A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-25 / 25. szám

A repülőgépen pedig az történt, hogy az akkumulátorok a nagy igénybevétel következtében teljesen kimerültek. Es, mert nem volt áram, nem lehetett bekapcsolni a jégmentesítőt. Márpedig ahogyan a gép áthaladt a felhőkön, egyre vastagabb jégréteg rakódott az ablakokra. A pilóták képtelenek voltak tájékozódni. Süketen, némán és most már vakon is száguldottak a biztos halál felé. Hiszen ilyen körülmények között a leszállás egyenlő volt az öngyilkossággal. Bogatov kapitány egy szempillantás alatt döntött: fel kell húznia a felhők fölé, hogy egy kissé megtisztuljon az ablak... Micsoda boldog fellélegzés, amikor nemsokára tisztulni kezdett az ablak, meglátták maguk alatt a felhők fehér mezejét. — Az utasok?... — kérdezte a kapitány. — Aránylag nyugodtak ... — Merre van felhőtlen, tiszta idő? kilencezer méteres magasságban Pravda közölte azt az izgalmas kalandot, élethalálharcot, amelyet a 45092 számú személyszállító repülőgép pilótái vívtak Kujbisev és Dnyepropetrovszk között, kilencezer méter magasan, a levegőben. — Kapitány, az utasfülkében füst van ... Mintha valami égne ... Bogatov kapitány odafordult a fedélzeti mechanikus tiszthez: — Talán valaki eldobott egy égő cigarettát, és attól megperzselődött a gumiszőnyeg. Menj, nézd meg! Ivan Krasenyinnyikov nyomban észrevette a füst gócát. Felemelte a gumiszőnyeget, kinyitotta a fedélzet baloldalán levő padló alatti nyílás tetejét, és a következő pillanatban — fulladozni kezdett. Olyan erővel csapott ki a füst a padló alól. Erőltetett nyugalommal ment vissza a pilótafülkébe. — A baloldali második technikai rekeszben ég az elektromos vezeték ... Krasenyinnyikov lekapta a piros tűzoltókészüléket, és sietett vissza. A kapitány pedig hívta a legközelebbi repülőteret, Voronyezsi. — Voronyezs, én a 45092-es fedélzete vagyok. Magasság kilencezer méter. Az utastérben tűz van... A mechanikus tiszt most igyekszik oltani... — Vettem az adást, 45092, részletes helyzetképet kérek! — Éppen most érkezett vissza a mechanikus tiszt. A füst nem múlik. Eg a villamosvezeték. Kikapcsoltuk az áramot. A veszély esetére tartalékolt akkumulátort használjuk. Kényszerleszállást akarok végrehajtani Voronyezsben. Engedélyt kérek ... — Ereszkedjék le ezerkétszáz méterre ... A legrövidebb úton leszállni! A voronyezsi diszpécser egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a rádiólokátoron feltűnő ezüst pontról. — Ereszkedjék hatszázra. Távolság a kifutópályáig huszonkét kilométer. Forduljon valamivel balra ... — Értettem ... A 45092-es megőrült!... Ekkor már vagy tízen állták körül a diszpécsert. Tízen lesték lélegzetvisszafojtva a 45092-es küzdelmét a fedélzeti tűzzel, harcát az ötvenhat utas és az ötfőnyi személyzet életéért. „Megőrült!" — szakadt fel a diszpépécser száján a kiáltás. — 45092! Mit csinál? Miért húz felfelé? Miért nem ereszkedik le, ahogyan utasítottam!... De válasz nem érkezett. A 45092 néma volt. A diszpécser, mit sem törődve ezzel, tovább küldte az éterbe az utasításait. — Csak Kujbisevben! — Akkor, irány Kujbisev! Csak felhőtlen helyen tudunk leszállni, ahol nem jegesedik be az ablak ... Vészjelzés minden repülőtérnek A kis légikisasszony szünet nélkül foglalkozott a rábízott ötvenhat emberrel, közben pedig majd kiszakadt a szíve, hiszen tudta, hogy milyen nagy baj van. A voronyezsi diszpécser semmit sem értett. Miért tűnt el látóteréből a gép? Miért nem szállt le? Mindenesetre leadta a vészjelzést minden repülőtérnek. Múltak a percek, a tízpercek. Egyszerre jelentkezett az éterben Penza. A repülőtér tudatta a többi légikikötővel, hogy mintegy négyezer méter magasságban elszállt felette, keleti irányba egy gép, amellyel nincs összeköttetés. Valószínűleg a süketnéma 45092-es. A penzai repülőtérről nyomban felszállt négy helikopter, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a bajba jutott gépnek. Tisztítsák meg a légteret! Jól sejtették. Penza már adta is az információt Kujbisevnek: — A 45092-es keleti irányba repül. Valószínűleg Kujbisevben akar leszállni. Tisztítsák meg azonnal a légteret és a repülőtér leszállópályáját! A süketnéma repülőgép úgyszólván minden navigációs műszer híján, csupán a kapitány helyismeretére és érzékére utalva zúgott a leszállóhely felé. A kujbisevi repülőtér diszpécserének rádiólokátor-ernyőjén már megjelent az ezüst pont. Közeledett, közeledett, de váratlanul elhajolt keleti irányba. — Uljanovszk! Uljanovszk! A szellemgép keletre tért! Lehet, hogy Uljanovszkban akar leszállni. Kapcsolatunk nincs vele. Azonnal tisztítsa meg a légteret és a leszállópályát! — hangzott a kujbisevi diszpécser riadt hangja. De három perc múlva már megnyugodott, hiszen a 45092-es ismét visszakanyarodott a Volgához. Bogatov kapitány már látta a gép alatt a nagyon jól ismert tájat. Ott a kőbánya... Amott a Kujbisevi Vízierőmű... az meg Togliatti, a Zsiguli Autógyár ... Hurrá! Süt a nap, felhőtlen az ég, hát jöjjön a leszállás. — Futóművet kibocsátani! Ezt a szokásos műveletet most komplikáltán hajtották végre. Nem volt elektromosság, hiába nyomták volna meg a műszerfalon a „futómű" jelzésű gombot, nem engedelmeskedett volna a parancsnak. Kézi szivattyúval kellett hát elvégezni a kerekek kibocsátását. — Mindenki, kivétel nélkül, erősen szíjazza magát az üléshez! Ilyen leszállás még nem volt!! És mindenki szó nélkül teljesítette a kapitány parancsát. Mert valóban, ilyen leszállás még nem fordult elő. Mint a villám, úgy csapott le a gép a kubisevi reptér betonjára. Micsoda fizikai erőt kellett kifejtenie Bogatov pilótának, hogy most már a betonon lelassítsa a gép futását, és aztán a kellő időben — megálljon. Sikerült. Ha valaki azt hinné, hogy ezek után az utasok vagy legalább egy részük vonaton utazott Dnyepropetrovszkba — mélységesen téved. Másfél óra múlva már ismét startolt egy gép — természetesen egy másik — az ötvenhat utassal Dnyepropetrovszk felé. Nemcsak Bogatov kapitány és a 45092-es személyzetének többi tagja volt hős, hanem az ötvenhat utas is. (r-a) Öt lépésre a gázkamrától Sirham Bishara Slrham, Robert Kennedy gyilkosa és Manson, a kilencszeres gyilkos hippy-banda főnöke két bűntársával a börtönben várják kivégzésüket, ami azonban még jócskán elhúzódhat, vagy el is maradhat, mivel Kalifornia államban már öt esztendeje nem hajtottak végre halálos ítéletet, ugyanis az állam törvényhozása már hosszabb ideje tárgyal a halálbüntetés eltörléséről. Kaliforniában egyébként a halálraítélteket gázkamrában végzik ki. * * * A kivégzés előtti napon már déltájban szivszorongató csend borul a kaliforniai San Quentin fegyház hatodik emeletére, a halálraítéltek cellasorának folyosójára. Az utolsó útjára induló csendben elbúcsúzik sorstársaitól, szétosztja köztük a holmiját, majd felölti a gázkamrába vonulók ruháját: a fehér inget, kék nadrágot és kényelmes papucsot. Utána az őrök a felvonóhoz kisérik, és leviszik a földszintre, a siralomházba. Ettől alig öt lépésre áll a haragoszöldre festett gázkamra, , ahol másnap délelőtt 10 óra 1 perckor meg fog halni. A siralomházban éjjel-nappal vakító fénnyel világít egy csupasz égő. A halálraítéltnek felszolgálják utolsó vacsoráját. Csupa jó falat, de az elítélt meg sem kóstolja. Gondolatai messze szállnak, valahová a halál birodalmába. Egymás után szívja a cigarettákat, amelyeket együttérző őre, aki már anynyi embert látott meghalni, csúsztat be hozzá a rácsok között. A kivégző osztag már délután 4 órakor megérkezett, öten vannak, vezetőjük 150 dollárt kap az ítélet végrehajtásáért, helyettese 125-öt a harmadik 75-öt, a negyedik és ötödik pedig 50— 50-et. A börtönlelkész tiszteletdíja 75 dollár. A halálraítélt utolsó éjszakája hoszszú, álmatlan. A lelkész időnként megjelenik cellájánál, és igyekszik megvigasztalni, bátorságot önteni bele. Az őrök jó tanácsokkal látják el. — Ha rögtön mély lélegzetet veszel, semmit sem fogsz érezni, de ha visszatartod a lélegzeted, sokkal tovább tart — mondják neki. Reggel föltálalják a reggelit. Marhaszelet tükörtojással, friss narancslé és fekete. De a halálraítélt ehhez sem nyúl hozzá, öt perccel tíz óra előtt megnyílik előtte az acélajtó. Egy komor terembe vezetik, amely már tele van emberekkel. Ott van a tizenkét tanú, akinek a törvény szerint jelen kell lennie a kivégzésnél, továbbá Lawrence Nelson, a fegyházigazgató és a helyettese, valamint a fegyház orvosa. O fogja megállapítani a halál bekövetkezését. Most „egészségügyi okokból" whiskyvel kínálja a halálraítéltet. (Többségük általában ezt sem fogadja el.) Az elítélt ezután belép a gázkamrába. Utolsó cigarettájának vége felé jár. Az őrök leültetik egy öblös, nehéz fémszékbe. Néha az elítélt megkísérli kitépni magát karjaikból, hogy az ajtóhoz rohanjon. Ez azonban csak ritkán történik meg: a halálraítéltek többsége ellenállás nélkül foglal helyet a székben. Az őrök bőrszíjakkal, hevederekkel a székhez kötözik az elítéltet. Előbb a mellkasán vetik át a szíjat, aztán a hasán, végül pedig a kezén és a lábán. Az őrök egyike egy hosszú, fekete gumicsövet erősít meztelen mellkasára, a szíve fölé. A cső másik vége a gázkamrán kívül, az orvos sztetoszkópjába torkollik. A gázkamra nehéz ajtaját kívülről becsukják. Lawrence Nelson, a fegyház igazgatója alig észrevehetően jelt ad. A kivégző osztag vezetője megfog egy emelőkart, és hátrahúzza. Erre egy tojás alakú tárgy — ciánkáli golyó — hull a halálraítélt széke alatt levő, savat tartalmazó tartályba, és gázképző vegyi folyamat indul meg. Keserűmandulaszagú, mérges gáz keletkezik, s a halálraítélt néhány másodperc alatt elveszti eszméletét, majd nyolc perc múltán halála is bekövetkezik. (Folytatjuk)