A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-09 / 27. szám

A Manson per során hippy lányok kopaszra nyiratkozva tiltakoztak a bíróság épülete előtt. A legkevésbé sem látszik rajta, hogy fél a haláltól. Nyakában divatos kendőt visel, jobb alsó karjára hamuval — egy elégetett biblia hamujával — egy angyal alakját tetoválta. — Előre örülök — mondja —, hogy Charlie (Manson) is előbb-utóbb ide fog jutni. A többiek is kíváncsiak már rá. Hogy félek-e? Hiszen ismerik világnézetemet: nincs halál, az ember örökké él. De ettől eltekintve: Susan Atkins beismerte, hogy ő ölte meg Hinmant, tehát én ártatlan vagyok, újra fogják tárgyalni ügyemet. Nem, a rabélet nem zavar. A tévé és a könyvek nem érdekelnek. Beausoleil csak arra panaszkodik, hogy nem muzsikálhat. — Huszonöt hangszerem van, de egyet sem hozhattam magammal — mondja. Ezenkívül alkalom adtán a marihuanás cigarettát is megkívánja. — Helyette néhányan almalevet erjesztenek. Nem túl jó, de jobb mint a semmi — mondja. A halálfolyosó lakói közül Charley Pike a legjobb barátja. Ez már tíz éve várja sorsának beteljesülését, 1961-ben ítélték halálra, rablótámadás közben elkövetett rendőrgyilkosság miatt. Jelenleg 37 éves. — Nyilván én leszek az első, akit kivégeznek, finden reményemet feladtam már — módja. Bőre olyan fehér, mint a tej, mert — akárcsak rabtársai — évek óta nem volt a szabadban. De jó bőrben van, mert a halálfolyosó lakói jó kosztot kapnak. Még egyszer annyit költenek rájuk, mint a többi elítéltre, naponta 65 koronának megfelelő összeget. Mindennap két fajta étel közül választhatnak, néha reggelire is sült húst kapnak. — Félek, rettenetesen félek — vallja be Charley Pike. — Pedig folyton bátorítom magam, hogy férfiasan léphessem át a gázkamra küszöbét. Mégsem vagyok benne biztos, hogy az utolsó pillanatban nem vesztem-e el a bátorságomat. Eddig tizennyolc halálraítélttől vett búcsút. — Régebbi cellám éppen a gázkamrával átellenben volt. Gyakran még a mérges gáz szagát is éreztem, amint kiszívatták a kamrából. Mindig rosszul lettem tőle — borzong meg. Akárcsak a többi halálraítélt, Charley Pike is magánzárkában él. A cella folyosója felé eső része — a rácstól eltekintve — teljesen nyitott. A folyosón tévékészülékek állnak, minden három zárkára jut egy. Éjjel-nappal nézhetik a műsort, s hogy a hangzavart elkerüljék, mindenkinek külön fülhallgatója van. Hét csatorna műsora között válogathatnak. De nem ez az egyedüli szórakozásuk. Charley Pike pornográf folyóiratokra fizetett elő, egész héten át azokat forgatja. — Majdnem mindig a nőkön jár az eszem — ismeri be. Ezzel szemben Robert Düren, egy 25 éves néger, aki alig hat hét alatt öt italkereskedőt ölt meg Los Angelesben, kemény lelkigyakorlatok segítségével próbálja legyűrni félelmét és nők utáni vágyát. Reggeltől estig a törvénykönyveket bújja, s a fegyház legjobb törvényismerőjének számít. Időnként rabtársain is segít, ellátja őket jogi tanácsokkal. Noha elég gyakran vannak rémes álmai és a feje is iszonyúan szokott fájni, bizonyos szempontból mégis elégedett a halálfolyosóval. — A fegyház többi részében szinte dühöng a faji gyűlölet. Nálunk ilyesmi nincs, mindnyájan egyformák vagyunk, mindnyájunkra — fehérekre és négerekre — ugyanaz a sors vár. Egyik legjobb barátom például azelőtt gyűlölte a négereket, most bánja, hogy annyira tele volt előítélettel — mondja Düren. (A 93 halálraítélt közül 23 színesbőrű.) — Csak azzal nem tudok megbékélni — folytatja Düren —, hogy a külvilág számára megszűntem létezni. Senkitől sem kapok levelet, senki sem látogat meg. A feleségem elvált tőlem. De Düren még nem halt meg, sőt nagy érdeklődéssel figyeli a világban történő eseményeket. — Mindenről értesülünk, ami odakint történik — mondja. — Sokat vitatkoztunk például Calley hadnagynak (a My Lai-i háborús bűnösnek) ügyéről. Többségünk úgy véli, hogy bűnbakot csináltak belőle. Persze, bűnös is, de a többiek, a hadsereg magasabb rangú vezetői még bűnösebbek. Nekik mégsem történik bajuk! A világ eseményeit többnyire a folyosón tárgyalják meg, mert délelőtt fél tizenegytől délután kettőig kimehetnek járkálni, tornászni, súlyt emelni, sakkozni vagy beszélgetni. Ez a három és fél óra a legszebb időszaka egyhangú mindennapjaiknak. Irigylik is a többi elítéltet, akik dolgozhatnak és együtt költhetik el a reggelijüket, ebédjüket és vacsorájukat. Életük nemcsak attól függ, hogyan fog dönteni az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, hanem a nép hangulatától is. — A gázkamra ugyanis nem a miénk, hanem a polgároké — mondja Lawrence Nelson, a fegyház igazgatója. — Ha ők úgy akarják, már holnap leszerelhetjük. Helyettese, James Park egyetért vele. De a legkevésbé sem hiszi, hogy megszüntetik a halálbüntetést. — Szörnyű elképzelni — mondja —, de minden bizonnyal sok-sok embernek meg kell még halnia, amíg a közvélemény — amelynek nagyobb része, 65 százaléka még a halálbüntetés mellett van — megváltozik. Addig pedig... — s itt sokatmondóan széttárja karját. Vége Öt lépésre u gúzihfMjmirától tott rendezvények, ahol edzők irányításával, híres példaképeknek nyomdokaiban haladva egyszer maguk is megküzdhetnek a győzelemért. Sok tehetséget fedeztek már fel igy az NDK-ban. A kelet-berliniek örülnek minden versenynek a „Nudeltopf"-ban. Különös fluidum, magával ragadó atmoszféra uralkodik a csarnokban, a lelátókon. A közönség énekel, nevet, teljes hangerővel biztatja a versenyzőket, kifejezést ad elszörnyedésének, ha valamelyikük bukik, és kinyilvánítja tetszését, ha a kemény legény gyorsan talpra ugrik és a nyeregben terem, hogy utánavágtasson az ellenfeleinek. Olykor füttykoncertet is hallani, mert a közönség nem mindig elégedett a felmutatott sportteljesítménynyel. De nyoma sincs itt a Leninallée-n levő Velodromban azoknak a botrányoknak, garázdaságoknak, amiket a tőkés országokban a profik számára rendezett hatnapos versenyekről ismer az emebr. Így a „fortydgó fazék" közönsége is hozzájárul fegyelmezett magatartásával ahhoz, hogy ma a kerékpársport világában elismeréssel beszélnek a berlini téli pályáról. ben ezt a sportcsarnokot s állandóan korszerűsítették, úgyhogy ma sokoldalú igényeknek megfelel. Minden évben, januárjgjiső napjaiban kalapácsolás és füréizélés zaja tölti meg a hatalmas csarnokot. Két héten át építik ácsok a 171 méter hosszú kerékpáros pályát. A szakember úgy magyarázná ezt el: A felső réteg vastag jegenyefa-deszkákból készül. 20 000 folyóméter lécet használnak fel csak a kanyarok építéséhez; a kanyarok dőlési szöge 51,5 fok. 234 kapocs garantálja a pálya szükséges szilárdságát, mert a kanyarban egy négyzetméternek 225 kilogramm nyomást kell kiállnia. Gyakran szokás a "Werner-Seelenbinder csarnokot, s nem alaptalanul, az amatőr kerékpársport Mekkájának nevezni. Daniel Moreion, a franciák sorozatos világbajnoka, Omar Pchakadze szovjet sprinter-csillag, csehszlovák, lengyel, belga, holland, dán, olasz, angol, sőt új-zélandi élsportolók mérték már itt össze erejüket az NDK kerékpározóival. De nemcsak a kerékpársport csillár gainak vetélkedői birnak különös vonzóerővel. A gyermekekre és a fiatalokra ugyanilyen vonzóerőt gyakorolnak „Az első kísérlet" néven megtar-Berlin legnagyobb „fortyogó fazeka" véletlen, mert kerékpárversenyek alkalmával valóban olyan forró itt a hangulat, mint egy fortyogó fazékban. A berlini vágóhíd egy hűtőcsarnokának romjaiból építették fel 1950-A kelet-berliniek szeretik az ő „Nudeltopf"-jukat, ahogy a Werner-Seelenbinder-Halléban épült kerékpáros pályájukat elkeresztelték. Az összehasonlítás a főzőedénnyel nem is olyan