A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-09 / 27. szám

A budapesti Kelet-áztist Művészeti Múzeum gyűjteményének egy része hatóan. Fogékony a terméizettudományok iránt, de alsó és legíohtosabb szenvedélye mindvégig elkíséri; egyre finomodó illéssel, mflértéiiel gyűjti egy különös világ, Kelet-Ázsia kincseit. „Utazás a Föld körül, Szibérián ét", „Kirándulások a Kongóhoz", „Télititaw zés a Földközi-tenger körül fekvő országokban" — llyeh és halonló címekkel jelennek meg írásai, amelyekben színes stílussal, érdekfeszítően írja le kalandjait, s az érdekes olvasmány egyben közel Is hozza olvasójához a távoli tájak, idegen országok lakóinak életét. Az egykori kis optikusinas ekkor már kitűnően beszél németül, írahciául és angolul, Andrássy úti villája, annak egzotikus, pálmákkal, délszaki növényekkel díszített kertje Pest egyik nevezetessége. Nemkülönben a ház már akkor múzeumnak il beillő, több mint négyezer műtárgyat rejtő termel, szobái. Utolsó nagy útjára az első világháború előestéjén, 1013-lé-ben kerül sor. Innen is gazdag gyűjteménnyel tér haza. S egy kissé fáradtan is. Több mint nyolc évtized nyomja vállát. Még tanúja lehet az első európai pusztulásnak és az oly rövid életű magyar munkáshatalomnak, amelynek felajánlja páratlan értékű kincseit. Még abban az esztendőben, 1810-ben eseménytelt, gazdag életének nyolcvanadik évében, elragadja a hálál. I1 T. A perdöntő bajvívás A kétoldalú istenítéletnek az a módja volt. amikor a peres felek bíró vagy bíróság felszólítására és jelenlétében vívtak meg egymással. Az ordálláknak ez a fajtája Idővel annyira elterjedt Európában, hogy a többi Istenítéleti próbát - a tűz-és a víz-próbát — teljesen kiszorította a gyakorlatból. A burgundi törvények, amelyek először adnak hírt a perdöntő bajvívások szabályairól, még csak a vádlónak, azaz a falperesnek adnak engedélyt arra, hogy a bajvívást törvényes bizonyítékul választhassa; az alemannok voltak az elsők, akik már a vádlottnak, tehát az alperesnek ls megengedték, hogy perdöntő bajvíváshoz folyamodjék. Ha a vádlott győsőtt, igazságát a bíró vagy a bíróság ls megállapította, de ha vesztes maradt, akkor személyét és vagyonát ls ellenfelének szolgáltatták ki. Az eredmény felől nem lehet kétségünk: teljes vagyonelkobzás, örökös szolgaság, sok esetben halál. Perdöntő balvívás elsősorban nemes emberek között folyt, ami érthető, hiszen csak nekik volt fegyverviselési joguk. A kihívást azonban a nem nemes ls köteles volt elfogadni. Az ilyen eset azonban olyan ritka volt, mint a fehér holló, hiszen a párbaj minden formája — így a bajvívás is — csak egyenrangú felek közt eshetett meg. Ha a bíró vagy a bíróság nem nemes embereket ítélt perdöntő bajvívásra, akkor az Illetők furkósbottal küzdöttek meg egymással. A kitűnő magyar író és kultúrtörténész, Ráth-Végh István, egy egészen cifra esetről számolt be babonákról szóló könyvében. A történet — amelyet a bölcs tudós-író ls kaján kétkedéssel fogad — egy ember és állat között lefolyt perdöntő párviadalról szól. Még 1371-ben történt - meséli az író —, V. Károly francia király uralkodása idején, hogy Aubry de Montdidler lovagot, amikor kutyájával a bondyl erdőben vadászott, megölték. A gyilkos mindjárt el ls ásta az áldozatot egy fa tövében. A kutya ottmaradt a fa alatt, s pár napig nem mozdult el onnan, míg csak az éhség be nem kergette Párizsba. Beállított egy ismert helyre, Aubry lovag barátjához, ott enni adtak neki, de utána keserves üvöltésbe tört kl, az ajtóhoz szaladgált, majd megint visszajött, s úgy viselkedett, mintha szeretne valamit megmutatni. Végre, mert nem törődtek vele, szájába kapta az illető úr ruháját, s elkezdte kifelé vonszolni. Ez már gyanús volt. Végére akartak járni a különös dolognak, ás követték a kutyát. Az folyton csaholva, vlsszateklngetve, elvezette őket a bondyl erdőbe, a fa alatt megállapodott, szúkölt, vonított, s a földet kaparta, míg csak meg nem értették, hogy mit akar. Felásták a földet, és megtalálták a lovag holttestét. A gyilkosnak persze, nem volt semmi nyoma. A kutya Aubry lovag rokonához került. Egy napon a rokon elment vele a királyi udvarba, s amint az udvart nép között a kutya megpillantott egy Macalre nevű lovagot, dühös vakkantással nekiugrott, és el akarta harapni a torkát. Alig bírták leszedni róla. De hiába kergették el, ezentúl, valahányszor találkozott Macalre lovaggal, mindig neki akart •rohanni. A kutya gyűlölete most már kezdett feltűnővé válni, suttogtak, beszéltek róla, s a hlr eljutott a király fülébe ls. A király próbát tett, s elhozatta magához a kutyát. Ez rendesen és tisztességesen viselkedett, mindenkihez barátságos volt. A király rendeletére ekkor be kellett jönnie Macalre lovagnak, s elvegyülnie a többlek közé. Azon perc-Ember is kutya perdöntő párviadala (középkori metszet) fítopnbÁs * v b parbajök ben felborzolódott a kutya szóra, és megrohanta a lovagot. Vizsgálni kezdték az ügyet, s kiderült, hogy Macalre lovag ellenséges viszonyban volt Aubryval, s egyéb gyanúokokra ls bukkantak. A király ekkor perdöntő párviadalt rendelt el a lovag és a kutya között. A legenda szerint, 1371, október 3-án zajlott le a párbaj, a mai Notre Dame akkor még puszta szigetén. Macalre lovag fegyverül fütyköst, védekezésül pajzsot kapott, a kutya számára pedig egy hordót gördítettek be a pálya fövenyére, amelynek a fenekét kiütötték, hogy legyen hol megbújnia és onnan támadnia. A kutya óvatosan támadott, kerülgette a veszedelmes fütyköst, s körülnyargalászva ellenfelét, iparkodott oldalba kapni. Sikerült minden csapás elől elugranla, s végre felhasználva a kedvező pillanatot, Jól kiszámított ugrással torkon kapta a lovagot és földre döntötte. Macalre ekkor kegyelemért kiáltott, ígérte, hogy mindent bevall, csak kergessék le róla a kutyát. Be is vallotta, hogy gyűlölta Aubry lovagot, „mert a király jobban kitüntette kegyeivel", ezért megleste az erdőben, amikor egyedül vadászott a kutyával és megölte. A perdöntő bajvívások minden esetben a bíró vagy a bíróság által kijelölt és kötéllel vagy korláttal körülzárt téren folytak le. A helyet illetően, jelentősnek látszik az a régi bajor törvény, amely kimondja: „Ha pedig egyik a tanú volna, de a másik tagadná, akkor mindketten Isten ítéletét fogadják: menjenek ki a mezőre, és amelyiknek isten a győzedelmet adja, annak higgyenek, és az a nép előtt történjék, hogy irigység miatt senki el ne vesszen." De másutt is találunk bizonyítékokat arra nézve, hogy hajdan mindenfajta törvénykezést szabad ég alatt tartottak. A bírókat emberi kézzel emelt kis halmokra ültették, hogy az egész összegyűlt nép Jól láthassa őket. Ennek a régi szokásnak az emlékét őrzi nyelvünk a „biróhalom", az „őrhalom" vagy a „törvényhalom" kifejezésekben. A bajvívóhelyek — korabeli leírások szerint — négyszögűek vagy téglalap alakúak voltak. Nagyon vi« gyáztak arra, hogy a küzdőtér talaja egyenletesen lapos legyen, egyformán érje a nap, s ne legyen kitéve szélnek és pornak. A bajvívásokat elrendelő okiratok visszatérő szaval — „... e célra alkalmas és szokásos helyen..." — azt bizonyítják, hogy a küzdőtereknek állandó helyük volt. Súlyos bűnesetekben a bajvívótér mögött ott állott a bitófa vagy a máglya. Néha iszonyatos jelenetek játszódtak le az Ilyen küzdőtereken. Fülöp, burgundi herceg előtt egyszer egy Jacotin meg egy Mahout nevű nemes úr vívott meg egymással. Ahogy ma mondanánk: az összecsapás úgy indult, hogy rögtön az elején Jacotin lépett fel támadólag. Mahout kezéből kiütötte a kardot, aztán elszedte a pajzsát, majd a földre teperte, és egész komolyan nekilátott, hogy — megegye. Ehhez a művelethez először is leharapta Mahout mindkét fülét, aztán a tíz körmével és fogaival véres csíkokat hasított a nyakán és a mellkasán, majd az öklével laposra verte a szerencsétlen arcát. Ekkor a félholt Mahout, hogy szabaduljon a pokoli fájdalomtól, inkább magára vállalta a bűnt, amit pedig — mint később kiderült — Jacotin követett el, mire győztes, kegyetlen ellenfele a lábánál fogva hurcolta oda a bitófához. Ez a vérfagyasztó jelenet — mint már említettem — Fülöp, burgundi herceg szeme láttára zajlott le. Márpedig erről a derék Fülöpről tudni kell, hogy legendásan jó szívéért nevezte el őt a történelem Jó Fülöpnek. No, meg azt ls tudni kell, hogy ez a nemes szívű Fülöp herceg alapította a híres Aranygyapjas Rendet, amelynek jelvénye arany kosbőr, s rajta a drágakövekből kirakott, büszke felirat: „Pretium laborum non vile!" Ami magyarul anynylt jelent, hogy „A munkának nem silány jutalma!" Tévedés ne essék: a Jó Fülöp nem Jacotin győzelme, hanem Izabella, portugál hercegnővel való házassága alkalmából alapította az Aranygyapjas Rendat! — Micsoda különbség! — mondja erre a nyájas olvasó, és ebben tökéletesen igaza van. Következik: A fogadott bajnok