A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

A pünkösdi vérfürdő 'Ml mi)us aí-éT M KOÍÚTOH ?<AOY

»»trájkot «B«erTBt a burzsoázia »őrtűzzel válaszolt, áldozatul estek, oyevat JÁNOS tABKA SÁNDOR, TVRZO ISTVÁN Ó TÖBBEN NEC SEBESÜLTEK. Kosúton az iskola, a vendéglő, a plébániahivatal, a templom és a kultúrház gyűrűjében, közrefogva terül el a község pár négyzetméternyi területű főtere, ahol bármely irányból érkezünk is, mindig kétfelé ágazik az út. Erre a területre a tér elnevezés csak találóbb kifejezés híján ragadt bizonyára. A szegény ember is ebédnek nevezte a vacsorát, vacsorának az ebédet, hisz a délutáni étkezés — amikor többre nem tellett — egyiknek sem felelt meg. A viskóját háznak, a rongyait ruhának becézte a nincstelen. A névadás idején így lehetett a kosúti tér is. Térnek kicsi, útkereszteződésnek meg nagy, hát a rangosabb nevet kapta. Ráadásul a régi Kosút egyetlen díszes emlékműve, a Szentháromság szobor számára is ebből a kis területből jelöltek ki egy darabkát. A község akkori vezetői bizonyára úgy gondolták, hogy a templom és a szobor mint jó szomszédok, majd megférnek szép csendben egymás mellett. Most itt állok én is ezen a téren néhány idős ember társaságában, akik meghatódva idézik vissza a múltat, 1931 májusát. — Bizony. Talán már nem is igaz, 1931. május 20-án sztrájkoltunk, mert a munkaadó le akarta szállítani a munkabért — kezdte el beszédét az egyik idős párttag. — De akkor mi voltunk az erősebbek. Nem is tudom 1,10-ről 1,30-ra emelték fel a munkabért — egészítette ki a másik. — Ez a sztrájk meghozta az eredményt anyagi és erkölcsi viszonylatban is — jegyezte meg a harmadik, aki egyébként keveset beszél. — A győzelemről, mégha ínségben történt is, szívesebben beszél az ember — jegyezte meg az egyik társunk. — Igen — folytatta a gondolatot a társaság másik tagja. — De van ám, amiről az ember nem beszél szívesen, mégis kell beszélni. Ilyen esemény játszódott le 1931. május 25-én. Hát mit akartunk mi? Értékelni a sztrájk eredményét, utána szórakozni. Ezért kértünk engedélyt a gyűlésre. — Kis időre elhallgat, majd tovább folytatja. — Ügy látszik, ez is bűnnek számított. Betiltották a gyűlést, nem tarthattuk meg. Pedig a környék munkásai is készültek Kosútra. — Nagy gyűlés lett volna itt! De nem lehetett. — Hogyan lehetett volna? Már reggel megszállta Emléktábla a kosúti kultúrház falán a csendőrség a falut. Elálltak a faluba vezető utakat, a faluból csak kimenni lehetett, bejönni nem... esetleg, ha szökött valaki. — A gyűlés délután három órakor kezdődött volna. Azok, akik más faluból akartak jönni, nem is tudhatták, hogy a gyűlés elmarad, mert a betiltásról szóló végzést eléggé későn kézbesítették ki nekünk. Igy a másfalusi munkások bizony meglepődhettek, amikor a falu végén a csendőrség az útjukat állta. — Voltak azért, akik beszöktek. — Érdekes, a hegyieket, akik Major István elvtársat kísérték Kugler Jani vezetésével, azokat beengedték. — Hogy be? Az egyik csendőr a temetőtől úgy futott a jelentést adni, mintha fenéken rúgták volna. — Ezalatt a faluban lassan gyülekezett a nép. Ki az utcán, ki a kertek alatt iparkodott a vendéglő elé eljutni. A templomban azért megtartották a litániát. Oda bátran mentek a hivők. — Ha Major elvtárs tudta volna előre, hogy mi vár rá Kosúton, meg a többi társunkra . .. — Bátor ember volt az, hallod... Ki tudja? — Annyi bizonyos, hogy fáradhatatlan is volt. Hétfőn már korán reggel megérkezett Hegyre Kuglerékhoz. Nem kímélte az magát. Odaadó harcosa volt a pártnak. — Csak azért történhetett meg vele, ami megtörtént. Leütötték a csendőrök. — Nem akartuk mi a csendőröket bántani, csak Major elvtársnak akartunk segíteni, felemelni őt a porból, megmosni őt a vértől, mi is véresek lettünk, a saját vérünktől. Tüzet vezényelt a tiszt. Eldördültek a puskák. Közénk lőttek a csendőrök. — Éppen akkor jöttek ki a templomból is. A golyó nem válogat. — A templomból bátran jöttek ki, de ijedten és többen véresen futottak haza, vagy henteregtek a földön, mert a golyó nagy sebet ejtett rajtuk. A többi eseményről már egyik sem beszél, mindegyik hallgat, talán így adnak tiszteletet elesett harcostársaiknak. Gyevát János, Turzó István és Zsabka Sándor síremléke a kosúti temetőben Volna még miről beszélni. Hosszú hallgatás után mégis megszólaltatja őket az emlékezés. — Három társunk: Zsabka Sándor, Turzó István és Diószegről a fiatal Gyevát János holtan feküdt a helyszínen. — Ott — a vendéglő felé mutat — a ferdén álló fa mellett feküdt néhány sebesült, olyan, akiben volt még annyi erő, hogy el tudott mászni. Mert voltak bizony nehéz sebesültek, nem menekülhettek ezek el. Emlékszem rá Rapand Gyula, Kugler József, Pszota Ferenc, Popluhór József, Pszota Erzsébet és még mások ... Voltak olyanok is, akik eltitkolták a sebesülésüket, mert féltek a meghurcolástól. — Kevésnek sikerült kijutnia a gyűrűből. Az egyiket így verte a sors, a másikat úgy... Több résztvevőt le is tartóztattak. Aki részt vett a szervezésben, az nem kerülhette el a börtönt. Ezek közé tartozott Pszota Ernő, Szagan Mihály, Molnár Sándor, Popluhár János, Kuruc Mária, Hucskó Cecília, Zrubecz János és még néhány elvtárs. — A temetés még úgy volt, hogy három halott temetésén nem voltak annyian, mint rendes körülmények között egy halottén. Titokban temették el az elesetteket, csak a legközelebbi hozzátartozók lehettek jelen. Még ott is vigyáztak a csendőrök. A borzalmas kegyetlenség nemcsak könnyeket fakasztott a sok bizonytalanságban élő szemében, hanem az egyszerű ember képzeletét is tevékenységre serkentette, amely hatására született a következő dal szövege is: Fölszántatom, fölszántatom A kosúti Fő utcát. Vetek bele, vetek bele Piros pünkösdi rózsát. Ha az utca, a Fő utca Piros rózsát teremne, Minden szőke, barna kislány Kommunistát szeretne. Halló, itt Moszkva beszél... Amikor beléptem a konyhába, a heverőn ült Pszota Ernő és gyakorlott kézzel cigarettát sodort. Köszöntésemre épphogy csak fölnézett. Erős szemüvege mögül meglepett szempár árulkodott arról, hogy nem ismert meg, pedig már többször találkoztunk, és néha el is beszélgettünk. Később, amikor már nyilvánvalóvá vált kilétem, zárkózottsága felengedett, barátságosabbá vált. Ahogy megtudta érkezésem céljót, határozottan a tudtomra adta, hogy nem hajlandó nyilatkozni, erről a témáról többé nem beszél. Nem bízik meg senkiben. Nyugodtan szeretné leélni a hátralevő napjait. Mert — amint mondta — 70 éves koromig éppen eleget izgultam, harcoltam. Börtönt, verést, meghurcolást megpróbáltam én, de sokszor! Nyugtalan természetű voltam egész életemben, mert hajtott a kényszer és az igazság utáni vágy. Ez volt mindig az én bűnöm. A háború alatt is — amikor a párt be volt tiltva — a végső győzelemről szavaltak mindenütt, akkor a kommunista barátaimat és engem is az igazság érdekelt, arra voltunk kíváncsiak. Igenám, de hogyan tudhatta volna meg azt a szegény ember? Az olyanoktól, akinek az igét a Budapest I. hirdette, a Szentírást pedig a Függetlenség vagy a Magyar Futár hozta. Az ilyen emberektől az igazat mi nem tudhattuk meg soha. Tudtuk mi, hogy az igazat melyik hullámhosszon kell keresni, de ahhoz rádió is kellett. Rádiót pedig csak annyi pénzért lehetett venni, amennyi csak a jobbmódú embereknek volt. Végül csak kisütöttük a módját. Mi, kommunisták összeraktuk a pénzünket és vettünk egy jó erős rádiót, az én nevemre írattuk. Igy volt a legmegfelelőbb, a többi túlságosan feltűnő volt. No, meg nekem volt a legnagyobb házam is, ide fért be a legtöbb ember, aki a híreket akarta hallgatni. Jártak is szorgalmasan hozzám, mert mi Moszkvát hallgattuk, amíg hallgathattuk! Igen, így ahogy mondom! Mert egy valaki, rokon is volt, de meghalt — hogy vitte volna el őt még hamarabb az ördög — nem a kosúti csendőröknek árult be, hanem máshová. Jöttek is ám hamarosan a kakastollasok, kihallgattak. — Honnan vette a rádiót? — kérdezték. — Vettem. — Hol vett annyi pénzt? — faggattak tovább. — Spóroltam. Életemben csak az volt az egyetlen vágyam, hogy rádióm lehessen valamikor — feleltem. Pedig a fenét. Nemcsak az, még az is, hogy az ilyen pribékeket minél hamarább vigye el a forgószél — gondoltam magamban. Ezt azért nem mertem kimondani, mert a magyar csendőrök... Hajaj! Én tudom! — És minek ilyen erős, hogy Moszkvát is lehessen vele fogni? — kérdezték tovább. — Hót... én megfizetem az adót is meg a villanyt is rendesen. Talán hallgathatom a rádiót — feleltem. — No, az nem baj, az ellen nincs kifogásunk, hogy maga hallgatja — mondták ők. — De ha megtudjuk, hogy valamilyen propagandát fejt ki,- úgy megtalpaljuk, hogy többé nem áll a lábára. Ezúttal szerencsém volt. De egy másik alkalommal, nemsokára ezután jöttek megint a csendőrök. Akkor már az után kérdezősködtek, hogy kik járnak ide hallgatni a rádiót, mert ők nagyon jól tudják... Szerencsére azon a héten éjjeles voltam, „motorokat raktam", répát szállítottunk a cukorgyárba, a feleségem nem akart sokáig fönt lenni, így hiába figyelt két-két csendőr az utcán és a kertek alatt, nem sikerült bizonyítékot szerezniök. De azért én szálka maradtam továbbra is a szemükben. Amint módjukban állt, éreztették is velem, de akkor még erős voltam, bíztam az erőmben, bíztam, hogy kibírom ... A területi pártvezetőség jegyzéke 1932-től A CSKP Központi Bizottsága javaslatára 1924-ben a párt járási titkárságát Galántáról Diószegre (Sládkoviőovo) helyezték. Mivel hatása a járás keretein kívülre is kiterjedt, területi pártszervnek nevezték. Az 1932-től működő területi vezetőség tagjainak jegyzéke: A pártszerv elnöke a diószegi Horváth Gyula volt. Az agitprop osztály vezetője Hájek Lipót, a kulturális munka szervezője Szalay István volt, valamennyien diószegi lakosok. A vezetőség többi tagja: Nagy Szilveszter, Diószeg Takács Lőrinez, Diószeg Kugler József, Diószeg Pethő Rudolf, Diószeg Varga Béla, Diószeg Klecs Sándor, Galánta Bartos Antal, Galánta Horváth és Csengel, Szene Szalay István, Nagyfödémes (Veiké Ülany) Takács Vilmos, Nagyfödémes Kovács Gyula, Nagyfödémes Varga Kálmán, Alsószeli (Dőlné Saliby) Szabó Lőrinc, Alsószeli Pantlian Mária és Anna, Kosút Kádár, Feketenyék (Cierna Voda) Csambál Szilveszter, Kismácséd (Malá Maőa) Belopotocky Sándor, Nagymácséd (Velká Maéa) Tóth Vince, Nagymácséd Mészáros Lajos, Nagymácséd A vezetőség névjegyzékét az idős még ma is élő elvtársak állították össze.