A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-09 / 27. szám

Kocsis Péter a nyár derekán tért haza. Sovány volt, szinte csikorogtak a csontjai, mint a kenetlen szekér. Valamelyik romániai lágerből bocsátották el. Mi hasznát is vették volna ott a lesoványodott, elgyöngült embernek? Bárczi Mari ráborult, mint a halottra szokás, s vagy fél óráig zokogott egyfolytában — örömében: fontos, hogy hazajött, most nem az a fontos, hogy milyen állapotban van, majd ő talpra állítja Pétert, meghlzlalja, felerősíti, néhány hónap múlva akár fát is irthat az erdőn. A hazatérés híre szétszaladt a faluban, mint a futótűz. Kocsis Péterné ls meghallotta, s feldobogó szívvel sietett Bárczi Mariékhoz. Árva szót sem szólt, leült az asztal sarkához és a konyha talajára hullatta a könnyét. Riadtszemű klsunokája hozzábújt, az ő szoknyája mellett keresett és talált menedéket. Félt, szinte irtózott a csontra-bőrre aszott, borostás állú apjától. — Majd hozzáédesedik a lelkem — simogatta meg a kisfiú kócos fejét a megtört öregasszony. Csúnya fekete szemében szokatlan melegség ült, horgas ujjú kezét védőn nyugtatta a kisfiún. Bárczi Mari a mosófazékban vizet melegített, konyha közepére állította a lugzó-dézsát, levetkőztette és belesegítette a régnemlátott párját, aranytisztára sikálta és dunna alá parancsolta. Könnyezett. Hányszor megálmodta ezt a jelenetet, s lám nem hiába! Mégis csak szereti őt a jóisten, hazasegítette Pétert. Főzéshez látott. Sürgött-forgott, mintha újjászületett volna. — Csak csínyján a koszttal, Mari! — figyelmeztette őt Kocsis Péterné. — Eleinte csak keveskét adj neki enni, különben könnyen a másvilágra eteted! — Ne féltsen maga engem, tudom, mit kell csinálnom. — Jól van, ha tudod — hagyta rá Kocsisné. Közben István is megérkezett és érdeklődött Pétertől, nem találkozott-e valahol a Laci gyerekkel. — Nem... nem találkoztam vele, István — Ingatta a fejét Péter bágyadt szomorúsággal. — Csavarhatnál egy cigarettát, ha van miből — mondta később Péter. Tekert is István akkorát, mint egy szivar. Meg is gyújtotta. Hálásan nézett rá az öccse. Margit türelmetlenül várta haza Istvánt, Bár hetek óta ágyba kényszerítette a betegsége, most azonban nem bírt megmaradni a párnák közt. Felkelt, ki-kiált a ház elé, hogy végig kémlelje az utcát. Végre jött István. — Te m'ndig ráérsz — fogadta Margit zsörtölődve, s mikor ránézett az arcára már tudta, hogy jó hír nélkül tért vissza. Elkeseredésében tovább veszekedett, felemiitett tücskötbogarat, szidta Istvánt, mint a bokrot. — Fogd be már a szád! — fakadt ki István. — Tehetek én róla, hogy nem találkozott vele!?... — Haragosan ment ki a konyhából. A nagy hőség szinte fojtogatta. Mérgében megrázta az almafát, melyen érett a savanykás, borízű gyümölcs. Egykedvűen rágta az almát, csak úgy harsogott a foga alatt. Az istálóban állt a szürke, nagyokat dobbantott, dús farkával egyre űzte magáról a bőrébe tapadó legyeket. Észrevette gazdája közelségét, rányerített. „Megyek már, megyek, tudom, hogy éhezel..." A Csillag szépen gömbölyödött, felerősödött, István kirázta a koszból, pókos lábai lelohadtak és úgy a gazdája kezéhez szokott, mintha szopós korától ő nevelte volna. István is megszerette az értelmes és ragaszkodó állatot. Május végén az urasági lucernásból jó nagy darabot lekaszált feléből. Tizennyolc hosszúszekér lucernaszénát keresett. Soha akkora kazal nem állt még a szérűjében. Jó nagy villa lucernát vetett az állat elé. A szürke „röhögéssel" köszönte meg, puha pofájával játékosan oldalba böködte Istvánt, az meg beletúrt a sörényébe, megveregette a farát. Margit megállt az időközben rendbehozott istálló ajtajában. Láztól csillogó szeme haragosan villogott Istvánra. — Nem törődsz te semmivel, senkivel — mondta szemrehányón. — Ez a nyomorult dög a mindened, ezt babusgatod örökké, engem dugnál a föld alá... Igaz is, aki már tehetetlen, dögöljön meg! — Ne haragíts meg, hallod, mert végig váglak a vasvillával! — mondta István és nagyot káromkodott. — Vágj, csapj agyon, nekem teszel jót! — Sírásba fúlt a szava. A tornácon leült a sámlira, kötényébe temette az arcát, sírt. Csontos, hegyes válla meg-megrándult. István utánament, csendes, szelíd szóval csitítgatta, de hiábavalónak bizonyult minden igyekezete, nem tudta megvigasztalni és megnyugtatni az elkeseredett, beteg asszonyt. Rozi, az orosz asszony köszönt rájuk kárálva. Ügy nézett ki, mint egy tollát hullató, tépett tyúk. Mióta Kálmánt eltemette, nem esett le róla a fekete ruha. — Margitnak van ml baja? — kérdezte részvéttel. — Tudhatod ... megint megbolondult, bőg meg engem mardos — mondta István keserűen. — Honnan az istenből hozzam haza a fiát?... Hazahoznám én a világ végéről is, csak hozhatnám. Ha térdig gyalogolnám le a lábam... eh! — legyintett tehetetlenül és elfordult. Cigarettát csavart, remegett a keze, papír mellé szórta a dohányt. Most azt sem sajnálta, pedig nehéz volt beszerezni. — Te, Rozi, ha leütök egy nyulat, megcsinálod? — Meg. — Paprikásan nokedlivel. — Megcsinálok csak üsd le...! Siess! Erre Margit felkapta a fejét. Szeméből kitörölte a könnyet. — Ne fáradj. Rozi, megcsinálom én... bírok még annyit — mondta valami elszánt makacssággal: addig nem adja ki kezéből a fözőkanalat, amíg mozogni tud! Az nagy veszélyt rejteget magában. — Ahogy gondolsz. Margit... — Menj haza, Rozi, és tedd a dolgod! — mondta még Margit. Felállt, utána felborult a sámli. Istvánhoz fordult. — Te meg ne tátsd itt a szád, vágd le azt a nyulat, én meg tördelek gyújtóst... Iparkodj, ha enni akarsz! Rozi tétován állt, egyik emberről a másikra nézett. — Azt hallani, hogy az öreg Szarkáné lenni nagy beteg, fekszik, mint darab fa... Gizkáról nem hallani semmit? — kérdezte. — Nem — mondta István és érdeklődéssel nézett Rozira. — Én hallani — mondta Rozi rejtélyesen. — Mit? — nézett rá Margit gyűlölködve. — Mit, mit... hogy front alatt pincében... sok román katona megerőszakolni, tudod, ott pincében sötétben ... ? — Az ő baja — vonta meg a vállát Margit érdektelenül, de bensőjében forrt a méreg. István meg hangosan káromkodott. — Marhaság, nem lehet az igaz, Rozi. — Igaz... bizony isten igaz, nem ujjam szopom ki! — Hát akkor igaz. — De lenni Lacinak menyasszony, az semmi? — Mit törődsz te azzal? — lobbant fel Margit. — Menj haza, Rozi, és máskor ne gyere ide ilyen pletykákkal! — Mikor Rozi elment, Margit Istvánra nézett. — Igaz lehet? István nem szólt semmit, de úgy nézett Margitra, mintha mindennek ő lenne az oka, s közben arra gondolt, hogy vége a tizennyolc hold földnek. A nyúlólból kihúzott egy jókora süldőt, összefogta a két hátsó lábát és nagy erővel fültövön sózta a szerencsétlen párát. — Igaz lehet, István? — makacskodott a kérdéssel Margit. — Mit tudom én ... Főzz, azon járjon most az eszed!... Ha igaz, hát igaz, mit csináljak, akasszam fel magam? — rántotta le István erélyes mozdulattal a nyúl bundáját. Idegességében az ujját is megkarcolta éles bicskájával. Megszívta a sebet, félreköpte a véres nyálat. — Majd megtudja a Laci, ha hazajön. Az ő dolga, hogy mit csinál, teljesen az ő dolga... Estefelé István átment a Rozihoz. Közelben lakott, egykettőre odaért. Az orosz asszony a félhomályos konyhában az ágy szélén ült összékuporodva. Csendes, fojtogató magánya átcsapott Istvánra, aki az egyetlen rozoga székre ült és rágyújtott. — Kitől hallottad, Rozi? — kérdezte sokára. — Hallottam... ne törődj vele. — Nem pletyka? — Nem.,. István hosszan nézte a sivár környezetben kuporgó asszonyt. Valami megmozdult benne, a társtalan emberek szomorúsága szorongatta a torkát. Kegyetlen és nehéz a sorsa, gondolta magában. —Folytatjuk— tffl könyvek Berkes! András: Sellő a pecsétgyűrűn Berkesi András tudatosan vállalja, hogy társadalmi regényei mellett Időnként ennek a „láthatatlan világnak" a harcát, összefüggéseit is ábrázolja, és megismertesse az olvasókkal. Ebben a regényében is arra hívja fel a figyelmet, hogy a múlt mennyire szervesen összefügg a jelennel, s hogy a múltban elkövetett gyengeségeinket és hibáinkat — ha nem számoljuk fel — az ellenség szándékainak és céljainak megfelelően felhasználhatja, s ebből emberi tragédiák születnek. A Sellő a pecsétgyűrűn kalandregény, de Berkesi sajátos, szenvedélyesen moralizáló írói alkata ebben a műfajban is megtalálja az új kifejezési formát. Joe Alex: Ördögi játszma Ebben a bűnügyi regényben szerepel 2 öngyilkos (vagy meggyilkolt?), 10 gyanúsított, aki mind tökéletes alibivel rendelkezik. 1 felügyelő a Scotland Yardtól, Parker, aki nem hisz a gyilkosságban és erre fogadást ls tesz, 1 amatőr nyomozó, Joe Alex, aki viszont nem hisz a látszatnak, és belemegy a fogadásba, 1 gyilkos, aki a nagy örökség érdekében ördögi praktikához folyamodik, és tökéletes, fel nem deríthető bűntényeket konstruál, de rajtaveszt, mert Joe Alex, miután a logika útján megfejtette az öngyilkosságok rejtélyét, leleplezi őt magát ls, és ezzel megnyeri a fogadást. Az olvasó is nyer a könyvön — megismerkedik egy rokonszenves nyomozóval, aki az Izgalmas történet során szenvedélyesen szembeszáll a rendőrség közömbösségével és a gyilkos pokoli ravaszságával. Simone de Beauvolr: Képek, káprázatok Szép tájak és szép utcák, szép nyaralók és szép lakások, káprázatos ruhák és káprázatos dísznövények, vonzóan szép arcok s vonzóan szép testek, vonzó reklámképek és vonzó utazások — lázas, színes, káprázatos élet. De vajon ml lappang e vonzó képek és káprázatok mögött? A szobák mélyén? A beszélgetések mélyén? A gondolatok mélyén? Az érzések mélyén? A való élet szép kepei vagy csupán csalóka káprázatal? Erre ad választ a kitűnő írőnő sok érzelmi és társadalmi problémát feszegető regényében. Jókai Mór: És mégis mozog a főid Az És mégis mozog a föld nagylélegzetü, romantikus történet, melyet a magyar történelem eleven eseményeiből formált Jókai teremtő képzelete. Főhősében a felvilágosodás és a reformkor legnemesebb törekvései találkoznak, a nagyívű pályaképbe Csonokal, Kisfaludy Károly és Katona József tragikus életútjának eseményeit sűrítette Jókai. Jenőy Kálmánt éppúgy kicsapják a kollégiumból, mint Csokonait; egy csizmadia kegyelemkenyerén nyomorog, mint Kisfaludy; s drámáját ugyanolyan fagyos közöny fogadja, mint Katona Bánk bán-ját. A magyarok őshazáját kereső Barkó Pálban pedig Körösi Csorna Sándorra ismerhetünk. Mórici Zsigmond: Pillangó A Pillangó élete végéig „legkedvesebb könyve" volt az írónak, s ahogyan egyik levelében írta, „legbájosabb kisregénye". A legszegényebb emberek vonzalmának bemutatásán keresztül rajzolta meg egy kicsit önmagát is, mert hitte, hogy azok mindenkinél „őszintébb érzésekkel élnek". A kis sommáslány életét, gondolatait éppúgy átélte-átérezte a debreceni környezetben, mint az önmagát ártatlan tisztasággal kitáró Darabos Jóskáét - akik már-már elfogadják a társadalmi szokás által előirt megalkuvást: a gazdag lány megkérését, de akik végül nem tudnak nem fellázadni környezetük parancsa ellen.