A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-25 / 25. szám

Hérodotosz mintegy két és fél ezer évvel ezelőtt írta kilenc részre osztott nagy történeti művében, hogy a Kizil-Kum sivatag akkori lakói, a masszagéták „egyáltalán nem használnak vasat és ezüstöt, mert ezek a fémek nem fordulnak elő országukban, míg aranyból és rézből a soknál is több van ott". (A masszagéták harcias nomád nép volt az ókorban, a Kaspitengertől és a Szir Darjától északra fekvő pusztaságon, nagyjából a mai Türkmenisztán, Kirgizia és Kazahsztán területén, vagyis ott, ahol a magyarság őshazája is volt. A masszagéták neve arra mutat, hogy az ókori magyar-ugor fajta népeket foglalták öszsze e név alatt. Az i. u. századokban a hun áramlat Kelet-Európába sodorta őket; az örmény források többször mint hunokról emlékeznek meg róluk, míg a bizánciak az alánokkal veszik őket egynek, Theophanész szerint pedig a turkokat hívták régebben masszagétáknak. Nevüket később az ugor — kutugur, utugur, majd unugur — név váltotta fel s ilyenformán Theophanész turkjai alatt a magyarok értendők.) Amikor I. Péter cárnak fülébe jutottak a Bokhara „homokból nyert aranyáról" szállongó hírek, csapatot küldött oda, Csekasszkij herceg vezetésével. Megbízottja azonban nem tért vissza az expedícióról — ott pusztult. Egyes feljegyzéseit azonban a kozákok eljuttatták uralkodójukhoz. Mégis az idő tájt Közép-Ázsia aranya mintha eltűnt volna. Csak legendák maradtak fenn és megragadó elnevezések: Zarafsan — „Aranytermő", Altintau — „Aranyhegy", Altin tolkan — „Aranyat találtak". Elnevezések voltak.de aranyat nem találtak. Csak nemrég, pár évvel ezelőtt tárta fel a Muruntau-hegy — ha nem is minden ellenállás nélkül — a geológusoknak titkait és kincseit. Noha neve, amely Orr-hegyet jelent, nem vall éppen aranyra, a lelet mégis minden elképzelést felülmúlt. A sors úgy akarta, hogy a készleteket éppen akkor tárták fel, amikor a New York Herald Tribun nagy hangon kijelentette: „ ... Mindenki egyetért abban, hogy a Szovjetunió aranykészletei és termelése csökkennek és a következő évek-Amytemá homok ben nyilván tovább fognak csökkenni." Muruntau talán Fortuna istenaszszony szeszélye? Biztos, hogy nem. Száz és száz ember több éves szorgalmas munkájának, képzett geológusok kutatásainak eredménye, akiket Lenin-díjjal tüntettek ki. Nem volt könnyű az út a legendáktól és a találgatásoktól a Kizil-Kum földrajzi középpontjában felépült hatalmas üzemig. öt évvel ezelőtt ellátogatott ide az Ogonyok képeslap riportere. Akkoriban már kezdtek terjedni a hírek „a század leletéről". Egy külföldi tudósító azt írta, hogy a Kizil-Kum aranya a tőzsdeárfolyamok óriási zuhanását okozhatja. A kizil-kumi kutatócsoport főgeológusa azonban nem nyilatkozott a találgatásról, csak elvitte a riportert a sivatagba, mintegy húsz kilométerre egy kisebb településtől. Azt mondta neki: „Három-négy év alatt itt épül meg az üzem." „Ennek az embernek élénk a fantáziája — gondolta az újságíró. — Hiszen itt egyéb sincs, csak sivatag!" (Lapunk olvasói bizonyára emlékeznek még rá, mit élt át Vámbéry Armin mintegy száz évvel ezelőtt ugyanebben a sivatagban. — Hét, 16. évf. 22. szám.) S most, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, az üzem igazgatója megkérdezi egyik munkatársát: „Az aranytömböket előkészítettétek szállításra? Várjatok még velük egy kicsit, hadd mutatom meg őket az újságíróknak." Valaki válaszol neki: „Készítünk másikat, legalább meglátják, hogy öntjük az aranytömböket ..." Muruntauban felszíni fejtés folyik. Kotrógépek hatalmas „kanalai" szedik fel az aranyércet és szórják több tonnás adagokban a teherautókra. A kocsik majd a földre „ülnek" a teher alatt. S az exkavátorok hosszú sora szünet nélkül fejti s szedi fel az aranytartalmú szilikátpalát. Az országút mellett, a bánya bejáratánál talapzaton áll egy ilyen másfél tonna súlyú palatömb — a fejtés beindításának emlékeként. Itt is nehéz volt a kezdet. Az első hónapokban sehogyan sem tudták megtalálni az aranyat. A sivatag nem akarta kiszolgáltatni kincsét. De az emberi akarat minden nehézséget legyőzött. Az 1968-as tél különösen kegyetlen volt. A sivatag, úgy látszik, még egyszer próbára akarta tenni az emberi kitartást. A dermesztő hideget időnként mindent elsöprő hóviharok váltották fel. Csonttá fagyott a talaj. Nem volt menekvés az éles jégtűk elől. Azt szokás mondani, hogy száz évben egyszer van ilyen tél. S a mi századunkban éppen ezt az évet választotta ki a természet, amikor be kellett fejezni az üzem építését, hogy elkezdhesse a termelést. Zarat Petroszovics Zarapetjan, a bányakombinát igazgatója és legközelebbi munkatársai ide költöztek Nagoiból, ahol családjukat és a megszokott életmódot hagyták, az üzem egyik elkészült épületébe. Zarapetjan és munkatársai pihenést nem ismerve hajszolták önmagukat és a felszíni bányát meg az üzemet építő embereket. Pedig a tél tombolt, mintha sohasem akarna vége lenni... Közben az üzem épületei egyre emelkedtek. Megépítették a villanytávvezetéket s a távolból ide vezették az Amu Darja vizét. „Az aranykitermelés elképzelhetetlen víz nélkül — mondja Zarapetjan. — Ez a vízvezeték az építkezés egyik legnagyszerűbb tette: több mint kétszáz kilométerre húzódik a sivatagban, pedig mennyi akadályt kellett leküzdeni!" Az egyik szakaszon egy domb volt az akadály, amely ősidők óta ott állt a karavánút mellett.