A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

Egy amerikai F-4C (elderítő repülőgép roncsai • Repülőtisztek „pizsamában": balról Stafford őrnagy, jobbról Miller hadnagy Kim hadnagy, a Vietnami Népi Felszabadító Hadsereg katonája A VIETNAMI DEMOKRATIKUS KOZTARSASAG HATÓSAGAI LEHETŐVÉ TETTÉK MIROSLAV T U L E J A CSEHSZLOVÁK RIPORTERNAK, HOGY DÉLKELET-ÁZSIAI OTJA SORÁN Csendes éjszakai Hanoi, fülledt tavaszi este, az állandóan ótlzzadt nylon ing az ember testére tapad és kellemetlenül égeti a bőrt. A Vietnami Népi Felszabadító Hadsereg néhány tisztjével a Metropol Szálló közelében álló egyik hatalmas épület első emeletén ülök; a jókora pompás villa nyilván valamelyik francia ültetvényesé lehetett. A szomszédos helyiségben katonai egyenruhába öltözött, fekete varkocsú fiatal vietnami nő teát készít nekünk. Az egyik tiszt megindítja a mennyezetre szerelt ventillátort. Pontosan háromnegyed nyolckor egy vietnami őrmester jelentést tesz. Néhány másodperccel később belép a helyiségbe „pizsamába" öltözött két amerikai pilóta, az U. S. Navy Air Force két repülőtisztje: Hugh Allen Stafford őrnagy és Edwin Frank Miller hadnagy. Udvariasan meghajolnak. Intünk, hogy üljenek le. Mindkét amerikain „pizsama": bordócsíkos szürke rabruha, lábukon jellegzetes vietnami szandál. Megkérdezem tőlük, hajlandók-e válaszolni a kérdéseimre. Igen, mondják. Egészen prózai kérdéssel kezdem. • Mit kaptak ma ebédre? , — Zöldséglevest, kenyeret, borsófőzeléket, rizst, j narancsot — mondja Stafford őrnagy. — A borsófőzeléket nagyon szeretem. • Hogyan kerültek a légierőkhöz? Stafford: Művészettörténetet tanultam a Harward Egyetemen. 1964-ben, már negyedéves hallgató voltam, otthagytam a főiskolát és elhatároztam, hogy repülős leszek. Tetszett a dolog, Amíg az embernek nem kell bombát cipelnie meg vásárra vinnie a bőrét, addig szép dolog a repülés ... Miller: En is abbahagytam a tanulmányaimat, természettudományok, második évfolyam. • Hány bevetésen vettek részt, az utolsóval együtt? Stafford: Negyvennyolcon. Miller: Tizenegyen. • Utolsó alkalommal honnan startoltak és hol lőtték le Önöket? Stafford: Az Oriskana repülőgép-anyahajóról, és Haiphong közelében lőttek le. Valószínűleg rakétával. 1966 novemberében. Miller: A Bonhomme Richard anyahajóról, és Vinh város közelében lőttek le. Katonai szállítóoszlopot kellett bombáznom az egyes számú felvonulási úton. Azt hiszem, légelhárító üteg találta el a gépemet. Ez 1968 májusában történt. • Mitől féltek jobban Önök és a bajtársaik: a légelhárító ütegektől vagy a rakétáktól? Stafford: A tüzérségi össztűz veszélyesebb. A rakéta elől, ha az ember idejében észreveszi és egy kis szerencséje van, megmenekülhet. Miller: Nincs annyi tapasztalatom, mint az őrnagy úrnak... de én is úgy vélem, hogy a légelhárító tüzérség veszélyesebb. • Milyen az egészségi állapotuk? Lefogytak? Stafford: Jól vagyok; néhány kilót fogytam, mert amikor eltalálták a gépem, megadtam magam, miközben eltörött a kulcscsontom és kénytelen voltam bonyolult operációnak alávetni magam. Hála a vietnami orvosoknak, a műtét sikerült. Miller: Egészséges vagyok, az itteni éghajlati viszonyok mellett talán valamit fogytam, de jól érzem magam. • Mik a kedvteléseik? Stafford: Szeretem a zenét. Elsősorban Csajkovszkijt és Prokofjevet. Elég jól zongoráztam. Miller: Sport, ökölvívás és rugby. • Tudatában vannak, hogy az amerikai légi agreszszió a Vietnami Demokratikus köztársaság területe ellen ellentétben áll a nemzetközi konvenciókkal, s ezért a vietnami hatóságok sem kötelesek Önökkel a hadifoglyokra vonatkozó egyezmények értelmében bánni? Stafford: Igen, uram. Miller: Hiszek az észak-vietnami kormány humanitásában. • Éreznek bűntudatot a vietnamiakkal szemben? Stafford: Mint katona csak parancsokat teljesítettem. Mint magánember sajnálom, amit tettem, öt év alatt elég alkalmam volt, hogy megismerjem a vietnamiak jellemét. Véleményem szerint a vietnamiak derék emberek. Aligha lehetséges, hogy elveszítsék ezt a háborút... Miller: Nekem is két szempontból kell válaszolnom: mint katona és mint ember... • Küldhetnek haza levelet? Stafford, Miller: Igen, uram. Havonta egyszer. • Csehszlovák újságíró vagyok. Mit tudnak az országunkról? Stafford: Fővárosa Prága, kitűnő filharmonikus „Látszatra talán a világ legnyomorultabb emberei, de valójában boldogabbak az európaiaknál. Nem tudnak bőségről, olykor azzal sem rendelkeznek, ami nekünk elengedhetetlennek tűnik. Békében élnek, melyet nem zavar meg az emberek közötti egyenlőtlenség. A tengertől és a földtől megkapnak mindent, amire szükségük van. Mi ingattuk meg erkölcsüket, fertőztük meg őket ismeretlen betegségekkel. Most pedig, a boldogságukra törünk." Így írt kerek 200 esztendeje James Cook kapitány, a csendes-óceáni szigetek bennszülöttjeiről és amit írt, ha csak részben is, érvényes ma az eszkimókra. A jég lakói iskolákat, kórházakat, szupermarketeket és biztos munkát kaptak az európaiaktól. A motorcsónak kiszorította a kajakot, a faházikó pótolja a jégkunyhókat. Nehéz azonban megmondani, boldoggá tettük-e az eszkimókat? Megdöbbentően burjánzanak a nemi betegségek és az alkoholizmus. Egyre gyakoribbak a bűncselekmények azoknak az embe-