A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

CARL KEILHAU Eső Hiroshimában A kenyér s az asszonyi test színét rejti a szálfa és azt a ragyogó akarást, melynek forrása a szeretet. Mert a szálfa része a nagy tavasznak ezen a világon. Forrásait a pusztító még el nem érte. Lágyan hordozzák a szálfát a nagy folyók. Szerelein játszik a fa és a víz erejével. Csendes ritmusban lassú táncként ringanak nagy földnyelvek nagyon értem, mert ez a keret például egy csigának tökéletesen megfelelne, de a hasonlat mégis meglepett, mert életemben már sokféle állathoz hasonlítottak, de azt még nem mondták, hogy „apuskám, te olyan vagy, mint egy csiga". Eddig a legmerészebb kijelentés az volt, hogy olyan vagyok, mint egy süketfajd. Mondtam, hogy akkor azonnal elmászom a felettes hatóságához és panaszt teszek, ám a kedves dolgozó kellemes utat kívánt és láttam rajta, alig várja, hogy hasra vessem magam és kimásszak az üzletből, mert nagyon utálja a magamfajta vén fukar csigákat. Megjegyzem valóban én vagyok a hibás. Ha olyan szabályos tojásfejem lenne, ami felül keskeny, akkor a keret éppen megfelelne, de igazán nem kívánhatom, hogy a hazai keretgyártó ipar az én teljesen szabálytalan fejemhez alkalmazkodjon. Az ilyenek mint én vagyok, fizessenek 400 koronát, mert csigák számára — csak külföldön gyártanak keretet. P. Gy. E. Pavlaika felvétele Elágazás Oly régen állok veletek itt az elágazásnál a négy íratlan útjelzőnél. Míg a hideg szél sötét felhőket hajkurászott és por lepte szemünk száz intelligens okhoz segítettük egymást nehogy elinduljunk valamerre. Norvég költők % ROLF JACOBSEN Szálfa Gomolygó vad gomoly, ott voltak ők is, megtértek az őselemhez. Gőzös gomoly a megkínzott föld felett. Ennek részei innnár. Részei immár az elragadottnak — I)e nem sokáig. Hamarosan üzent a káosz. A gomoly sűrű cseppckké változott, örök teremtő cséppé, melynek sem kezdete sem vége. Jó, hogy van még kidöntött szálfa a világon és hely a szálfának elég. Mert békét rejt magában a fa, világos csillanást, mely messzire szórja fényét nyári esteieken. Jó vigasz a gally füstje, a fényes gyanta tükre. A szálfa illata a mák szagát, gabona illatát idézi. Nézd, mint fénylik még a szálfa a tereken Wilmanstrandtól överkalixig és Deep Creekig. Columbiában, mint tócsa a napsugárban — alvó erő a földön, titkos indulat, mely akár a vas, úgy száll örökbe. Ezen dolgok felett nyugszik a csillagos ég: A halottak magányossága, az ifjúság mersze és szálfa, mely széleshatú folyamokon lassan tovaúszik. Döri Tibor fordításij Valakinek választani kell. Van, aki rosszul választ. TARJEI VESAAS Amikor kezét kinyújtotta a teáskannáért vakító fény csapott fel — semmi több mindennek vége nekik is végük gőzzé felbővé válva, rejtélyesen gomolyogva némán. Kiállás nem hallatszott kiáltás. De a föld vadul rázta öklét az ég felé micsoda kínzás — az élők szerte a földön tudják, de megérteni képtelenek: Hiroshima — Zuhantak, enyhítőn, némán, nehéz eső a földre — sajnálni kezdte Pistát, amint ott ült elegáns, külföldi szövetruhájában, kifogástalan ingében, s a terasz mellett nagyszerű kis kocsijával. — És most mit csinál ez a lány? — kérdezte halkan az elegáns barát. — Egy tanulmányt készít. — Igen, de különben. — Befejezte az egyetemet. Most júniusban. A reklámfőnök arcán moholy suhant át: — Akarod, hogy flörtölni kezdjek vele? — Ha hajlik rá ... — felelte a másik, már nem is a barát, hanem az orvos hangján. — Bemutatnál neki? — Természetesen ... S amikor felnézett a nő, az orvos intett neki. Az összerendezte jegyzeteit és már fel is állt. — Látod, hogy kap az alkalmon? — oktatta a reklámfőnök. — Hol van már az a tanulmány, amit olyan elmélyedve készített? Hogy lehet valaki ilyen gyermek, mint te? — nézett rá mosolyogva, szinte atyai jósággal. — Te, aki orvos vagy! Ha egy hétig marad még itt ez a kis doktornő... hát egy hétig elő sem veszi a jegyzeteit. Üdülni jött ide, szórakozni, kikapcsolódni, élni, nem pedig dolgozni. Hát hová tetted az eszed? Tudod, hogy táncol ez a nő? — Elég jól. Néhányszor táncoltam már vele. Igaz, nem sokszor. — Majd megtanulod — intett fölényesen a másik, de akkor már oda is ért asztalukhoz az érdekes arcú kis orvosnő. — Taléri Pista, régi osztálytársam — mutatta be barátját az orvos. Az szertartásosan felállt, mélyen a nő szemébe nézett és meghajolt, míg az orvos folytatta: — Katika, a feleségem. Mintha bomba robbant volna a közelben, a reklámfőnök csaknem megtántorodott ... — Hogy micsoda? A feleséged? A nő csodálkozva nézett rá. — Hát nem mondta a férjem? Nászúton vagyunk. A reklámfőnök arca zöld és kék színben játszott, s valami bárgyú mosoly ült ki az arcára. — Nem, ezt nem mondta.;. Az orvos elnevette magát: — Valóban nem mondtam. De Pista azok közé tartozik, akik mindent tudnak mindenkiről... Nem akartam megzavarni vele. Az orvosnő elmosolyodott. Valamit már ő is tudott erről a jóképű férfiről.