A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-07-02 / 26. szám

A Szabados házaspárnak gratulálnak a barátai Hornyik Géza hnb. elnök fejezi ki jókívánságait a Bugris házaspárnak Ünnepre készül Csallóközaranyos (Zlatá na Ostrove). Szombat délután. A kiadós zápor után forrón tűz a napsugár. Felhőtlen és vakítóan kék az égbolt, szellő alig rebben. A maga módján a természet is hozzájárul a harmincnégy emberpár házassági évfordulójának a megünnepléséhez: üdék, száz színben virítnak és illatoznak a kerti virágok. A kultúrház előtt gyülekeznek az ünnepeltek, a hozzátartozók, a barátok és a munkatársak. Benn a nagyteremben szépen és ízlésesen megterített, feldíszített asztalok várják a vendégeket. Méltán nagy várakozás előzi meg az eseményeket. Lassan megtelik a nagyterem. Mintegy kétszáz ember foglalja el a helyét. A zsongás is elcsitul, amikor Németh Jozefa, a Polgári Ügyeket Intéző Bizottság elnöknője megnyitja a meleg, bensőséges ünnepélyt. Kissé elfogódott és megilletődött a hangja. Kékesi Éva anyakönyvvezető — szintén bizottsági tag — bemutatja a 7 aranylakodalmas és a 27 ezüstlakodalmas párt. (Itt jegyzem meg, hogy a bizottság többi tagja is — Berecz Éva, Nagy László mérnök, a szövetkezet elnöke, Varga Irma és Sukola Valéria — derekasan kivették részüket a szervezési munkából.) A párok bemutatása után Hornyik Géza, a hnb elnöke emelkedett szólásra, hogy megtartsa ünnepi beszédét. Méltatta az 50, illetve a 25 éves házassági évforduló jelentőségét. Elmondotta azt is, hogy az ünnepelteknek a házasságkötésük idején, vagyis a világháborúk utáni nehéz viszonyok közt sok nehézséggel kellett megküzdeniük. — Nyilván nem volt könnyű és gondtalan az együtt töltött 25—50 év — mondja az elnök a továbbiakban. — Volt abban gond, ború és könny is jócskán, mégis hűséggel kitartottak egymás mellett. Gyerekeket neveltek fel, dolgoztak, küzdöttek a saját boldogulásukért és egyúttal a társadalmi változásokért is. Mert azt nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy az elmúlt 50 év alatt milyen örömteli változások álltak be társadalmunkban. A saját életünkön érezzük mindannyian. A fiatalok felé csak annyit szeretnék szólni, hogy vegyenek példát szüleik és nagyszüleik hűségéről és helytállásáról. Három kislány lép a színpadra, a nagy család három unokája, hogy szavalatukkal átmelegítsék szüleik és nagyszüleik szívét. Felzúg a taps, itt-ott könnyes szemhez emelkedik a zsebkendő. Megható pillanatok. Ezután következik az ünnepélyes bejegyzés a nemzeti bizottság emlékkönyvébe, valamint az ajándékok átadása. Ajándékoznak a munkatársak, hozzátartozók, a nemzeti bizottság, ölnyi csomaggal, megannyi színpompás virágcsokorral mennek el és ülnek le helyükre az ünnepeltek. Fülükben ott zsong a sok jókívánságot kifejező meleg, emberséges szó. Közben a színpadon Veszprémi Zoltán zenekarának tagjai már hangolják a hangszereiket. Aztán felsír a hegedű. A cimbalom húrjain végigfutnak a verők — zengőn szárnyalnak az akkordok. Régi időket, eltemetett ifjúságot idézőn szól a nóta... A terített asztalok terhe fogyatkozni kezd, egyre gyakrabban csendülnek össze a poharak, s az ezüstös hajú öregek szeme csillogni kezd. Amikor talpalávalóra zendít a zenekar, az asztalok sűrűjéből felemelkedik a hetvenegy éves Molnár Jánosné, született Tóth Julianna, és elsőnek kéri fel táncra a nemzeti bizottság elnökét. Juli néni öregifjan feszíti a derekát, járja a táncot. Néhány pillanatra megtáltosodik a hetvenegy éve, magasra tartja a fejét és fittyet hány az elszaladt éveknek — felzúg a taps ... — Fiatal koromban nagyon szerettem táncolni meg dalolni — mondja Juli néni a tánc után kissé pihegve. — Sajnos, már nem megy úgy, megöregedtem ... Négy fiút neveltünk fel, nyolc unokánk van. A legidősebb katona, a legkisebb ... ehol van ni! — mutat felcsillanó szemmel az éppen ott sündörgő másodikos Olgára, akinek az apukája tanító. János bácsi, a férj-vőlegény pipaszárral a foga közt bólogat bizonyítón: — Biz, az úgy van, amint a Juli mondja! A hangulat egyre emelkedik, itt-ott dúdolgatnak, danolásznak. S akkor egy hamisszemű fiatalasszony hangja csilingel bele a burjánzó jókedvbe. — Most pedig a „vőlegények és a menyasszonyok" tánca következik! A zenekar keringőt játszik. Sorra emelkednek fel a párok az asztaloktól. A parkett sima tükrén fiatalos hévvel köröznek. Arcukon furcsa meghatottság világol: talán a negyedszázad előtti percek, órák idéződnek fel bennük, talán nem gondolnak most semmi másra, csak táncolnak. Bár a lábuk nem engedelmeskedik úgy az akaratuknak, mint ahogy szeretnék — kissé elszoktak már a tánctól —, mégis járják délcegen, mert a hegedű cifrázza, a nagybőgő meg lábat buzdítón brummogja az ütemet. Az asztalok mellett a gyerekeik ülnek: nősek, nőtlenek, férjezettek vagy éppen még lányok... Arcukon elnéző mosoly játszik. Vajon megértik-e most a szüleiket? Hacsak néhány pillanatra is, megérzike azt a furcsa keserűséggel szövődő gondolatot, miszerint szüleik talán éppen most táncolják el véglegesen az ifjúságukat!? És a zene szól, a párok pedig tovább lejtik a táncot... Később változik a kép: apa a lányával, fiú az anyjával táncol... A vendégek dalra gyújtanak. Az italos üvegek lassan kiürülnek. A jókedv azonban nem fárad meg, egyre feljebb ível és átcsap az éjféli tizenkettőn is. Szabados Józsi bácsi, az egyik aranylakodalmas, igen-igen kötekszik a hetvenhárom évével: ő maradna, amaz meg tuszkolja hazafelé. Szomorkás megalkuvással függeszti rám a szemét. — Mit csináljak, mennem kell — mondja, s még egy utolsó koccintásra emeli fel a poharát. Józsi bácsi a párt alapító tagja, sok mindent átélt, „de minek arról most beszélni, majd egy más alkalommal". — Az öcsém jóval fiatalabb, ő még bírja... Szabados Péter elnéző, kedves mosollyal veregeti meg a bátyja vállát. Józsi bácsi felnéz rá — Péter jóval magasabb nála, aztán csak legyint. — Korban is kissé eltávolodtunk egymástól — mondja Józsi bácsi huncut fénnyel a szemében. — Az meg úgy történt — emlékezik —, hogy én az orosz fronton harcoltam, édesapánk meg az olaszon. Gyakran váltottunk tábori lapot. 1917-ben azt írja nekem az apám: „Bizonyára te még nem tudod, Józsi, hogy gólya járt a házunknál. De ne gondolj ám rosszra, én voltam otthon, hát ezért..." Péter lett a gólya-hozta fiúgyerek neve és akkorára nőtt, mint a létra, láthatja, hát így volt... Ki gondolta volna akkoriban, hogy aranylakodalmas fővel ilyen jól kimulathatom magam az öcsém ezüstlakodalmán ... A faluban hajnalt hirdetve kukorékolnak a kakasok. Az egyik aranylakodalmas bácsi párja vállára teszi a kezét és készül hazafelé. Mielőtt azonban elmenne, felém csap a szemével: — Párosan szép az élet, bizony! — mondja borízű hangon, majd kalapját legényesen a szemére húzva keresi a kijáratot. Csakhamar megleli, aztán elindulnak. Várja őket a családi ház, az udvar, a virágos kert, a hétköznapok gondja-baja, meg az eresz alatti fészekben a hajnalhasadást és az őket köszöntő fecskepár hangos-vidám csicsergése. A csallóközaranyosi vezetők emberségből jelesre vizsgáztak! Mi pedig ezúton kívánunk sok boldogságot és hosszú életet az ünnepelteknek! LOVICSEK BÉLA Bugris Imre felvételei A legformhhan kifejezett jókívánság Poharköszonto