A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-25 / 25. szám

szentelnek már a fürdők egészségi és kultúrszínvonalának és bevezetik a fürdőrendet. Egyre jobban terjed a fürdőzés; a fürdőhelyeket már nemcsak a" gyógyulást, hanem a szórakozást keresők is látogatják. A gyógyfürdők hívei alkalmazkodtak a természethez, úgy vélve, hogy a tavasz a legalkalmasabb a gyógyfürdőzésre, hiszen a természet is ekkor kezd megújulni, és ezért bevezették az ún. „májusi kúrákat"; ezek fürdőzésből, ivókúrából, érvágásból és friss zöldség fogyasztásából állottak. Egykorú feljegyzés szerint Megérkezett a május, és a meleg pőstyéni vizek hívogatnak, ahol minden évben különböző betegségeinket gyógyítjuk. A fürdésre alkalmas időben már nem is tudunk dolgozni. Ezért felfrissülésre, üdülésre egy hónapnyi időt töltünk ott." Természetes, hogy a fürdőhelyeket egyre gyakrabban látogatták kétes hírű nőszemélyek is. Csakhogy ezek nagyon szigorú elbánásban részesültek és a legenyhébb büntetés a fürdőhelyről való kizárás volt. Régebben kibotozták őket, sőt Stubnyafürdőn az erkölcs védelme céljából a kétes hírű nőket fővesztésre ítélték. Nagyon sok monda és legenda fűződik a különböző csodatevő forrásokhoz. Különösen a meddő asszonyok látogattak egyes fürdőhelyeket, abban a hitben, hogy ezek valóban gyógyítják a meddőséget. Bár lehet, hogy a meddőséget nem is annyira a források vize, mint az ott unatkozó lovagok gyógyították... Ma már másképpen látjuk a dolgokat. Gyógyfürdőink hatalmas fejlődésen mentek át. Ma dolgozóink látogatják ezeket a valamikor főuraknak, iparbáróknak és gazdagoknak fenntartott helyeket, hogy üdüljenek, helyreállítsák megrongált egészségüket és friss, újult erőben térjenek vissza munkahelyükre. Ma már senkinek sem jut eszébe, hogy a fürdők múltjával foglalkozzék, hogy törődjön azzal, mi volt az elmúlt századok szokása. A ma emberének jelszava: hegyek, erdők, víz és tiszta levegő. És mindezt megtalálja fürdőhelyeinken. B. A. ződés. 61. Török katonai rendfokozat. 63. Medárd-ban van! 65. És aztán. 67. Véd. 68. E címen jelentek meg Tamási Áron összes színpadi művei. FÜGGŐLEGES: 1. Város Franciaországban (fon.). 2. Dér betűi. 3. Francia névelő. 4. Kicsinyítő képző. 5. Mutatószó. 6. Babilónia fővárosa az i. e. III. évezredben. 7. Lom ikerszava. 8. Keresztül. 9. ... Hur, amerikai film címe. 10. Folyó Lengyelországban. 11. Tamási Áron legsikerültebb müve. 13. Tamási életrajzi műve. 16. Haza. 18. Fedd. 19. Azonos magánhangzók. 22. Júlia partnere. 23. Gyüge. 25. Hiányos szövet. 26. Hegység Szlovákiában. 28. Épületrész. 29. Szélmentes oldal a hajózásban (ang.). 30. Száz szlovákul. 31. E napi. 36. Boldogságban van! 38. Eladási értéke. 40. Házhely. 42. Magnetofon része. 43. ... Miska, ismert operett. 45. Nem közlekedési eszközzel. 47. Öcskaság. 48. Növényi ital. 49. Idegen tagadás. 50. Asszony lesz belőle. 55. Teher. 58. Csen. 61. Ha ugyan szlovákul. 62. Argon kémiai jele. 64. Szolmizációs hang. 65. Aszszonynév végződés. 66. Hírhedt német alakulat volt. Beküldendő a vízszintes 1, 9, 68, függőleges 11. és 13. számú sorok megfejtése lapunk megjelenésétől számított 6 napon belül szerkesztőségünk címére: Bratislava, Obchodná 7. Az előző rejtvény helyes megfejtése: „Nem elég történelmet tanulni. A történelemből tanulni is kell." Tetemrehívás - Zichy Mihály festménye jéegenbtís * VArbMők • • Párbaj mint istenítélet — ez volt a címe annak a színdarabnak, amelyet a magyar népszínmű megteremtője, Szigligeti Ede írt, és a Nemzeti Színház mutatott be — 1848-ban. A Párbaj, mint istenítélet című dráma olyannyira gyöngyécske mű volt, hogy csak a címe maradt ránk! Szigligeti darabjának súgópéldánya nem maradt meg a Nemzeti Színház irattárában, ugyanúgy eltűnt az Idő félelmetes süllyesztőjében, akár a címében szereplő két rejtelmes fogalom: az istenítélet és a párbaj. Az istenítéletbe vetett hit kezdeti nyomaival már a legrégibb időkben találkozunk. Az O- és Újszövetség eseményei (Káin és Abel, A vízözön, Szodoma stb.) a szó valódi érteinkében az isten ítéletét tükrözik. Strabón, görög földrajzi író, aki igen sokat utazott, s akinek főműve, a Geographika (sajnos, csak töredékekben maradt fenn), mindmáig az egyik legfontosabb forrásunk az ókori földrajztudományt illetően, ismertet egy régi mondát, amely határozottan egy korabeli istenítélet vonásait tükrözi. A galliai tengerparthoz közel, egy tónál — írja Strabón —, állandóan két furcsa holló volt látható. Mindkét hollónak fehér volt az egyik szárnya, fekete a másik, ösi szokás szerint, a viszálykodó felek messzi földről felkeresték a tavat, hogy partján — egy-egy kis természetes magaslaton — elhelyezzék a magukkal hozott, ízletes eledelt. Az odarepülő hollók azután az egyik fél ételét elfogyasztották, a másikét pedig szétszórták a földön. Ennek alapján az első elvesztette a perét, a másik viszont megnyerte. Diodorus, Caesar és Augusztus korában élt görög történetíró, aki 40 könyvből álló művében szinte valamennyi addig ismert nép történetét megírta, két olyan szicíliai kénkőforrásról tudósít bennünket, amelyek egy forró vizű tavat tápláltak. Ha aztán valakit lopással vádoltak, az illetőnek esküt kellett tennie, hogy ártatlan, ami — valljuk be — igen-igen humánus eljárásnak tűnik az első pillanatban. Igen ám, de az eskü szövegét szóról szóra felírták egy kis lemezre, a lemezt pedig bedobták a tóba. Ha aztán a lemez a víz színén maradt, a vádlottat felmentették, de ha elmerült, akkor az illetőnek nem kegyelmeztek: azon nyomban belefojtották a forró vízbe. Caesare Cantu, olasz történetíró meg azt bizonygatja nagy művében, a Storia Universaleben, hogy az ősgermánoknál ugyancsak dívott az istenítélet. A germánok között — írja a milánói levéltár egykori igazgatója — a víz és a tűz nemcsak az istenség eszközei, hanem maguk az istenek voltak, akik ítéltek és döntöttek. A római Plinius pedig egy bizonyos Tuccia nevű leányzóról tesz említést, aki szüzességének igazolására azt fogadta, hogy szitával vizet merít a Tiberisből, és azt felviszi a Vesta-szűzek templomába. A lány a fogadalmat teljesítette — mondja tömören Plinius, s az ember — kétezer év távolából — igazán nem tudja, hogy mit csodáljon inkább: a lányt, a szitát — vagy a bölcs Plinius naivitását. Az istenitélet — vagy ősgermán eredetű, latin nevén: az ordália — félelmetes szokás, amelyet a középkori büntetőjog egyenesen törvényerőre emelt, abból a babonás hitből fakadt, hogy a vádlott ártatlanságának az igazolása egyes-egyedül a sorstól, tehát isteni beavatkozástól függ. Ennek a jámbor, vallásos világnézetnek a fogalmától igen messze állott az a vak fanatizmus, amely feneketlen gonoszságában gúnyt űzött mindenből. Legszörnyűbb példáját ennek egy Arnold nevű apát nyújtotta, aki a pápai seregekkel leverte az eretnekeknek kikiáltott albigenseket, s amikor seregével — 1209-ben — elfoglalta Béziers városát, ott hétezer embert máglyán elégettetett, húszezret pedig agyonveretett. Az öldöklésben részt vevő katonák jól tudták, hogy az elfoglalt városban nemcsak eretnekek, hanem igazhitűek is vannak, s ezért megkérdezték Arnold apáttól, hogy miként lehetne az utóbbiakat felismerni és a vérengzéstől megkímélni, mire az apát így válaszolt: „Agyon kell verni valamennyit, az Úristen majd kiválasztja a maga híveit!" Az istenítélet sötét perjogi eljárásának kétféle módja volt ismeretes: az egyoldalú és a kétoldalú istenítéleti próba. Az elsőhöz tartozott a sorsvetés, az úrvacsora, a keresztpróba, a tetemre hívás, a tüzesvas-próba és a forró vagy hidegvíz-próba, a másodikhoz pedig a párbaj vagy régies nevén: a párviadal őse, a perdöntő bajvívás. Cornelius Tacitus, a római császári kor legkiválóbb történetírója, a régi Germániáról szóló föld- és néprajzi művében azt írja, hogy az ősgermánok nemcsak ismerték, hanem kétes ügyeikben alkalmazták is a sorsvetést, méghozzá úgy, hogy a gyümölcsfákról lemetszett vékony vesszőket különböző jelekkel, rovásokkal látták el, aztán a vesszőket egy fehér abroszra szórták, és összekeverték. A törzs papja, vagy maga a törzs főnöke, ekkor az istenekhez fordult, majd a vesszőket egyenként a kezébe vette, s a rovásos jelek alapján jósolni kezdett. Ha a jóslat rossz volt, akkor azon a napon nem kezdtek semmihez. Az úrvacsora próbája abból állott, hogy a vádlott megáldozott, s ha nem bírta lenyelni az áldozati ostyát, akkor bűnösnek mondták. Ennek a próbának csak a papok és a magas rangú világi méltóságok voltak alávetve. Ezt az istenítéleti formát azonban az egyház csakhamar elvetette, mert kiderült, hogy alkalmat nyújt a gyakori szentségtörésre. (Egyetlen esetről tudnak a krónikák, amikor a szelíd úrvacsorapróba — halállal végződött. Egy Lothar nevezetű frank királyt házasságtöréssel vádoltak, és úrvacsora-próbára ítélték. A király lenyelte ugyan az ostyát, de utána rögtön szörnyethalt. — Isten ítélete! — rebegték az udvaroncok. Csak a trónörökös — és az udvari patikus hallgatott.) A tetemrehívásnál az összes gyanúsítható személyt odaterelték a holttesthez. akik rátették kezüket a halott sebére, és megesküdtek, hogy ártatlanok. Akinek érintésére a seb felfakadt, és vérezni kezdett, az volt a gyilkos. Erről írta Arany János a világirodalom egyik legcsodálatosabb — és legdöbbenetesebb balladáját: a Tetemrehívást. Következő számunkban: A tüzesvas-próba.