A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-25 / 25. szám

rürtnben (Brno), minden tavasszal megrendezik a közszükségleti cikkek árumintavásárát. Az idén május utolsó hetében sereglettek össze az ország egész területéről a kisebb-nagyobb üzemek, kisipari szövetkezetek, hogy bemutassák és árusítsák készítményeiket, gyártmányaikat, hogy számot adjanak munkájuk eredményeiről, fejlesztési terveikről. A kiállítási területen csakúgy, mint más években, most is hemzsegtek az emberek. A falatozók körül eszemiszom, terefere — igazi vásári hangulat uralkodott. A pavilonokban pedig nemcsak megszemlélték a kiállított árucikkeket, hanem jócskán vásárolták is. Ruházati cikkek, bőrdíszműárú, szőrmék, lábbeli, rengeteg háztartási gép, lakberendezési tárgyak, bútorok stb. soha nem látott bősége, gazdag választéka vonta magára a látogató figyelmét. A sok gyönyörű holmi láttán az embert akaratlanul is valami lehangoló szomorúság fogta el. Gondolatban elavultnak vélte saját lakásának a berendezését és silánynak, kevésnek a háztartási gépeit. Dehát olyan az ember, hogy hamar levetkőzi szomorú hangulatát, mert a józan ész azt súgja, hogy a bútorait nem váltogathatja olyan gyakran, mint a zsebkendőit, s a hiányos háztartásigépi felszerelését esetleg — egy kis megszorítással — pótolhatja, kiegészítheti. S mivel az ember egyúttal játékos természetű és álmodozó is, nem szalasztja el az alkalmat — álmodozva játszik: tömött pénztárcát képzel a zsebébe, mondjuk ... ötvenezer koronával, a többi már valóban gyerekjáték. Vidáman, felszabadultan járja a pavilonokat, szigorú, megfontolt szemmel nézelődik, válogat — elvégre bármire nem szórhatja szét a pénzét! —, s a végén kissé csalódottan korholja magát, hogy „lám, lám, milyen kevés pénzt hoztam magammal" ! Sebaj, ötlik eszébe a gondolat, hiszen jövőre is lesz vásár, s amit most elmulasztottam, majd akkor pótolom ... Végül aztán, ha jól utána számol a vásárlásnak, rájön, annyi pénze azért maradt, hogy egy szelet cigánypecsenyével csillapítsa az éhségét, egy-két korsó habzó sörrel pedig a szomjúságát. Ezek után mondja még valaki, hogy nem szép az élet! Komolyra fordítva a szót, nem azért utaztam Brünnbe, hogy vásároljak, hanem azért, hogy körülnézzek és írjak róla valamit. Bár elutazásom előtt a lányom pedzegette a gondolatot, hogy nem haragudna meg, ha meglepném egy széles karimájú hófehér nyári kalappal. Ott a helyszínen elhatároztam, hogy azt a néhány koronás vásárfiát nem tagadom meg tőle, mégiscsak a lányom! Becsületszavamra mondom, az igyekezet és a jószándék megvolt bennem, nem rajtam múlott, hogy zátonyra futott a szándékom. Mi a szösz, talán nem volt kalap? — vetődhet fel joggal a kérdés. Dehogynem, rengeteg kalap volt: vörös, bordó, piros, sárga, hupikék, fáradt rózsaszínű, sőt hófehér is akadt széles karimával! Igen ám, csakhogy pontosan a lányom álomkalapja volt a fejlesztési darab, a mintapéldány! Ár nélkül incselkedett velem a kirakat csillogó üvegén át, hamiskásan pislogott felém, aztán a fellegekig emelkedve gúnyosan lenézett rám és ezt suttogta: „Kedves uram, ne bámuljon rám, mint borjú az új kapura, vegye már végre tudomásul, hogy nem vagyok eladó! Talán a jövó nyáron már kapható leszek ...!" Lehangolódtam és • sajnáltam magam, hogy megfosztottak az ajándékozás örömétől. Akkor szólalt meg valaki a hátam mögött jó garammenti ízzel. — Gyere, kis békám, siessünk, mert rohan az idő! — Megyek, megyek már, kis mormotám, csak megnézem ezeket a kalapokat — felelte rá egy női hang. Állattani ismereteimbe mindenképpen belefér a béka és a mormota, hátrapillantottam hát, hogy meggyőződjek ismereteim hitelességéről. Meglepődtem: majdnem két méter magas mormota magasodott a két fejjel alacsonyabb béka fölé, aki szőke volt, piszeorrú és csupafog. Hófehér volt a nevetése. Lám, lám, hol a boldogság mostanában — gondoltam magamban, s hogy nyugtalan kíváncsiságomat kielégítsem, hozzájuk léptem és bemutatkoza Vásárf i * patkány futkos az utcán Bernard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott. Azonnal félretolta az állatot, s ügyet se vetve rá, lejött a lépcsőn. Mihelyt azonban az utcára ért, eszébe ötlött, hogy a patkány nem oda való, s visszalépett, hogy szóljon a házmesternek. A hatás, melyet az öreg Michel úrban keltett, még jobban éreztette vele, hogy valami szokatlant derített fel. A döglött patkány jelenléte az ő szemében csak furcsaságnak tetszett, ám a házmester számára kész botrány volt. A házmester félreérthetetlenül szögezte le álláspontját: ebben a házban nincsenek patkányok... Nincsenek patkányok ebben a házban, azt az egyet tehát kívülről kellett hogy behozzák. Röviden: az egész csak tréfa. Albert Camus: A pestis Sajnos az egész nemcsak tréfa. 1971. május 24-én déli tizenkét óra harminc perckor a nyitrai főutcán autóbuszra siettem, amikor a 26'-os számú ház felől rézsút a patika irányába átfutott az úttesten egy jókora patkány. A járókelő asszonyok nagy rémületére a patika modern épületének faltövében egy ideig le s föl futkosott, és mivel nem találta a bejáratot, vagy megérezte a sok patkányméreg illatát, ugyanúgy, ahogy a kalandjára elindult, visszafordult a szemben levő 26-os számú ház irányába, ahol nekem futballnyelven szólva „jól a lábamra jött", felrúgtam, s a patkány nagy ívben a levegőbe röpült, aztán szédelegve lehuppant az úttest közepére. Sajnos, éppen semmiféle közlekedési eszköz nem jött, ami elgázolhatta volna, és így a patkány most már kissé kábán ismét elindult a 22-es számú ház zöld kapuja felé, ahol hagytam, hogy legalább az árva feje számára némi menedéket találjon, s mivel a kiszemelt repedés szűknek bizonyult, a kívülrekedt nagyobb testrészét szerény kilencven kilómmal kissé megnyomogattam, hogy most már se ki, se be ne folytathassa kalandozását. Mondhatom, hogy e rövid néhány percig tartó kalandommal akkora sikert arattam az arra járó gyengébb nem körében, mint amilyet soha eddig húszéves újságírói pályafutásom során. Csak azt sajnálom, hogy a váratlan siker teljesen megzavart, s a helyszínen hagytam vadásztrófeámat, és ezért ezúton is kérem Nyitra város főhigiénikusát; hogy szíveskedjék azt nekem postafordultával elküldeni, hogy a közelgő budapesti Vadászati Világkiállításra időben benevezhessek. Amennyiben az említett vadásztrófea időközben valamilyen okból elkallódott volna, úgy kérem a nyitrai higiéniai hivatalt, szerezzen nekem az eltűnthöz hasonlót ugyanarról a vadászterületről, mivel értesüléseim szerint hasonló rágcsáló futkosott még bőven, s kór lenne megvárni azt, amiben az írásom elején idézett könyv címével is utalni szándékoztam. A harcban ugyanis egy patkány is számít! Jobb lenne, ha eggyel ismét megfogyatkoznának, (Sz. J.) tam. Jegyzetfüzetet szorongattam a kezemben. — Jé, tényleg maga az, no, ne mondja, jaj, de aranyos, olvastam a forgószelét, meg a rózsák a kertbenjét, hát ez igazán meglepő! — kuruttyolta a szőke béka és sokat sejtetőn a párjára pillantott: „ki sem nézné az ember ebből a nyamvadt alakból ..." — Kicsodák, micsodák, honnan jöttek és milyen céllal? — Ingkongnitó — röffentette rejtélyesen a mormota. Igaz, gé nélkül is mondhatta volna, no, de mindegy ... — S miért? — kérdeztem, ha már így beszédbe elegyedtünk. — A rokonyok miatt — villantotta rám hófehér mosolyát a piszeorrú fiatalasszony. — Maga úgyis mindent megír, hallottam... — Mivel eléggé értetlen ábrázattal nézhettem rá, magyarázkodni kezdett: — Tetszik tudni, nyertünk a mateszon kétszázezret, hát azért! — Ahá, értem — mondtam meglepetten. — Mondják, hogyan csinálták?! — Egyszerűen — vonta meg vállát az óriás mormota. — Kitöltöttük a szelvényt, feladtuk és nyertünk ... — Hát ez tényleg egyszerű, hm ... — esett le az állam. — És mit vásároltak? — Vettünk már egy ertizenkettőst (a gyengébbek kedvéért jegyzem meg: Renault 12-es gépkocsi), s mivel új házunk van, itt a városban kiválasztottuk és megrendeltük a bútorokat... Most egy szagelszívó készüléket hajszoltunk, de nincs sehol... A konyhába akarjuk, tetszik tudni, a tűzhely fölé, propánra meg butánra van ... — Hát ez tényleg bosszantó — mondtam. — Annyi minden van itt, hogy csuda, de egy vacak szagelszívót nem lehet kapni. — Most mondja! — méltatlankodott a kis béka. — Ilyen a mi kereskedelmünk, hogy az embert ne üsse meg a guta! Ez van. Elköszöntünk. Hosszan néztem utánuk, s azon töprengtem, hogy mi is lesz „szegénykékkel", ha nem tudják megvenni a szagelszívót?! Vásárfia nélkül térnek haza, akárcsak én. De mégsem! Miután elhagytam a kiállítás területét, kissé még'bolyongtam a városban, nézelődtem. Amolyan céltalan, pihentető sétát tettem. És csoda történt! (Lám, vannak még csodák!) Az egyik szűk utca sarkán álló kis üzletben megkaptam a széles karimájú hófehér kalapot potom negyvenkét koronáért. És akkor -valami felujjongott bennem: mégsem térek haza vásárfia nélkül! LOVICSEK BÉLA