A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-06 / 31. szám

Defoe a pellengéren pellengéren zsacsokrok és szerényebb mezei virá­gok repültek fel a pellengérre, úgy­hogy az ormótlan faalkotmányt hama­rosan virág borította el. A hóhér és a kirendelt őrség zavarodottan vette tu­domásul ezt az eddig még nem tapasz­talt formájú népítéletet. Egy siheder pedig, felhasználva a hatalom képvise­lőinek időleges tehetetlenségét és ta­nácstalanságát, felkapaszkodott a pel­lengérre, s egy hosszú virágfüzért font sletvé a kaloda fejrészére. Defoe elmosolyodott... ajka halk köszönetet rebegett, de szeme elho­mályosult. Könnyek gördUltek le az arcán, s nem tudta letörölni őket. Könnyezett hálájában, hogy felesége és régi barátja nem gyalázatának, ha­nem felmagasztaltatásának lett tanú­ja; könnyezett, hogy a hatalmasok, íme, elhagyták, de a kicsinyek vele maradtak. A tömeg egy Ideig megilletődött csendben álldogált, szinte saját nagy­lelkűségétől és egységes akaratától ittasan, azután egy bőrkötényes, vas­tag fickó felkiáltott: — Ne csak sírjunk, hanem igyunk! Igyunk Defoe úr és felesége egészsé­gére! Köszönjük meg Defoe uramnak, hogy felemelte szavát, és szólni me­részelt a mi nevünkben a nagyurak ellen! Igyunk az egészségére és ellen­ségei vesztére! — Éljen! Éljen! Egy élelmes kocsmáros és legényei már hordták is az italt: habzó serle­gek, söröskancsók és borospoharak emelkedtek csillogva magasba, és a londoni nép Defoe egészségére ürítette mindezt. 69. Erna Anna. 70. Kettős betű (ford.). 71. Pamutvászon. 73. Földet túr. Függőleges sorok: 1. Drágakövek mérésénél használa­tos súlyegység. 2. Vadász állás. 3. T. L. 4. A bratislavai autók jelzése. 5. Alak­ja. 6. Idóhatározói névutó. 7. Kukac. 8. Állatlak. 9. Nemzetközi segélykérő jel. 10. Sziget a Földközi-tengerben. 18. Folyó a Szovjetunióban. 24. Kettős betű. 26. Vastag, szőrös gyapjúszövet. 28. Nem tud mozogni. 31. Eszköz. 33. Ák! 35. Föléje. 39. Bizalmas megszólí­tás. 41. Dörmög. 46. Sír. 48. Szovjet sakkmester. 50. Állam Közel-Keleten. 51. Textilnövény. 52. Izomszalag. 56. Irány és juttat. 57. Biléta. 58. Tojás németül. 64. Erődítmény. 65. Lágy fém. 66. Pápa név. 67. Folyadék. 68. Tól-től angolul. 71. Szintén. 72. Azonos mássalhangzók. Beküldendő a vízszintes 1, függőle­ges 21, 11, vízszintes 57, függőleges 19, és 22. sorok megfejtése. Az előző rejtvény^helyes megfejtése: „Mindenkit munkájának tényleges eredményei alapján kell megítélnünk." A gyászos közjáték: gladiátorviadal A korai latin nyelvű egyházi iroda­lom egyik legjelentősebb képviselője, Tertullianus írja De spectaculis (A lát­ványosságok) című művében a gladiá­torjátékok eredetéről: annak előtte azt tartotta a közhiedelem, hogy a halottak lelkét csak embervérrel engesztelhetik ki, tehát foglyokat vagy gonosztevő rabszolgákat vásároltak, és öltek meg a sírnál. Később jónak lát­ták a szórakozás palástját borítani erre a kegyetlenségre. Ezért embere­ket szereztek, jól-rosszul megtaní­tották őket a fegyverforgatásra, hogy legalább lekaszaboltatni tudják magu­kat, aztán a halotti áldozatra kijelölt napon ezeket használták föl a sírnál — egyszóval, gyászukban emberáldo­zattal vigasztalódtak." Ez az Etruriából származó római temetési szokás a köztársaság vége felé annyira közkedvelt lett, hogy a temetőkből átkerült az amfiteátru­mokba s ott egykettőre kiszorította a többi játékot. Később ugyan Augustus és Tiberius igyekezett törvényekkel korlátozni a gladiátori látványosságok túlkapásait, de hiába: a népszerűsé­get hajhászó politikusok egyre több és véresebb „szenzációval" kedveskedtek a népnek. A gladiátorok: rabszolgák, hadifog­lyok, elítélt gonosztevők, elvétve sza­bad emberek, többnyire bukott egzisz­tenciák voltak, akiknek már nem volt semmi vesztenivalójuk, így elszegőd­tek gladiátornak. A gladiátorjátékok a hatalmas am­fiteátrumokban zajlottak le, amelyek­nek fokozatosan emelkedő padsorait, nézőterét a lépcsők ék alakú szaka­szokra osztották. Legfelül oszlopos tornác futott körbe, mintegy megko­szorúzva az impozáns épületet. A nők és a köznép a felsőbb ülőhelyeket fog­lalták el. A lenti jobb helyekért ha­talmas tülekedés folyt: az előkelők néha igen nagy összegeket fizettek az előre betolakodott jegyüzéreknek. A római Amphitheatrum Flavium volt a legnagyobb, amely 50 ezer (egyes ókori szerzők szerint 87 ezer) nézőt tudott befogadni, és Colosseum néven — mely elnevezést a közelében fel­állított „kolosszális", azaz hatalmas méretű Nero szoborról kapta — ma is az egyik legnevezetesebb látnivalója Rómának. Hogyan zajlott le egy ilyen gladiá­tori küzdelem? Először is — zenekísé­retre — bevonultak a vívómester, az úgynevezett lanista iskolájában kikép­zett gladiátorok, akiknek mellén ott ragyogott az SP, vagy SPECT, esetleg a SPECTAT szó, jelezve, hogy már kipróbált, azaz spectatus, harcedzett bajvívók, akikről a közönség között szétosztott programok és a falakra festett hirdetések sokszor szinte cso­dákat meséltek. A csapat, amely néha több száz gla­diátorból állt, felsorakozott a császári páholy, a „pódium" előtt, és tiszteleg­ve e szavakkal köszöntötte a császárt: Ave Caesar, morituri te salutant! (Üdvözlégy, Cézár, a halálba indulók köszöntenek!) Ezután a rendező Inté­sére vívóállásba helyezkedtek, és — ahogy ma mondanánk — „bemelegí­tésként" összemérték színlelt küzde­lemben a fegyvereiket: könnyű lán­dzsát dobtak egymásra, majd fa- vagy tompa fegyverekkel viaskodni kezd­tek. Később Ismét megszólalt a zene, elhangzott a vezényszó, mire eldobál­ták a játékfegyvereket, és megkezd­ték — élethalálharcukat. Hogy a né­zők elé minél változatosabb kép tárul­jon minden pár más-más fegyverrel küzdött. A négy legfőbb fegyvernem (a szigonnyal és hálóval küzdő retia­rius, a sisakban, karddal, vagy lán­dzsával harcoló murmillo, az egyenes kardot és hosszú, négyszögletes paj­zsot viselő samnis, és a görbe szab­lyával s kerek pajzzsal felszerelt thrák gladiátor mellett ott küzdött, vagy a küzdelemre várakozott a sze­kérharc, a lovaspárbaj és a többi harcnem „specialistája". Ha aztán a Bestiariusok küzdelme vadállatokkal ^egtttbas ••• harc során — mondjuk — az egyik retiariusnak sikerült hálót dobnia ellenfelére, s már csak a végső döfést kellett megadnia háromágú szigonyá­val, ekkor avatkozott bele a küzde­lembe a közönség: ha kendőt lobog­tatott, és összeszorított öklét mutatta a győztesnek, akkor az megkegyelme­zett gladiátortársának, ha azonban a lefelé fordított ökölből kinyúlt a hü­velykujj és elhangzott a vad „Recipe ferrum!" (Fogadd be a vasat, azaz: megérdemled a halálos döfést!) kiál­tás, akkor nem volt kegyelem: a győz­tes irgalmatlanul leszúrta ellenfelét. S mialatt a győztest pálmaágakkal, aranyakkal, s nemegyszer szabadságá­nak visszaadásával tüntették ki, az­alatt szerencsétlen ellenfelét lábánál fogva hurcolták ki az egyik mellék­kapun, hogy sietve elszállítsák a ha­lottaskamrába. Az amfiteátrumok elkényeztetett közönsége azonban hamarosan ráunt a gladiátori párharcokra — még vál­tozatosabb, még véresebb látványos­ságokra vágyott. S a leleményes játék­rendezők — akik politikai karrierjük érdekében a nép kegyét keresték — szíves-crömest gondoskodtak erről is. Meghonosították az állathajszákat, amelyekben vadállat küzdött vadállat­tal, vagy az erre külön kiképzett gla­diátor, az úgynevezett bestiarius, küz­dött meg életre-halálra egy oroszlán­nal, tigrissel vagy egy kiéhezett med­vével. S amikor ez is kevésnek bizo­nyult, egyszerűen behajtottak egy csomó védtelen, fegyvertelen embert a vadállatok elé. Hátborzongató olvas­ni, hogy az „értéket" a vadállat ké­pezte, ember volt bőven: a katakom­bákból kihurcolt keresztények hatal­mas tömege szolgáltatta a bőséges anyagot. Az utánpótlást. 1970 tavaszán — világkörüli útja so­rán — hozzánk is elérkezett az ame­rikaiak szélesvásznú, színes, hallatla­nul izgalmas filmje, a Spartacus. Plutarkhosz, aki a leghitelesebb tu­dósítást hagyta ránk a legendás Spar­tacus-lázadásról, így kezdi a történe­tet: „Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátor-iskolát tartott fenn Capuá­ban; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk jogtalanul szigorú őrizetben tartotta az embere­ket. Közülük kétszázan meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetven­nyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársokat sze­reztek, majd az úton szekereket tar­tóztattak fel és fosztottak ki, amelye­ken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegy­verkeztek. Egy jól védhető helyet bir­tokukba vettek, és három vezért vá­lasztottak: közöttük az első Spartacus volt, egy thrákiai nomád törzsből származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltűnően értelmes, művelt ember is volt, inkább görög, mind nomád..." A többit tudjuk. Most már a filmből is, amely tiszteletre méltó hűséggel követi a Plutarkhosz—Howard Fast-i elbeszélést. Csak a történet végén, Spartacus halálakor tér el egymástól a film és az ókori tudósítás. Plutark­hosz ezt írja: „Spartacus egész had­seregét csatarendbe állította. Amikor odavezették hozzá lovát, kihúzta kard­ját, és azt mondta, hogy ha győz, az övé lesz az ellenség sok és szép lova, ha pedig veszít, úgysem lesz rá szük­sége, a lovat leszúrta. Ezután több sebből vérezve, az ellenség sűrű sorai között Crassus felé tört előre, de nem jutott el hozzá, csak két centuriót ölt meg, akik egyszerre támadtak rá. Vé­gül egyedül maradt, %s a körülötte levő sok ellenséges katonával szemben vé­dekezve elesett." A film — saját dramaturgiai törvé­nyeit követve — nem így fejeződik be. Abban azonban ókori írók és mai fil­mesek egyetértenek, hogy a lázadás leverése után, a hatezer elfogott rab­szolgát a Via Appia mentén keresztre feszítették. Akárcsak Jézust, a szelíd szegények istenét. A gladiátorküzdelem csak külsősé­geiben tartozik a párviadalról alkotott fogalomkörbe. Itt is emberek vívnak egymással halálos párharcot, de nem virtusból, bosszúból, hirtelen haragból vágj! becsületbeli indítékból, hanem közönséges parancsra és — borzasztó még leírni is: „szórakoztatás céljá­ból". Kegyetlenül Janus-arcú ez az ókori világ: Nero császár tízezrével küldi a keresztény rabszolgákat a vadállatok elé. Nero tanítómestere, a bölcs Seneca meg így nyilatkozik róluk: „Rabszol­gák ők? — Nem, emberek! Lakótár­saink, szelíd barátaink, rabszolgatár­saink, hiszen velük együtt mi is a sors hatalmában vagyunk." Hogy el ne felejtsem: Nero a tanító­mesterét, Senecát is a halálba kerget­te ... > (Következő számunkoan: A hattyú vonta lovag?)

Next

/
Thumbnails
Contents