö maga a ló mögé fekszik, előszedi puskáját. Mit veszíthet? Az életit. Mást nem. De eszébe jut az öccse, Bandi. Akkor nem lösz neki lova... Az éccaka sötét. 15. Csirimpol a Piros a vízparton, de Sándornak a szeme megkeményedik. Valamit néz. Ott mellettük egy nádszál késsel van lemetszve s letéve. Ki vághatta el, s mire? Féltékenység csapott bele a szivébe. Még a nyirág seprű is ott van a közelben, annak a húzásai eltakarták a csizma nyomot. De nem a ... nem csizma ... bocskor nyoma. Nem csikós, juhász. Nem lehetetlen, hogy valahol itt lappang a közelben, a se, hogy vágott ólomra van tötve a fegyvere. Piros bemegy a kunyhóba. Sándor nesztelenül utáni siklik. „Valaki lebet a kunyhóban." De nincs ott senki. Piros mégis zavart. Sándor észreveszi, bogy a kunyhó talaja sárga főddel van frissen behintve. A vízbe hordták a sárga fődet. Ezek rejtőköt ástak; qz neki lesz Jó. Megjött az atyus is, az öreg halász. Tőle kérdezi Sándor a gödröt, a sárga fődet. Mikor éles rikoltás hallatszik, mintha nádi rigó szava véna, s mégsem az. 19. Közel megy el előtte a had. Felhúzta a kakast. Már azt mégiscsak szégyellte volna, ha még jelet sem ad, hogy ő is itt van. Piff-puff. A ló felugrott, s ő már rajta is volt. Nagy zavar lett a csapatban. A lövés eltalált egy lovat, a hasába, a katona leesett róla. A legények megrázták bilincseiket. Mindenkin kitört az izgalom. Hogy valaki rájuk mert lőni a pusztán. Káromkodtak, és lehurították a tiszteket félő volt, hogy fegyverhasználatra kerül sor. Ezért ls nem űzték a katonák a lovast, aki északra vágtatott az éjszakában. Elkeseredett betyár puskázhatott rájuk. Keserves könnyekbe törtek ki, hogy ennek így kell lenni, hogy a magyar gyerekeket így viszik a világ végére tizenhat esztendőre. Háromszázötven legény szerette volna megölelni azt a jó testvért, aki belelőtt a csillagos éccakában az ő gyász életükért. A sereget utolérték az asszonyok. Búcsúzás, sírás, rívás, jajveszékelés. A katonacsapat elindul. Az asszonynép keservesen sír és sikolt az istenhez. 16. Sándor, mint egy vadállat, ugrik félre az ajtó nyílásából. Egy puskacső mered ki a kunyhó ajtaján. Sándor elkapja, iszonyatos erővel rántott egyet rajta. Kijött vele az is, aki azt tartotta. A testvéröccse: Rózsa Bandi. „Éppen tégöd kereslek" — mondta Bandi. Levetik magukat a füves marton. Sándor észreveszi öccsén, hogy ennek tele van a Pirossal a szíve. Neki nem bánja. „Jó van no" — szól. „Mi, Sándor?" „Lögyön a tiéd." „Mi?" „Piros." Megszínesedik Bandi arca, aztán sokára maga elé tűnődve megszólal: „Még valami kék hozzá, Sándor." S elmondja a hátast, hogy Veszelka be tudná most igazítani a városhoz. A méneshőz. Sándor Piros felé int: „Elvöszöd?" — „Akkor el." Sándort megrohanja a vágyakozás. Itt van ez az ő egy édes testvérjc, s ebből embör lehet, csak egy ló az ára... 17. Éjszaka három lovas áll meg Gárgyán Mihály udvarában. — „Miska bácsi, — szólal meg Veszelka Imre — vezesse ki kend a pejkót." Gárgyán futni kezd az ól felé. „Nincsen az ólba, kérőm alássan, kint vau a ménősbe." Rozgonyt uram meglátja a lovat, elrendeli, hogy azonnal be kell szállítani az ő udvarába. Bátori Bálint ellenszegül. Rozgonyi megharagszik, a jobbágyot kiveti a hajlékából, a tanyai putrit felgyújtja, a lovat elviszi. Gárgyán Mihálynak kellett az átokházi ménesbe szállítani. Ügy hallotta a szegedi főkapitány vette meg. A váratlanságtól a betyárok meg vannak zavarodva. „Hun a pej?" — kérdi Imre. „Atokházán, Majsa számadónál" — feleli Mihály. „Most bemögyfink a városba — szól szigorúan Sándor —, hónap estére együvünk." A lovasok eltűnnek az éjszakában. 20. Zúgott a puszta szele. Sándor utoléri a két cimborát. Előre rúgtatott, nyílegyenest annak a ménesnek, a Majsa ménesének, ahol az öccse pejkóját kell kiszakítani. Átokházára érnek, ott volt előttük a ménes. Állva várja őket a számadó; meg két bojtár. Sándor kéri a pejkót. A számadó nem adja. Felforr lassan a vér mindnyájukban. Állanak és farkasszemet néznek. Valami váratlan történik. Rózsa Sándor lova két hátulsó lábára szökik. A lovas megtöri lovát. A lő beletoporzékol az egész ménesbe, s a pányva kinyúlik, kirepül, a másik pillanatban két lóval vágtat a legény. Alig lélegzenek fel, a három lovasbetyár már világgá ment. 21. Sándor örül a pejkónak. Éppen a gyeröknek való lesz. Hadd virítson neki legalább egy kis öröm ebbe a nagy rettenetességbe. Mit szól ahhoz Müller főkapitány, ha a fülébe danolják: „Zúg az erdő, zúg a mező, ugyan mi zúgattya, talán bizony Rúzsa Sándor a lovát ugrattya." — Bosszantotta, hogy az öccse nem várta meg a halásztanyán. Ez a Piros... Jól van, az öccse örökli. Vöt ebbe a lányba valami, ami neki nem tetszőit. Mindig reszketett a szíve ... Hát emönt Bandi, vissza. Sándor is elfelé tart. Nótára kanyarít: „azt gondolod, hogy én bánom, hogy tetűlled e' kő vánom, e' válásom nem sajnálom csak a régi jókat bánom." (Folytatjuk)