A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-18 / 24. szám

Mártuska és a többiek Az első éjjelen Mártuska volt szolgálatban. Többször rám nyitotta az ajtót, zajtalanul, „hogy ne hallja senki más." De nem azért, mintha ezt mások előtt kellene lepleznie, titkolnia. Az ápolónői hivatásérzetból fakadt ez a körültekintés és figyelmesség. Mivel azonban az ember az első kórházi éjszakát általában álmatlanul tölti, én is úgy aludtam csak, mint a nyúl. Ezért Mártuska bármily tapintattal nyitotta is az ajtót, felrezzentem s felnéztem. Sőt: szót váltottam vele. Mivel az álom csak nem fogott, eltökéltem magamban, hogy én is meglepem — meglesem — ót éjjeli foglalatossága közben. Furdalt a kíváncsiság: hogyan vált ez a kislány ilyen odaadóvá, áldozatkésszé, szinte önfeláldozóvá a betegekkel szemben. Az ápolónői szobában, félig fekve, félig ülve, lábát pokrócba bújtatva, vállát szvetterrel takarva, Angelikát olvasta. Kedvesen, bájosan fogadott, mintha csak elsősegélyért folyamodnék hozzá. Mártuska (Márti, Mártika) nagytárkányi. Tiszacsernyón járt alapiskolába, Kassán végezte el az egészségügyi középiskolát. Kisiskolás korában még semmilyen különleges vonzalmat nem érzett mai szakmája iránt (talán orvos kívánt volna lenni), a középiskola kedveltette meg vele. Diskurálás közben tűnt ki, hogy szlovák család sarja. (De mivel magyar környezetben nőtt fel, hibátlanul beszéli nyelvünket is.) A magyar páciensek ezt nem is sejtik. Magam is csak úgy jöttem rá, hogy a szlovák szókincse választékosabb és gazdagabb. A hivatásteljesítésben, a kötelességtudatban, a munkaszeretetben s a betegekhez való emberi viszonyban feloldódik a nemzetiség. Ezt éreztem Totkoviőová Vieránál is. Bár az ő magyar nyelvtudása még csak a legszükségesebb beteggondozási kifejezésekre szorítkozik, igazi emberi közelségbe tudott kerülni minden beteggel. De nem hagyhatom említés nélkül a két magyar ápolónőt: a hosszabb gyakorlattal rendelkező Rótjh Piroskát és a kezdő „Mikicát" (Miklós Máriát). Piroska olyan készséggel vitt szakorvostól szakorvosig, olyan együttérzéssel és túláradó kedvességgel törődött velem, hogy szinte zavarba hozott. Mikica, aki nemrég hagyta el a gimnázium padjait, s most egészségügyi továbbképzőt végez, diáklányos mosolyával megnyerő és bizalmat gerjesztő. Nekem azonban nem hitte, hogy az egészségtant nem „magolni" kell, hanem elmélyedten és átgondoltan tanulmányozni. Sokat ki kell állniuk ezeknek a „nővéreknek". Nappal is állandóan talpon kell lenniük, de az éjjeli szolgálat különösen igényes. Megvan a maga tömött programja: a fecskendők, tűk, műszerek sterilizálása, vérvétel, lázmérés, injekciózás stb. Végig ébrenlét. Megesik, hogy néhány percre elszunnyadnak. Utána úgy tűnik, mintha félórát aludtak volna. Vannak örökké mesélő, diskuráló betegek. Aztán folyton panaszkodó, jajgató, „fuldokló" páciensek. (Az egyik ilyen jajveszékelő fél addig nem tudott elaludni, amíg injekciót nem kapott — az üres fecskendő is segített rajta!) Legrosszabbak a delíriumosok: erőszakosak, ágyon mászkálnak, mindenáron ki akarnak ugrani. A vége: lekötözik. Ehhez vagy más osztályon szolgáló nővér vagy orvos kell. Férfisegítség nélkül ez általában nem megy. Nem irigylem Mártuska és a többiek sorsát. De munkájukat nagyra becsülöm. Nekik is köszönöm, hogy felépültem Három a kislány Egyik vacsora után három fehérköpenyes lány köszönt rám. Az első tanítványom volt, a másik szomszéd falubeli, a harmadik egyszerűen a partiba Tankönyvkiadó Vállalat, Bratislava Kérem, kedves elvtársak, határozottan igazuk van és érről nem is fogunk vitatkozni. A Tankönyvkiadó Vállalatnak valóban nem sok a köze hozzá, hogyan szervezem meg a szabad időmet, gombázni megyek-e vagy horgászni. Es mégis zokon veszem, hogy bár nem közvetlenül, de közvetve mégiscsak befolyásolja kedvteléseim egyikét, mégpedig a már említett horgászást. Nemrégiben ugyanis fogtam magam, felpakkoltam a hátizsákom, szedtem a horgász cuccomat és elindultam a Garamhoz. Utóvégre vannak itt tanitó barátaim, csupaszív emberek, akikkel nagyon szívesen eljárok a Garamra. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogy ezegyszer csak a negyedik barátomnak volt Ideje foglalkozni velem és miután felszedtük a még szükséges dolgokat, elindultunk. Hogy közvetve beavatkozott a horgászásba a Tankönyvkiadó is, annak oka nagyon egyszerű: májusi ünnepségekre készültek, természetesen az iskolában is méltón akarták megünnepelni a Munka ünnepét és hazánk felszabadításának évfordulóját. Három barátommal próbálkoztam, de valamennyien azzal voltak elfoglalva, hogy újságokban és könyvekben keresték a megfelelő anyagot, verset, prózát, mely témában megfelelt volna. Csak a negyedik barátomnál, a kicsindl Igazgató-tanítónál volt elfogadható hangulat, ott nem hajszoltak semmilyen anyagot. Persze szóvá is tettem ezt. Es megtudtam, hogy a kicsindi igazgató-tanító még 1967-ben „Onnep az iskolában" címmel elég terjedelmes könyvet készített, melyben összegyűjtötte a különböző ünnepi alkalmakkor felhasználható anyagot, verset és prózát egyaránt, sőt még előadásokat is. A beszélgetés során elmondta, hogy a Tankönyvkiadónak felajánlotta a kéziratot, levelezés is folyt ebben az ügyben, a könyv kiadása bekerült az 1967-es kiadási tervbe, később azonban Ismeretlen okokból kiesett a tervből, pedig már előjegyzéseket is gyűjtöttek a könyvre. Tudom, hogy tanítóink feladata nem könnyű, nem irlgylésreméltó. Nagyon komoly politikai feladatnak tartom azonban, hogy tanítóink minden segítséget megkapjanak felelősségteljes munkájukban, hiszen nekik kell tenniök a legtöbbet a felnövekvő új generációk eszmei nevelésének érdekében. Éppen ezért nem tartom felelős eljárásnak, hogy még a konszolidációs folyamat sikeres eredményei után sem történt további lépés. Cgy gondolom, itt lenne az ideje segítő kezet nyújtani tanítóinknak. Elvégre nekik is joguk van egy kis szabadidőre, felfrissülésre és esetleg — egy kis horgászásra. Mert bizony nagy kár lenne, ha egy ilyen értékes gyűjtemény éppen csak a kicsindi igazgató-tanító asztalában heverne, ß A Korházi tartozik; a kórház gyermekosztályán működnek, hosszú idő óta egy váltásban' Szerencsésen kiegészítik egymást. Tárczi Gabriella (Gabi) gimnáziumot végzett, a legcsintalanabb közöttük, a leggyorsabban reagáló agy. Takács Borbála (a Boris) szűkszavúbb, de annál szívósabb, fürge; Rozsnyón végezte az egészségügyi középiskolát. Takáéová Anna (az Anci) tömzsi, mély tekintetű, ugyancsak mozgékony, Lőcsén járt egészségügyibe. Alig észrevehető, hogy szlovák az anyanyelve. Meghívtak magukhoz egy éjjeli műszak megtekintésére. Nem utasíthattam vissza. Fölötte érdekelt a munkakörükbe való betekintési lehetőség. Talán legmélyebb kórházi élményem maradt ez az „éjjeli látogatás." Csak egyetlen óra lefolyását örökítem meg. 23.00 — Sírás-rívás minden fülkében. (Az üvegfalakkal elválasztott „boxok"ban hármasával fekszenek az egyévesnél fiatalabb csecsemők.) Az elsó művelet: a három lány minden kis porontyot átnéz. Borika adja a gyógyszereket, Ancika az injekciókat, Gabika a szükséges feljegyzéseket készíti: elfogyasztotta-e a kis beteg az előírt mennyiséget, ebból diagram áll össze. 23,15 — A következő művelet: tisztába tesznek, átcsomagolnak minden egyes kisbabát. Boszorkányos ügyességgel, összhangban végzik. Még most is ordít mind a huszonöt apróság. (Közben egy csöppséget át kell szállítani a belgyógyászatra). 23,30 — A harmadik művelet: az etetés. A rikoltozás olyan tempóban szűnik, ahogyan a három ápolónő eljut az utolsó fülkéig. Az apróságok fejét oldalra fordítják, a cumiis üveget fölpolcolják, (párnácskával alátámasztják,) s hatalmas étvággyal, nagy, szuszogó nyelésekkel, önállóan szopják a dudliból a táplálékot: tejet, teát, femivart, relaktont, vegyes ételt. Minden gyermeknek saját dudlisüvegje van. 23,45 — Síri csend van az egész gyermekbirodalomban. A jólakottság érzése úrrá lesz mindegyiken. Éjfélre mélyen alszik mind a 25 csecsemő. — Nem tévesztik össze a gyerekeket? , — Kizárt dolog! Név szerint ismerjük mind a huszonötöt. Olyan odaadással és szeretettel végzik a munkájukat, mintha saját gyermekeik volnának. Besugárzás, magnó és egyebek „A lelkemmel nem foglalkozom, hacsak egy kis időm van, merülök a munkálja" — vallja Lukács György. A vizitek, kivizsgálások és kötelező tortúrák közötti szabad Időt én is, itt is komoly elfoglaltsággal akartam tölteni, de a kórházigazgató lebeszélt róla, s könnyed időtöltést ajánlott, ami eltereli a figyelmet a betegségről. Részben akceptáltam a tanácsot, s alkalomadtán lazítottam a merev kórházi szabályzaton. Ezért is kaptam egy délután dr. Erőss Erzsébet (székelyföldi származású orvosnő) ajánlatán, hogy hallgassam meg nemrég Erdélyből hozott magnófelvételeit: csíki népdalokat, ízes, utánozhatatlan székelyparaszt elbeszélést. Áhítattal hallgattam. Kincset érnek „Erőskének" ezek a gyűjtései. Egy héten át prokain-besugárzásnak vetettek alá. Dr. Szabó Sándorné végezte velem a műveletet. Kezdettől fogva mókásan fogtam fel ezt a nem is anynyira kellemetlen gyógymódot, s mindketten igyekeztünk kezelő és kezelt között hangulatossá tenni a hason fekve elviselendő húsz percet. Bájosan, huncutkodó mosollyal biztatott: — Ne féljen, uram, mi önt határozottan meggyógyítjuk. — Én ebben nem is kételkedem. De meggyőződésem, hogy az ön szuggesztív hatásának legalább annyi szerepe lesz az eredményben, mint azoknak a műszereknek, amelyeket kezel. Váll- és háttáji fájdalmaim azóta valóban el is múltak. Szívesen időznék még néhány emlékképnél, de ezeket a visszaemlékezéseket éppúgy nem lehet a végtelenségig nyújtani, mint ahogy az én kórházi tartózkodásomnak is véget vetettek. Egyszer azonban visszatérek még a kartotékszobába (ahol a munkaidő végeztével szívesen elfogyasztottam egy-egy feketét), dr. Horváth körorvosi rendelőjébe (ahol — amikor már a páciensektől kiürült a szoba — megengedtünk egy-egy fülcsiklandozó viccet), a büfébe (ahol nemcsak narancs vagy alma mosolygott az olykor betévedt csikós köpenyes páciensre), meg a tálalóba (ahonnan olyan ízletes főtteket raktak az asztalunkra). Mindezt azonban úgy szeretném megcselekedni, hogy ne a kórház lakója legyek. TOLVAJ BERTALAN hot 5