A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-18 / 24. szám

ÍSD / P€£GÓrJlZ 1918 júniusában napokig dideregtünk a Keleti Kárpátokban. Szégyen ide, szégyen oda, bizony felvettük a köpenyt és jól befűtöttünk a liliputi rajkályhákba. Jóval később tudtuk meg az újdonságokból, hogy otthon minden lefagyott, bab, borsó, kukorica, talán még a zsenge gabona is. Pedig igazán nem bővelkedtünk élelmiszerben, a háború már négy esztendeje tartott. De valahogyan ezt a nyarat és a rákövetkezö telet is kihevertük. Arra gondolt mindenki, hogy jön egy szebb tavasz, jobb nyár és minden lesz bőviben. Majdnem úgy is lett. 1919 tavaszán frissen zsendült az új vetés, az ég is segített benne, mert bőven adott langyos tavaszi esót. S a tavaszi zendüléshez még a fáradt emberek ls mintha új életre keltek volna. Május végén feltartóztathatatlanul nyomult előre a magyar Vörös Hadsereg. Nemrégen újból elolvastam a „Vpád boläevikov na Slovensko r. 1919" című könyvet, amelyben polgári személyek és katonák leírták a vörös hadsereg harcait, Komáromtól Léván, Rimaszombaton át egészen Kassáig és még azon is túl, Eperjesig, ahol megalakult a Szlovák Tanácsköztársaság. Órákig olvasgattam és emlékeztem. Magamról is olvashattam, hogy milyen nagy bolsevik voltam. Benne van a Mladé Slovensko című folyóiratban, de közölte a lévai szlovák tanítóképző 1932—33. évi évkönyve is. A harmincas években hívta fel rá figyelmemet akkori cseh igazgatóm. Együtt olvastuk, hogy milyen „haszontalan" voltam 1919-ben. A két volt „ellenség" együtt mosolygott. Régen volt, igaz sem volt talán ... 1919 júniusa Léva történetében külön kiemelt lapra kerül majd. A nagyobbára Léva, Selmecbánya, Ipolyság környéki vörös katonák úgy védték a várost, hogy háromszoros-négyszeres túlerő sem tudta bevenni. A Báti-parton két harminc és feles modern mozsárágyú őrizte a Garam látható völgyét. Ki írja meg majd azoknak a diákgyerekeknek történetét, akik ismerték már a trigonometriát s máról-holnapra olyan tüzérek lettek, hogy Damjanich vörös sapkásai mellett lenne megérdemelt helyük. Nekem különösen okom volt rá, hogy életem végéig se feledjem el őket. A pünkösd vasárnap nem sok jót ígért. Egy-két olasz Caproni gép néhány bombát dobott a városra és közvetlen környékére. Ez azt jelentette, hogy nem lesz ünnepi fegyvernyugvás. Nekünk minden oldalról biztosítanunk kellett magunkat. Bár a lévai dombokról még szabad szemmel is láthattuk az alattunk elterülő terepet, a Perec-csatorna mentén húzódó fák, az embermagasságra nőtt vetés sok meglepetést tartogathatott számunkra. Cooper regényeiben olvastam olyan indiánokról, akik még a fű növését is meghallották és olyan nesztelenül tudták megközelíteni az ellenséget, hogy mire az magára eszmélt, már félig el is pusztították. Ezek a regények éltek bennem, amikor szívesen vállaltam a felderítéseket, amelyek külön kalandot jelentettek számomra. Még pünkösd előtt történt, hogy a Perec innenső partján haladtunk Garamkeszi, Garamszőllős irányába, hogy oldalról nézzük meg az ellenséget. Nem nagyon sűrű rajvonalban haladtunk, kettőnk kivételével lévaiak voltunk. Olyan biztonságban éreztük magunkat, hogy a karabélyt is átvetettük a vállunkon. Ki is támadna ránk ezen a nyílt terepen? Ahogy így vidáman beszélgetve haladunk, egyszer csak észrevesszük, hogy egy páncélvonat fut felénk. Nem figyeltük meg, honnan termett ott, azt gondoltuk, hogy Léváról indították el. Alighogy jobban körülnézünk, a páncélvonat szórja ránk az áldást. Olyan géppuskatűzbe kerültünk, hogy alig maradt időnk fedezéket keresni. — Az áldóját neki, ezek azt gondolják, hogy ml csehek vagyunk, azért lőnek ránk! — gondoltam. Fekve húztam ki a szuronyomat, rátettem a sapkámat és integettem, hogy „tüzet szüntess!" Integethettem volna akár ítéletnapig is, nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni. Kis idó múlva aztán látjuk, hogy a páncélvonat megindult észak felé, Nagykoszmály Irányában. Persze, cseh páncélvonat volt. Pünkösd vasárnapjának kora délutánján a Perec másik partján haladtunk Garamkelecsény Irányában. Lehettünk tizenketten, tizennégyen, az volt a feladatunk, hogy kémleljük kl a terepet, honnan várhatni majd támadást. Szokás szerint hosszú rajvonalban haladtunk. Amikor elértük az Űjmajort, látjuk, hogy az asszonynép nyugodtan üldögél a tágas udvaron. Odaköszöntünk nekik, ők csak néznek ránk. — Nem láttak erre cseh katonákat? — kérdeztem. Nem láttak bizony ők sem katonát, sem civilt. Átmentünk a majoron, s egyenesen neki a rozsvetésnek. Két oldalt két megszokott „testőröm", Kalocsay Feri, a lévai szitakötő, református magyar, és a szlovák Lauko János volt tüzérszakaszvezető, akinek a „túlsó" táborban lenne a helye, de kevés olyan derék vöröskatona volt köztünk, mint ő. Ahogy az Üjmajort elhagytuk, látjuk, hogy éppen felénk repül egy Caproni gép és nem messze tőlünk dobja le a bombáját. A nemjóját neki! Hiszen ez „utat" csinált az utána jövő csapatoknak! Vajon a mieink látják-e őket a Kurta-hegyről, ahol a vezérkar székel? Most már óvatosabban haladtunk előre. Fel kell derítenünk, hogy kiket I 1944 karácsonya előtt két-három napig dúlt a harc a faluért. Közben többszőr cserélt gazdát. Különösen az erdővel, szőlővel borított keleti dombokon tartották magukat keményen a németek. Sok orosz és német tankot lőttek ki. Szanaszét hevertek a kilőtt tankok, mint elpusztult, óriási barmok. Halott és sebesült is akadt jócskán. A csata után napokig temettek pap és harangszó nélkül. A harcok alatt Kocsis István és Margit — jobb hiján — az udvari krumplis veremben lapult. Dübörögve morajlott felettük a világ, úgy érezték, mozog alattuk a föld is. Rémület szorította a szívüket, aztán az is elmúlt, belefásultak, talán már nem is féltek. Felkészültek a legrosszabbra: csendes, szótlan belenyugvással várták a halált. Egymás biztatására és bátorítására sem futotta az erejükből, pedig bármit éreztek is, nem akartak meghalni. Ha nagy ritkán megszólaltak, nem a maguk sorsáról beszéltek, hanem a Laci fiuk köré fonódott minden gondolatuk: él-e, hal-e, vajon hol, merre szenved, ha még egyáltalán szenved? Vajon viszontlátják-e még egymást? Aztán elcsendesedett körülöttük a világ. Végre kibújhattak a penészszagú, hideg veremből. Közben zordra, hidegre fordult az Időjárás. A tegnapelőtti sár és latyak keményre fagyott, mint a páncél. A metsző szél hófelhőket kergetett. A házuk ugyan állott, de az istállót találat érte. Földre roggyantak a falai, a cserepek szétfröccsentek, csupaszon meredeztek a gerendák és a cseréptartó lécek. Kocsis István első gondolata az volt, mi lehet a tehenével, meg az egyik megmaradt lovával — a másikat elvitték a németek —, s nyomban az istállóhoz sietett. A lova eltűnt, Virág, a „húszliteres" tehene meg törött lábbal feküdt a romok között. Mikor meglátta a gazdáját, panaszosan elbődült, nagy, vizes szemében szomorúság és segélykérés borongott. Sajnálat és nagy fájdalom állott Kocsis István szívébe. Nagyot káromkodott elkeseredett haragjában. Hirtelen elhatározással felkapta a nagyfejszét és nagy erővel homlokon vágta a kínlódó állatot, majd késsel elvágta a nyakát. Jobban fájt neki, mintha a sajátját nyiszálta volna. Háta mögött Margit mereven állt, köhögött és sírt. — Van neked lelked? — kérdezte tompán, bór jól tudta maga is, hogy mást nem tehet a párja, s azt is tudta, hogy mi megy végbe az erős emberben. Valahogy mégis ki kellett fejeznie a keserűségét. — Nincs neked lelked — mondta még egyszer Margit, térde elgyengült, kis híján elvágódott. A hidegben gőzölgött az állat elfolyó vére. — Nincs... soha nem is volt — felelte István visszafojtottan. Később Összecsődítette a szomszédokat. vigyenek maguknak a tehén húsából. Mintha hívásra jelent volna meg Kocsis Péterné, ott termett. Csúnya fekete szemét körbe járatta, nézte a „pocséklást", szóvá is tette, de István letorkolta. — Fogja be a száját, van nekem elég bajom — mondta vasvilla szemmel, aztán egy hátikosarat telivagdalt hússal, anvja vállára tette, s elfele Intett. — Menjen, egyenek! Két fiatal, géppisztolyos orosz katona állított föléjük. Előbb megkérdezték. nincs-^ német a ház körül, maid meg a tehén szétdarabolását kérték számon Istvántól. — Nem látjátok, hogy eltört a lába?!... Vakok vagytok ? — magyarázta kézzel-lóbbal. Az oroszok megértették, s látva István elkeseredett haragját. .nvugtatva veregették a vállát és próbálták megmagyarázni, hogy ók nem tehetnek róla. A németek a folyón túlra húzódtak, megállt a front mozgása, s teljes három hónapig nem is mozdult meg. A házban minden érintetlen volt, csupán a szekrény tetejéről tűnt el a Laci hegedűje tokostól. — Ez rosszat jelent — mondta Margit babonásan és sírni kezdett. A sírása fojtogató köhögésbe fúlt. — Ne bőgj örökké! — mordult rá István, de nyomban megsajnálta a megvékonyodott asszonyt. — Ne sírj, Margit, azzal úgysem segítsz. Amit ránk mért a sors, nem kerülhetjük el... — Mit ér az életünk, ha nincs már fiunk?... Semmit sem ér — kapaszkodott Margit görcsösen az előbbi gondolatába. — Bolondokat beszélsz ... képzelődsz ... — mormogta István. — Úgy beszélsz róla, mintha már halálhírét hozták volna... A mi fiúnk nem pusztulhat el, érted?.,. Nem veszhet oda! Én tudom, hogy él — mondta meggyőzően. Pedig dehogy tudta, öt ls éppúgy kínozták a fekete gondolatok, mint Margitot, de a kimondott szóval a remény ls nagyobbra nőtt benne. Nem elég, hogy mindene odaveszett, ráadásul a fiát is veszítse el? Egy délceg tüzérkapitány gyakran betért a faluvégi házhoz, Istvánékhoz. Sokat adott magára, mindig úgy nézett kl, mintha dobozból húzták volna ki. Vidám, jókedvű volt, fütyörészett, dudorászott, s táncos léptekkel járt-kelt. István elnevezte táncos kapitánynak, ami igen tetszett a moszkvai gépészmérnöknek. Egyébként is megszerette Istvánt a darabosságával és a durvaságával együtt. — Miért búslakodsz, gazda? — kérdezte a kapitány egyre gyakrabban Köb 14 \