A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

Szlovák - magyar összefogás Az 1919-es magyarországi márciusi eseményekre köztársaságunk minden egyes csoportja másképp reagált. A cseh és a szlovák munkásosztálynak az a része, mely kivonta magát a szociáldemokrata párt opportunizmusa alól, várta a Magyar Tanácsköztársaság katonáit, mert azt remélte, hogy nálunk is ugyanaz a szocializációs folyamat következik be, mint Magyarországon. S ha már ez 1918-ban a Szocialista Tanácsnak nem sikerült, akkor — úgy gondoltók — a magyar proletariátus segítségével hátha sikerül. Természetesen egészen más véleményen volt a cseh burzsoázia. Félt a radikális fejlődéstől, ezért ostromállapotot hirdetett ki, s minden erejével arra törekedett, hogy a forradalmi eszmék terjedését megakadályozza. Járásunk munkássága, dolgozó parasztsága várta a magyar vörös csapatokat. Ezekre az eseményekre így emlékszik vissza járásunk egyik jelentős munkásvezére, Kubac elvtárs: „Amikor a magyar Vörös Hadsereg csapatai Komáromban voltak és várható volt, hogy átkelnek a Vágón és Tornácot hatalmukba kerítik, a jobboldali szociáldemokraták menekülni kezdtek. Ezzel ellentétben a forradalmi munkásság előkészületeket tett fogadásukra abban az esetben, ha a magyar Vörös Hadsereg csapatai elérik Szeredet. Állandó szolgálatot tartottunk, vártuk őket, csatlakozni akartunk hozzájuk." Majd így folytatja tovább: „A szeredi szociáldemokrata szervezetben éles viták folytak a szociáldemokrácia állásfoglalásáról a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. A forradalmi balszárny a magyarországi munkásságnak segítséget akart nyújtani, a jobboldali szocdemek várakozó álláspontra helyezkedtek: nem avatkozni a kommunista Magyarország ügyeibe." Kubac elvtársék elhatározták: „...küldöttséget menesztünk a szociáldemokraták vezető személyiségéhez, dr. Dérerhez és a ruzomberoki, valamint a vrútkyi munkásokhoz, ahol a szlovákiai munkásmozgalom főbb központjai voltak. A küldöttség Ruzomberokról és Vrútkyról azzal tért vissza, hogy az ottani munkásság egyetért a magyar munkásság törekvéseive! és kész nekik segítséget is nyújtani." Az elmondottakból láthatjuk, hogy járásunk munkássága. már az igazán forradalmi párt — a kommunista párt — megalakulása előtt is sajátjának vallotta az internacionalista nézeteket, az abboí fakadó következményekkel együtt. Nemcsak Szered munkássága, hanem az egész járásé készült a magyar Vörös Hadsereg fogadására, Sopornya (Soporna), Tornác (Trnovec n/V.), Sellye' (SaFa), Nagyfödémes (Pusté Úrany), Galánta, Vága (Váhovce) és más községek munkássága szintén a forradalmi lelkesedés jegyében készülődött a nagy feladatokra. A galántai főszolgabíró egyik jelentésében pl. így fr: „Födémes községben állítólag türelmetlenül várják a magyar bolsevistákat, hogy hozzájuk csatlakozhassanak." öreg kommunisták régi harcokra emlékeznek — Sok jót, szépet írtak újságírók, tudományos dolgozók 1938. szeptember 4-éről — kezdi meg a beszélgetést Poszpis Józsi bácsi, egykori kommunista bíró, a tornóci (Trnovec) manifesztáció főszervezője. Majd igy folytatja: — Vannak azonban olyan kicsiségek, de nagyon érdekes dolgok, amivel még nem találkoztunk nyomtatásban. A manifesztációi eredetileg augusztus közepén akartuk megszervezni, de Ceróansky, sellyei (Sala) járási főnök nem engedélyezte. Az engedélyt csak akkor A nagy kaptuk meg, amikor Gottwald elvtárs a parlamentben nagyon harcosan fellépett az ügy érdekében. Hiszen a köztársaság védelme mindenki ügye kellett volna, hogy legyen. Az engedély után megkezdtük a szervezést. Óriási munka volt. Kinn a Vágnál, a vasúti híd közelében szereltük fel a színpadot: 20X50 méter nagyságú volt. 15 ezer ember számára szereltünk fel ülőhelyeket. Minden söröshordót összehordtunk a járásból, meg az egész környékről. Több kilométer hosszú hu-GUMIBOT, PUSKATUS Takács János, Pered (Teledíkovo): Tudod, így van ez már az én koromban. Az időpontok valahogy összekuszálódnak. Hogy mi történt, arra nagyon jól emlékszem, de hogy melyik évben, azt már nehezebb felidézni. Pedig hidd el, nagyon sokat gondolok a múltra. Nyolcvan felé — hazafelé, ilyenkor az ember már nem előre, hanem hátrafelé tekinget. Kétszer volt már szívinfarktusom, sok jót nem várhatok. A múlt pedig, akármilyen keserves is volt, mégis a fiatalságot, az erőt jelenti számomra. A harmincas évek eleje... Nehéz idők voltak, mégis jó rájuk visszaemlékezni. Mások voltunk, mint a mai fiatalok. Tele voltunk tenniakarással, nem ismertünk lehetetlent. 1928-tól tagja voltam a kommunista pártnak, több éven át a helyi szervezet elnökhelyettese, a Proletár Testedző Egyesület vezetője. A labdát ugyan keveset rúgtam, de az egyesület színjátszó körében sokat dolgoztam. Hány színdarabot betanultunk! És mindent magunk teremtettünk ám elő hozzá. A színfalakhoz szükséges deszkából a függönyig mindent magunk hordtunk össze. Ha kellett, az ágyról húztuk le a lepedőt, a kerítésről szakítottuk le a deszkát. Nem volt akkor állami segítség! Engem még a feleségemmel is a színjátszás hozott össze ... Verést bizony kaptam többször Is... Ütöttek minket gumibottal, de puskatussal is... A sellyei hidon, majd a sellyei utcákon az egyik május elsején jól megszorongattak bennünket. De előfordult ez itthon, Pereden is. — 1932-ben, vagy 33-ban volt? ... Annyi biztos hogy nagyon nehéz volt a szegényparasztok helyzete a falunkban. Már októberben jártunk. Munkalehetőség alig volt a nyáron. Előttünk állott a tél, a mindennapi pedig napokra sem volt biztosítva sok-sok szegény családnál. Szerettünk volna kiharcolni valamilyen közmunkát: útjavítást, csatornaásást, bármit, ami keresetet s így kenyeret jelentett volna, bármi szűkösen is. A pártszervezet határozott: vasárnap délután tüntetést szervezünk a vásártéren. Hogy a hatóságoktól engedélyt kértünk-e, kaptunk-e, nem tudom. Az esős októbervégi vasárnap délután vagy 300 ember csizmája dagasztotta a vásártér sarát. Itt volt Sellyéről Hucskóné, és vele még egy elvtárs a magasabb pártvezetőségből. A hosszúra nőtt, de már hajlotthátú Bende Orbán bácsi — aki ugyan nem volt a pártnak tagja, de idős kora ellenére is nagyon sokat segített munkánkban — kicipelte lakása egyetlen asztalát a vásártérre, majd két széket is kerített, hogy a vendégeket leültethesse. A szónok beszélt a gazdasági válságról, a dolgozónép nyomoráról és arról is, hogy a válságból a gazdagok még hasznot is húznak. Nagyon igazat beszélt, hisz amit mondott, tapasztaltuk saját keserves életünkön is. Ügy elmerültünk a beszéd hallgatásába, hogy észre sem vettük, amikor a vásártér országút melletti oldalán lévő épületből — amit mi cédulaháznak, vagy mázsaháznak neveztünk — 8—10 csendőr rontott ránk. Ezek már a gyűlés előtt elbújtak ide, és mi nem is sejtettük, hogy ott vannak. Ütöttek, vertek bennünket, ahol értek. Mindenki menekült, amerre látott. Mi, a vezetőség tagjai a legközelebbi házba húzódtunk be, közrefogva a két vendéget. Szegény Orbán bácsi! Azt sem tudta, mit féltsen jobban: egyetlen asztalát, vagy a saját hátát. Mind a kettőt — együtt. Hátára kapta az asztalt, s törtetett a menekülő tömeg között hazafelé. Később büszkén emlegette, hogy csak az asztal kapott a csendőröktől, a hátához hozzá sem fértek. Pedig sokhoz nagyonis hozzáfértek a csendőrök. Akit elértek a vásárteret környező utcákban, nem kérdezték tőlük, hogy hónnét kerültek oda, csak ütöttek mindenkit. Csúnyán megverték az akkor már 70 felé járó Pásztor István bácsit is. Pedig dehogy volt ő a vásártéren ! Litániáról hazatérve megetette az állatokat, majd kiállt a kapuba megnézni, hogy mi okozza az utcáról beszűrődő zajongást. Ott kapták el a kapuja előtt, s szólni sem volt ideje: fején, hátán számlálhatta a kapitalizmus igazságát bizonyító ütéseket. Hát, ilyen emlékeim is vannak...