A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-18 / 24. szám

mek hegye, ami azt jelzi, hogy közeledünk a célhoz, a Hoggar-hegységhez, a tuaregeknek, e titokzatos sivatagi törzsnek szálláshelyéhez. Másnap megérkeztünk Tamanrassetba, az algériai Szahara legdélibb kerületének közigazgatási központjába. A szokásos jelentkezés után a prefektus meghívott a Tin Hinan szállóba, s töle tudtunk meg többet ennek a területnek a lakóiról, a tuaregekről. Honnan származik ez a titokzatos néptörzs? Egyesek szerint a Karthagót alapító föníciaiak leszármazottai. Bartha német tudós és utazó azt állítja, hogy a tuaregek eredetileg keresztények voltak, mert nyergeiket és kardjaikat csengőkkel díszítik, noha az iszlám ezeket elveti mint keresztény jelvényeket. A tuareg nők nem fátyolozzák le az arcukat, mfg a férfiak az arcuk előtt taguelmust viselnek. Ez teljesen ellentétben áll a Koránban lefektetett törvényekkel. Azonkívül a tuaregek között még mindig tartja magát a matriarchátus. Vannak olyan elképzelések is, hogy a tuaregek Atlantis lakóinak utódai, mások szerint betelepedett frankok, amit például a kardjukon alkalmazott kereszt-díszítés látszik igazolni. Másnap kocsinkkal felkapaszkodtunk a Hoggar-hegység kősivatagába. Feltűnik előttünk a cukorsüveg alakú Iharen s a Tehoulagok éles csúcsai. A fennsik központi részén 2800—3000 méter magas vulkáni kúpok emelkednek. Utunk az Assekrem-nyereg felé vezet. Az út köves, s rossz érzésünket csak fokozza az itt pusztult tevéknek, kecskéknek a hiénáktól, keselyűktől fehérre lerágott csontjai. S ehhez még a szörnyű hőség. Sehol egy csepp víz, csak kiszáradt folyó- és patakmedrek egy olyan tájon, ahol nyolc évben egyszer ha esik az eső. Amikor hosszabb idő után elhagytuk a Hoggart, még mindig nem tudtuk megérteni, hogy tud több százezer tuareg élni itt, ezen a hegyes vidéken, amely semmiben sem különbözik a holdbéli tájaktól. Visszafelé Tassilián és a Keleti-sivatagon keresztül tértünk vissza Algírba. A puha futóhomokon való utazás viszontagságaiért bőven kárpótolt nemcsak a Szahara legszebb városainak, Ouarglának, Touggourtnak, Biskrának, Bou Saadának meglátogatása, hanem a szaharai olaj mezeknek — Larache-nak, Ohanetnak, Tim Fouyénak és az itteni olajtermelés központjának, Hassi Messaudnak a megtekintése. (Egyébként az algériai kormány nemrég kisajátította a francia olajtermelő és feldolgozó vállalatokat, valamint az olajvezetékeket.) „C'est l'Algérie, mon ami!..." JIR1 SAMO Köt 7 vidékének egyike. Valóban megkapó érzés, amikor a kiszáradt sivatagban megtett több száz kilométeres utazás után ismét pálma- és narancsligeteket, az öntözöcsatornákban bugyborékoló vizet lát az ember. A Ghardala oázis az Ezeregyészaka mesevilágát idézi. Tetőteraszos fehér házak, faragott ablaktáblák, s mindezek fölött ott trónol az ezeréves mecset tűhegyű minaretje. A bazár és a mecset megtekintése után itt is jelentkeztünk a prefektúrán s a formalitások elintézése után elhagytuk a „sivatag gyöngyét", hogy elinduljunk az aszfaltozott út utolsó szakaszán El Goléa oázis felé. A gyilkos sivatag Ismét este van, s mi El Goléa kis kávéházában kiterítjük az asztalra a térképet. Gondosan tanulmányozzuk és jegyzeteket készítünk, mert az innen ezer kilométer távolságra fekvő Tamanrassetbe vezető úton minden eshetőséggel számolni kell. El Goléában véget ér az aránylag jó aszfaltozott út s tovább már csak a nehéz kamionok által a sziklás talajon kivájt keréknyomok vezetnek a közép-szaharai Hoggarba. Ennek az „útnak" nincsenek padkái, nincsenek útjelző táblák, úgyhogy könnyű eltévedni, különösen homokvihar idején. Ugyancsak elegendő mennyiségű vizet kell felvenni, mert a sivatagi kutak gyakran kiszáradnak. Késő este fejezzük be a tanácskozást. Elhatározzuk: még ma éjjel elindulunk, hogy meggyőződjünk az út állapotáról. Mikor ez a Hold és zseblámpáink fénye mellett megtörtént, bebújunk a hálózsákokba, hogy reggel frissen kipihenve kelhessünk útra. Fülledt, igazi szaharai reggelre ébredünk. Éjjel a hőmérő higanyszála csaknem a fagypontig süllyedt, s most 30 C fokot mutat! Körülnézünk a barátságtalan környéken. Sziklák, homok s itt-ott egy-egy vizet hiába kereső, eltévedt teve csontváza. Ez tehát az igazi Szahara. Az, amely nap mint nap megköveteli a maga áldozatait. Oázisai ugyan varázslatosak, de falain kívül ott leselkedik a halál. Éh- és szomjhalál, skorpiócsípés, viperamarás, vagy megőrülés ... Lehet választani... Akaratlanul is azokra a nyugatnémetekre kell gondolnom, akik néhány évvel ezelőtt egy Volkswagennal felfedező útra indultak a Nyugati-sivatagba. Valamennyien elpusztultak. Utunk az In-Salah oázison vezet keresztül, ez az utolsó civilizált hely dél felé vezető utunkon. A hőmérséklet egyre emelkedik, vízkészletünk egyre fogy. Másnap este — mint egy fata morgana — végre feltűnik a távolban a Garat el Dzsenun, a Szelle-