A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-18 / 24. szám

m „kísér" a repülőgép. Aztán minél gyorsabban vissza, hogy hírt adhassunk, mit láttunk. Ritkán emlékeztem olyan kellemes, szép pünkösdre, mint akkor volt. Az ember szinte szeretett volna beleheverni az embermagasságú, szépnek ígérkező rozsba, belehelni a föld szagát és segíteni a természetnek, hogy minél hamarabb hozza el a termő nyarat. A rozsvetés nagy tábla lucernásban végződik. Itt meg kell állnunk, mert előttünk száz lépésnyire is szabad az út. Meg kell várnunk, mi történik, nem jönnek-e velünk szembe. Biztonság okáért lefekszünk és azonnal fedezéket keresünk, különösen a fejünknek. Kalocsay Feri már idéz is engem: „Csak a fejünket takarjuk, az ülepünkbe lőhetnek!" Az sem lenne kellemes, de a fejünket valóban védenünk kell. Feltolom siltes posztósapkámat, hogy jobban körülnézhessek. Még jobban feltolom, mert nem akarok hinni a szememnek. Velünk szemben ' háromszoros sűrű rajvonal, ha jól látom, francia legionáriusok, akiket valóban francia tüzérség támogat. Az első vonalban a jellegzetes francia golyószórók, amiket az első háborúban vezettek be a francia hadseregben. Még szembenézni is rossz velük. Lehet, hogy feltolt sapkám árult el, vagy talán mások ls felnéztek, kibújtak, elég az hozzá, hogy a golyószóró egyszercsak ontja ránk a tüzet, mintha egy egész hadsereg lennénk. De nem jönnek közelebb, ők is fedezéket keresnek. Ha megindulnak, úgy elsöpörnek bennünket, hogy hírmondó sem marad belőlünk. Éppen azon gondolkodom, hogyan tudnánk minél gyorsabban visszavonulni és hírt adni a mieinknek, amikor egyszerre csak megszólalnak a mozsárágyúk és olyan pergőtűz alá veszik a közöttünk elterülő lucernást, hogy be kell fognunk még ilyen meszszire is a fülünket. Meg sem mozdulunk, mintha valóban gyökeret vertünk volna. A két mozsárágyú mellett kisebb ágyúk is szólnak. A mieink észrevették az ellenséget. Talán minket is megláttak, azért vették zárótűz alá a lucernást. A diáktüzérek olyan pontosan találnak a lucernás közepébe, hogy egy francia tábornok is megirigyelhette volna őket Pár perc múlva vége a zenebonának. Most már felállók. Nem hiszem, hogy az ellenség tovább támadna. Kisebb kaliberű ágyúk kísérik őket a visszavonulásban, minket már nem fenyeget veszély. De ami még fontosabb, az Újmajor felől nem támadhatják Lévát. Kiadom a parancsot a visszavonulásra. Feri nézi a sapkámat. — Pista — mondja —, két helyen is keresztüllőtték a sapkádat! Leveszem a fejemről. Igaza van. A sapka át van lyuggatva. Még jobb, mintha a fejemet lyuggatták volna. — Semmi — mondom megkönnyebbülten. — De a mi tüzéreink megmentették az életünket, mert ha átjönnek a lucernáson, egy sem marad köztünk életben! A pünkösd hallgat és most még szebbnek látszik. Dalolni való kedvünk lenne, ha nem zsongana még fülünkben a pergőtűz. Közelebb húzódunk egymáshoz és úgy ballagunk visszafelé, hogy beszámoljunk a látottakról. De minek is beszámolni, hiszen a diáktüzérek látták, mi történik. ök adtak bennünket vissza a piros pünkösdnek, az életnek .., FARKAS ISTVÁN látva István elesettségét, szomorúságát. — Se lovam, se tehenem, se fiam, kapitány ... — A fejed megvan még a nyakadon? — Meg, az megvan ... — No, látod, hét az a fontos, gazda... A többi majd meglesz- újra, hidd el, meglesz, csak legyen már vége egyszer a háborúnak. Ne búslakodj! — Ne búslakodj .., könnyű azt mondani... Láthatod, az asszonyom is beteg — mutatott István az ágy felé. Margitnak csak a lázas szeme tüzelt a kapitányra a pöffedt dunna alól. — No, látod, kapitány, csak hálni jár bele a lélek, mégis erőszakoskodnak a betérő részeg katonák. Hát ez milyen rend, kapitány? — Csak nekem szólj, ha még egyszer bemerészkednek! — komorult el egy pillanatra a kapitány. — Keresztül lövöm valamennyit, mint a veszett kutyát!... — Térképtartó táskájából lapos üveget húzott elő. — Igyál, gazda, príma orosz vodka! Adj az asszonyodnak is, hátha jót tesz neki! Másnap a kapitány orvost hozott Margithoz. A katonaorvos — jó hatvanas, őszhajú férfi — megvizsgálta, hümmögött, csóválta a fejét. Gyógyszert hagyott az asztalon és megmagyarázta a használatát, aztán elment. Két-három hét múlva csillapodott Margit láza, az étvágya is megjött, s némileg felvidult. Csak akkor szontyolodott el újra, meg újra, amikor a fiára gondolt. Az pedig elég gyakran előfordult. Február közepe táján már olvadozott a hó. Egyébként is kevés hullott azon a télen. Korai tavaszt ígért a szél járása és a nap fényessége. Egyszer déltájban a táncos kapitány egy csontos, szürke lovat húzott kötőféken maga után Istvánék udvarába. Talán mind a négy lábára sántított a szerencsétlen jószág. — Gyere ki, gazda! — kiabált az udvar közepén a kapitány. — Hoztam neked lovat, siess már! Kijött István a házból, sapkáját a feje búbjára tolta és szakértő szemmel, szánakozón mustrálgatta a szürkét. Maga sem tudta miért, nevetés csiklandozta a torkát. — Ez neked ló, kapitány? — szólalt meg végül. — Ezt csak annak csúfolják — mondta még, s hetek vagy tán hosszú hónapok óta először újra felnevetett harsányan, huncutul. Jóízű nevetése a kapitányra is átragadt, s együtt nevettek az udvar közepén, mint két pajkos kamasz. — Ez van — mondta a kapitány vállat vonva. — Igaz, pókos a négy lába, koszos is az istenadta...' — ... zörögnek a csontjai és annyi ereje sincs a szegény párának, hogy összerogyjon... — ... de azért csak ló ez, gazda! Ha rendesen eteted és gondozod, fél év múlva a házad is elhúzza a helyéből! — Etessem ám, de mivel?... A katonáid mind szétpocsékolták a takarmányomat. — Háború van, gazda — tárta szét karját a kapitány. — Van elég takarmány a faluban, menj és hozz onnan, ahol még van! — Két-három zsák zab is kellene — hümmögte István. — A Kreml toronyórája nem kellene, gazda? — nevetett fel a kapitány. — Szólj, ha kell, elhozhatom, ha akarod !... No, fogd meg a kötőféket, tiéd a ló!,.. Áldomást majd háború után iszunk rá, de akkorát, hogy négykézlábra ereszkedve ugatjuk meg a gömbölyűre hízott szürkét! Közben Margit is kijött a napfényes tornácra. Mosolygott. —Folytatjuk— Dúdor István rajza Sinka István | 3 Útitársaim egyike : a pillangó Miért szálltál ki rejtett szép selyembölcsődből, ringó kis pillangó, mondd? A lét csudája s a nyár bámulatba ejtett? Kis részt kértél az életből, az elmenőből? Megszólított az idő tán, és megkívántad a domb virágait, fölöttük repülni tétován, lágyan, puhán, mint lusta csipkés fodor a szélben, ahogy errc-arra libben? Jöttél, hogy bágyadt repüléssel ne tudj a halál elől majd menekülni, mikor a fán pirosodik már a levél és hullong?... Nyár volt; benne éltél; elmúlt, s vele kell néked is tovatűnnöd. Csöpp kis élet, mily árva, és milyen magányos vagy, s ujjaim közt reszketsz; jó csillagaidat az ég eldobálta, s most látom csak: jogod van neked is e világkörön belül élni, úgy, mint nekem, s ha összetör a vaksors, terád ls rádűl a sötétség; te is, mint az ember, ugyanannyit vesztesz. Magányos pillangó, kár volt kiszállni bölcsödből. Pedig nem is tudod, mennyi hó hull a földre s mennyi könny. Hazád kedves nagy alma-ág volt: otthagytad s nincs. Honnan tudtad volna, hogy ideg-finom ködből dobott ki a sorsod óriási ködbe? S honnan tudtad volna, hogy ábránd csak az élet és az marad: ábránd mindörökre. A mulandóságot hordod te is, mint szomorú, régi földi átkot: repülj csak szép menyasszonyi ruhás. te, velem együtt, örökké magányos, te, aki az elvesztett ábrándot égnek és főidnek majd megbocsátod. Ábránd és álom. Más ám a valóság, kis pillangó, te szélűzött pihe. Élj, siess, repülj, álmodj, hogy a végső perc majd ne hiába fájjon, hisz ott hordod magadban, hogy el kell egyszer múlni; fáradt fehér voltod leszáll a semmibe. Nincs élő a földön élők között, ki ennenmagától meg tudna szabadulni. Eredj, légy magányos, te szélben kóbor, kis menyasszonyi ruhás. S hogyha egyszer lányos gyöngeséggel a pókhálóban lógol, tudd meg: ha nem tudod magadat megmenteni, nem ment meg senki más. ...Álmok, pillangók, ábrándok, emberek! Miből kikeltünk, a világtojást ki tojta? Aluvó mélyükben alul a tengerek? A Nagy Erő, az Első, ki önmagában ringott s Akit kerestünk a földön és kerestünk annyi idő óta? ó, menny! hisz itt volt a lelkünkben: hova tűnt? ó, menny! mi lesz, ha összetörnek az egek majd és tűz lesz s a főidet e tűznek nagy füstje fojtja?