A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-13 / 32. szám

Kellemes és szép idő volt vasárnap, bár a derült, őszi égről már kissé bágyadtan sütött a napocska. A folyóparti fák lombjai színesedtek, egy-egy hulló falevél a nyarat búcsúztatta. Laci levetette az ingjét, hogy süttesse a bőrét, áz őrnagy is nekigombolkozott. A fiatalasszony az avarra terített pokrócon üldögélt. Vodkázott. A vodkából jutott Lacinak is, meg a nyárson sült szalonnából is megkapta a részét. A Moszkva folyó partja és a környéke nagyban hasonlított a hazai tájakra. Laci ott kalandozott gondolatban. A kislány vidáman hancúrozott, kései pillangókat kergetett, ők meg ketten jó kotlósként ültek a parton és minden idegszálukkal a botot figyelték. — Otthon szoktál-e halászni? — kérdezte az őrnagy. — Kertünk alatt folyik a patak. — Ertem... — Pandalászni szoktam kézzel. — A gyökerek közt, mi? Nem rossz. — Egyszer egy sikló akadt a markomba, majd a rosszbaj jött rám. Sosem felejtem el. — Elhiszem — nevetett fel az őrnagy. — Én ls utálom a kígyót. A puszta gondolattól is borsózik a hátam ... Jól kaptak a halak. Déltájban már vagy ötkilónyi pocskolt a folyó szélébe eresztett hálószatyorban. Voltak köztük félkarosak is. — Szereted-e a halat? — Szeretek én mindent. — Akkor együtt vacsorázunk — mondta az őrnagy és megnyalta a szája szélét. — Nyinácska úgy el tudja készíteni, hogy az valami mesés. Mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána! Igaz-e, Nyinácska? — A sok elfogyasztott vodkától csillogott már a szeme. Gyerekesen kedves mosoly bujkált ösztövér arcának ráncai között. — Nem tudom, miről beszéltek. — Nem számít, csak bizonyíts! — Akkor igaz — mondta az asszony és felnevetett. Közben jókora hal akadt Laci horgára, sikeresen partra is emelte. A kislány sikongva ugrálta körül és nagy-nagy boldogságában meghempergőzött a fűben. Nyakába borult a szoknyája. — Erre inni kell! — mondta a fiatalasszony és a telt poharat Lacinak nyújtotta át. — Egészségedre! — Egészségedre! — Most aztán szent a béke? — Én sosem haragudtam — mondta Laci komolyan. Benne is dolgozott már az ital. Különben is hamar megárt az elgyengült szervezetű embernek. A fiatalasszony, aki addig igen szűkösen mérte a mosolyt, most nem takarékoskodott vele. Határozottan szép volt, mikor mosolygott. Laci hosszan nézte őt. Gréti, az alacsony termetű, arányos testű, kreolbőrű lány jutott az eszébe. A két teremtés mosolyában sok volt a hasonlóság. Erre most jött rá Laci. Nyilván a vodka hatására. Felidéződtek benne az emlékek. Szép volt, jó volt... Valóban annyira szerethette őt az a lány, mint ahogy mondta? — vetődött föl benne a gondolat. Szinte maga előtt látta, amint a futástól lihegve, az utolsó pillanatban kiért az állomásra, ahogy a mellére borult s könynyel maszatolta össze az arcát... Édes keserűség szorongatta a torkát. — Mire gondolsz most? — kérdezte az asszony, mert észrevette a fiú ábrándozó arckifejezését. — Mire? — zökkent vissza Laci a jelenbe. — Arra, hogy neked mindig mosolyogni kéne. — Miért? — csodálkozott az aszszony. — Csak. — Mégis? — Mert megszépít a mosolyod, és mert valakire emlékeztet. — Kire? — Egy lányra. — A menyasszonyodra? — Nem ... egy hozzád hasonló kreolbőrű lányra. — Ot is szeretted? — Nem tudom ... Talán ... — Mégis eszedbe jut... Tulajdonképpen milyen fiú vagy te? Hány lányt szerettél? — Sokat... — Értem... Szóval azért jutott eszedbe az a lány, mert az én bőröm ls barna és, és a mosolyom is olyan, mint az övé volt? — kérdezte, s láthatóan feltámadt benne az asszonyi hiúság. — Igen. — És nekem is tudnál szépeket mondani? — Biztosan. — Talán szeretni is? — Miért nem felelsz? — Az egér talán szól a macskának, mikor a torkát ropogtatja? — kérdezte Laci nevetve, de nem nézett az aszszonyra. — Te azt hiszed, hogy játszom veled? -- Mi mást hihetnék? — Az óvónőtől is ezt kérdezted? Laci elvörösödött. — Az más volt, egészen más ... — Egy nő a sok közül, igaz? Odajött az őrnagy egy pohár italra. Maszatos kezét a fűbe törölgette, oldalról sandított a lányára. — Miről van szó? — Egy barnabőrű lányról — nevetett fel a fiatalasszony. — Én is a barnákat szerettem világéletemben -- mondta az őrnagy és felhajtotta a pohár italt. — Erről persze neked nem kell tudnod, Nyinácska ... — Leült, rágyújtott, az ital megoldotta a nyelvét. — Udvaroltam egyszer egy szőke lánynak. Szeplős volt az arca, melles, faros, megvoltunk. Mondja nekem egyszer: „Te, Iván, ideje volna már, hogy összeházasodjunk". Mire én: „Nem lesz abból semmi". „Miért?" — kérdezte rémült csodálkozással. „Hát csak azért, kedves, mert olyan vörös a bozótod, mint ősszel a csipkebokor". És elhagytam véglegesen. Azóta sem volt szőke szeretőm ... — így még sosem beszéltél előttem, papa — mondta a fiatalasszony nagy csodálkozással s a fejét ingatta. — Rég kiléptél már a gyermekcipőből, Nyinácska, és ez olyan természetes, pofonegyszerű kérdés, amiről minden ember pirulás nélkül beszélhet. Igaz-e, fiú?... Miért lógatod az orrod ? — Szédül a fejem a sok vodkától — hazudta, bár nem járt messze az igazságtól. Felkavarta őt a fiatalasszony, s most egyre azon töri a fejét, mit akarhat tőle: komolyan beszél, vagy csak játszik vele? — Sebaj, majd ha jóllaksz hallal, elmúlik. Tudod, a halnak megvan az a fene jó tulajdonsága, hogy felissza az italt. — Nevetett, ivott, újabb cigarettára gyújtott, s a kislány után kapott. — Gyere ide, kis bogaram, egyem meg a fülecskédet! A vacsora valóban ízletes volt. Laci császárnak érezte magát. Mióta hadifogoly, egyszer sem tömte meg a bendőjét ilyen laktató étellel. Csak az asszony arcán bújkáló mosolyon nem és nem tudott eligazodni. Búcsúzáskor szokás szerint megcsókolta a kislányt. — A néni nem kap puszit a jó vacsoráért? — Ne sajnáld tőle, fiú, azon már ne múljon a dolog! — mondta az őrnagy biztatón, s akkorát nevetett, hogy a cifra tányérok összecsendültek a falon. Tartotta az asszony az arcát kihívón, csókra várón. Laci arca szinte lángolt. Hozzálépett és megcsókolta. Nyelve az asszony megnyíló ajka közé szorult. Megremegett és szédülést érzett. Csak nagy akaraterejének köszönhette, hogy uralkodni tudott magán. Legszívesebben derékon kapta volna az átforrósodott testű asszonyt, hogy ezret csókoljon rajta. A fiatalasszonyt sem hagyta el a józansága: szelíd mozdulattal eltolta magától a fiút és megfenyegette. — Csak pusziról volt szó, fiatalember! — mondta lángoló arccal, enyhén remegő hangon. — A szemem láttára enyelegnek! — fortyant fel az őrnagy félig komolyan, félig viccelődve. — Teremtésit a fajotoknak! Laci szédült libaként ment be a lágerba. Csak azt sajnálta, hogy soha többé nem láthatja a fiatalasszonyt. Vagy ki tudja? — Folytatjuk — evkönyvek ^^U—^ TÓTH ESZTER: APU Tóth Árpádot, a nagy költőt és gyengéden szerető apát idézi fel gyerekkort emlékei alapján leánya, Tóth Eszter. Nemcsak az emlékezet rejtett fiókjaiból gyűjtötte egybe mindazt, amit a költő apa meleg emberi lényében megőrzött, hanem valóságos régi fiókokat átkutatva, a korabeli fényképek mellett egybeszedte azokat a játékos, tréfás, rajzokkal teli levelezőlapokat is, amelyeket a költő szanatóriumi magányából kislányának küldözgetett. A fakszimilében közölt lapok, rajzok, fényképek és a jól válogatott versidézetek megértő és megható emberi közelségből elevenítik meg a költőt. Tóth Eszter tartózkodóan lírai emlékezései pedig feltárják életútjának kttzdelmeit, életre keltik szelíd emberségének tiszta sugárzását. CHARLES WEBB: A NAGYKÖRŰ A történet egy fiatalemberről szól, aki elvégzi a főiskolát, és utána nem tud mit kezdeni magával. Néhány hétig csavarog, aztán viszonyt kezd apja társának feleségével, anyja barátnőjével. A helyzet elég kínos, és a fiú ügyetlensége folytán egyre kínosabbá válik — de a nagy baj csak akkor következik be, amikor megjelenik az asszony lánya, és a két fiatal egymásba szeret. Kitör a botrány, a kétbalkezes fiú egyre jobban megvadul, nem akar lemondani a lányról. Webb mindezt szinte egy lélegzetvételre, frissen pergeti végig az olvasó előtt: a regény maga is már-már filmforgatókönyv. Kellemes, szórakoztató olvasmány. TARI JÁNOS: PETTYES LABDA A VILÁGKUPÁBAN 1 Csala Mihály edző 1990-ben csodálatos futballtehetséget fedez fel egy Balaton környéki faluban. A nyurga fiú tizennégy éves csupán, de már mindent tud, amivel csak egy felnőtt futballcsillag tündökölhet. Ügy tesz, mintha tovább rúgná a labdát, de villámgyorsan eléje lép, s levegőbe lendülő másik lábával puhán tolja odább; meglepő cselekkel szökteti társait, valósággal tömi őket jobbnál jobb labdákkal; mozgásában van valami az esetlennek látszó cirkuszi bohócok csodálatos ruganyosságából és ügyességéből. De vajon milyen jellem ez a Bokányi Feri? Helytáll-e a gyötrelmes, fárasztó edzéseken is? Hűséges marad-e egyesületéhez és ahhoz az edzőhöz, aki felkarolta, és apjaként szereti? Elég állhatatos-e ahhoz, hogy visszautasítsa azokat, akik akár sportrajongásból, akár piszkos anyagiak miatt elcsábítanák őt? Ezekre a kérdésekre felel meg a regény, egy tüneményes pályafutás története a közeljövő már félig-meddig fantasztikus világában. KRÜDY GYULA: RÓZSA SÁNDOR A bajdani alföldi betyár neve még ma is fogalom. Alakja köré a nép képzelete mondákat kerekített, tetteit kiszínezte, s hol a hőstetteit, hol a gonoszságait túlozta el olyannyira, hogy a híres rablóvezér valóságos képe már-már elhomályosult. De hát milyen is volt az igazi Rózsa Sándor? Bizonyára nem olyan gáncs nélküli lovag, amilyennek a régi ponyvafüzetek rajzolták, nem is olyan emberbőrbe bújt vadállat, ahogyan a régi tárgyalások iratai állítják! Akkor hát? Kalandos, izgalmas, páratlanul veszélyes élete során olyan volt ő (olyan lehetett), amilyennek nagy írónk, Krúdy Gyula e regényében megrajzolta: hol postarabló, hol Kossuth katonája, hol csendes paraszt, hol véres bosszúálló. Egy elnyomott nép szertelen hőse. hot 14 A \