A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 3. szám

NEVESSÜ NK Megálljunk! Az üvegekről ítélve, a férjem itt lesz a közelben .., Igazán nem tudom, hogyan helyettesíthetnék a komputerek a titkárnőket... Nevető világ A tényleges katonai szolgálatot teljesítő Maurice-t meglátogatja Yvonne, a felesége, és az éjszakát egy lyoni szállodában töltik. Éjszaka dörömbölnek az ajtón. A katona felriad, és rémülten kiugrik az ágyból: — Most mit csináljunk, ez biztosan a férjed! Az álomtól kábult, csinos fiatalasszony megnyugtató hangon válaszolja: — Ugyan, te csacsi, az lehetetlen, hiszen a férjem katona! * * * A miniszoknyás ifjú Juliette sirva jelenik meg egy párizsi kerületi rendőrszobán, és elpanaszolja, hogy a moziban kilopták a zsebéből a pénztárcáját. — Hát nem vette észre, kisasszony — kérdezi az ügyeletes rendőrtiszt —, hogy valaki a zsebében kotorászik? — Észrevettem, hogyne - feleli zavartan Juliette -, de azt hittem, hogy tisztességes szándékai vannak. * * * Egy úr belép a kis bretagne-i falu élelmiszerboltjába: — Jó napot! Van rothadt paradicsomuk? — Hogyne, uram, mennyit parancsol? — Megveszem az egész készletét! A boltosnak felragyog a szeme. Hirtelen átfut az agyán valami, és diadalmasan mondja: — Tudom már! A földművelésügyi minisztert ma idevárják, és ön olyan fogadtatásban akarja részesíteni, amilyet megérdemel. Mire a vásárló halkan: — Téved, barátom. Én vagyok a miniszter... * * * Monsieur Lumiere megjelenik a rendőrségen. Előző éjszaka betörtek hozzá, s a betörőt csak később csípték el egy bisztróban, ahol eldicsekedett gazdag zsákmányával. — Itt van a gazember? — kérdezi. — Szeretném látni. — Miért? — Mert éjjel két órakor úgy osont be hozzánk, hogy nem ébresztette föl a feleségemet. Szeretném megkérdezni tőle, hogy csinálta. fi... J ó cirkusz lesz fi A szerző 1933-tól, „a diktátor és a nemzet nászától" 1938-ig, Chamberlainék behódolásáig az Egyesült Államok berlini nagykövete volt. Haladó érzelmű történész; az Elnök választása sem véletlenül esett rá: Roosevelt kezdetben azt remélte, hogy a németországi értelmiség szembe szegül a náci diktatúrával; olyan személyiséget küldött hát a „nehéz helyre", aki műveltségével, emberségével alkalmas lehetett volna a lelkiismeret ébresztgetésére. Dodd „hazáját szolgálni, s — a lehetőségekhez mérten — a német antifasisztákat oltalmazni" ment az oroszlán barlangjába. 1938-ban a külügyminisztériumban hangadó ellenzékiek hívatták vissza. Naplóját — 1940-ben, 71 éves korában bekövetkezett halála után — gyermekei adták ki. NAPLÓRÉSZLETEK 1933 június 8 Pontosan déli tizenkettőkor csengett a telefon szobámban a chicagói egyetemen. „Franklin Roosevelt beszél. Szeretném önt németországi nagykövetté kinevezni. Kérem közölje, vállalja-e ezt a fontos kormánymegbizatást." Kissé meglepődtem. Azt válaszoltam az Elnöknek, hogy szeretnék még gondolkozni javaslatán. Mire Franklin Roosevelt: „Két óra elég lesz a döntéshez?" Válaszom: „Talán igen, de előbb az egyetemi hatóságokkal is beszélnem kell. Engedelmével arra is megkérném, hogy állapíttassa meg, vajon a Woodrow Wilsonról szóló könyvem nem sértette-e a német kormányt." „Biztosan nem! Éppen az ön könyve, egész tevékenysége, az a tény, hogy széles látókörű, tudós személyiség, hogy Németországban végezte egyetemi tanulmányait, a fő oka annak, hogy berlini nagykövetté akarom kinevezni. Nehéz hely, de úgy vélem, megvannak a kellő kulturális adottságai. Liberális világnézetű diplomatát akarok Németországba küldeni, olyan amerikait, aki amplyan élő példa legyen" — mondotta Roosevelt. S ezzel fejezte be: „Intézkedem, hogy véleményünk kipuhatolására lépjenek érintkezésbe a német nagykövetséggel. Kérem, hívjon vissza két órakori" 14,30-kor kapcsolták a Fehér Házat. A kormány éppen ülésezett. Roosevelt titkára közölte vele igenlő válaszomat, s az Elnök azonnal tájékoztatta is a kabinet tagjait. 1933 július 13 Hajónk, a „Washington", délután lehorgonyzott Hamburg kikötőjében. Hiába buzgólkodtak az újságírók, nem kaptak interjút. Berlinben a protokoll egy tisztviselője, néhány kormánymegbízott, s George S. Messersmith amerikai konzul fogadott. Méltóságomhoz illőn az Esplanade hotelben szállásoltak el; a fejedelmi lakosztályt kaptuk: hat, kivételes eleganciával, gyönyörűen bebútorozott szoba. A szalonban németül társalogtunk. A vacsora kitűnő volt. Ezzel kezdődött tevékenységünk. A németek rendkívül szívélyesek ... 1934 június 10 Autóval kimentünk a volt császári vadászkastélyba, ahol Hermann Göring állami állatkertet rendezett be; van itt egy villája is, ahol a hétvéget tölti. Kissé késve érkeztünk. A meghívott diplomaták egy erdő közepén elterülő tisztáson kört alkottak, s éppen a fővadászmester üdvözlő beszédét hallgatták. Aztán megszólalt Göring. Középkori vadászruhát viselt. Göring magas és hasas. Nagyon szeret parádézni, Miközben szónokolt, három fotográfus sürgölődött körülötte, s bonyolult előkészületeket tettek, hogy lefényképezhessék. Láthatóan nagyon tetszett neki a dolog. Azután körbe vezetett az erdőben, s bölényeket meg vadlovakat mutogatott. A séta után Göring vadászkastélyához hajtattunk. Gyönyörű tó partján fekszik. Itt aztán teát, kávét, sört ittunk; ki-ki kedve szerint. Tőlem balra von Papén ült; az asztalfőn, velem szembe, Sir Eric Phipps, Anglia nagykövete; jobbra Franciaország nagykövete. A társalgás akadozott; elhangzott néhány érdekesebb megjegyzés Spindler admirális új könyvéről (a német haditengerészet világháborús szerepléséről szól). Sir Eric és Francois Poncet francia nagykövet többször nevetett, de meg nem szólalt. Hat óra körül Göring felkért, hogy tekintsük meg gazdaságát. Hiúsága mindenben megnyilvánult; a vendégek többször összenéztek. Körülbelül fél órát tartott a színjáték. Sir Ericet meg engem nagyon untatott a komikus hivalkodás, s mert vissza kellett térnünk a 80 kilométer távolságra levő Berlinbe, Göring felé közeledtünk, hogy elbúcsúzzunk. Amikor Cerutti asszony, az olasz nagykövet neje felismerte szándékunkat, azonnal felkelt helyéről, hogy ne előzhessük meg. Elsőként óhajtott távozni, 1934 június 30 Két óra körül, amikor éppen asztalhoz ültünk, beállított William, s elme-A SOKASÁG FIA Jegyzetek Váci Mihály verseskönyvéből Érvényes vízumot, meghívást kaptam minden világrészből és sürgető kérlelést őrzök a szívem fölött. Halaszthatatlan parancs hajszol engem: egy öleléssel birtokomba venni, amit szeretni lehet itt e földön. A költő — Váci Mihály — aki érvényes útlevelet szerzett e kínnal és gyönyörrel ötvözött világ minden tájára, aki a megbékélés és megértés követeként járta a haza és a nagyvilág útjait és ösvényeit — karácsonykor lett volna 46 éves. De a tavaszon — mily jelkép! — az otthontól ezer kilométerekre, Hanoiban megszűnt dobogni „százhúszat verő szíve." Utolsó, gazdag ajándékát, legszebb könyvét felesége gondozásában a napokban jelenteti meg a Szépirodalmi Kiadó. „A sokaság fia" címmel. Talán e könyve is segít megérteni és megértetni, hogy embernek és költőnek is egyedi, megismételhetetlen jelenség volt. Kelet felől jött, a haza baloldaláról, a pázsitkapaszkodású, a halkan pergő homokkal beszórt nyírségi tájról; drága vágyakkal, szerelmes-szép küldetéssel, mint a legkisebb fiú a népmesében, hogy felmutassa a küldők arcát, megfogalmazza jogaikat. „Szőkén, szelíden, mint a szél" feltámadni a világ ellen, hogy mint „történelmi alkalmazott" — annyi ellenkezéssel és közönnyel szemben — naponként újra meg újra elmondja a történelmi névsorolvasásnál a küldők, a „lobogni, szárnyalni vágyó" nép nevét. Kezdettől fogva a lehetőségeit kereső szegénység jelentőségének növekedését figyelte. Az érdekelte: miként lehetne a poros gyalogutakon, a barázdák között csak lassan fölfelé jutókat átvezetni régi életükből egy mi szívünk-szerinti és őnékik is értelmes, érthető és élvezhető, nékik is rangot adó szocialista társadalomba. Emberként, költőként a legnehezebbre vállalkozott: annak a lehetőségeit kereste, miként lehet egy népnek a hatalom birtokában mindig fiatalnak, önmagát megújítónak. forradalmárnak maradni; miként vívhatjuk meg — immár a sáncon belül — a „még nem elég" értelmi, érzelmi, tudati forradalmát? Sorjázó köteteinek egyre szenvedélyesebb, nyugtalanabb, remegőbb. évről-évre magasabb hőfokú alaphangját és hangulatát ez az — önmagával és a környezettel állandó