A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

Könözsi István felvétele Homlokán már kicsit hátracsúszott a haj, dé még mindig jóképű fiú volt a reklámfőnök. Egy-egy barátja azt is ^Hrróla, hogy szabad óráiban néha írogat, persze, csak úgy passzióból. Nagy életismerete, főként a nők terén, késztette talán e kedvtelésre, mindamellett, hogy olvasott is, jobbára ugyan a világirodalom divatosabb regényeit, de ha meggondoljuk, összegyűlhetett már benne annyi tapasztalat, ami, méltán érezte, az átlagember fölé emeli. Habár ezt sokan érzik, de mindenesetre ő is így érezte. S amikor ott ült a mátrai kis panzió teraszán, a gesztenyefák alatt, ahová e reggelen érkezett, s az egyik asztalnál orvos barátjára bukkant, őszinte öröm töltötte el, mert nem is volt rossz ember és szerette a társaságot. Tüstént feketét kért mindkettőjüknek, s ahogy cigarettára gyújtott, hirtelen megakadt a szeme egy távolabbi asztalnál ülő nőn. Nézte, nézte, nem úgy, mint egy átlagember, hanem mondjuk a pszichológus. — Látod ezt a nőt? — kérdezte barátjától eltűnődve. — Látom — felelte csendesen az orvos. — Ismered? — Igen. Néhány évvel ezelőtt még fiatal kis munkáslány volt. — Rendkívül érdekes arc! Szép és vonzó. Ma már persze nem munkáslány ... És mint valami diagnózist, úgy folytatta : — Ez a nó rettenetesen vágyik a kalandra. Unja magát. Egyedül, egy ilyen érdekesen szép nő! Beletemetkezik a jegyzeteibe, mintha az érdekelné. Pedig azt várja, hogy jöjjön valaki, persze, nem akárki, és illő hangon kérdezzen tőle valamit. Most viszont a belgyógyász mosolyodott el: — Honnan tudod te ezeket? — Honnan? Hát nem vagyunk gyerekek ! És az emberrel dolgozunk ... Az ember az anyagunk. A másik csak a fejét csóválta. — Igen, az ember. Főként az emberi test. De az emberi szellem az más ... — Nekem mondod? — kapta fel kezét a másik. — De a kettő nem egészen külön dolog. — Jól mondod, nem egészen. — Oktatni akarsz? — Csak szeretnélek. A másik nevetésbe tört ki. — Én már ezt régen megtanultam. Az orvos kortyintott a feketéből, amit kihoztak közben. — Én meg csak az első leckéket vettem... — És kitől, ha szabadna kérdeznem? — Ettől a hölgytől, akit látsz. A másik meghökkent egy kicsit: — Ja, persze! Hiszen mondtad már, hogy nemrég még munkáslány volt. Szóval, ismered. Na, beszélj róla. Hátha én is adhatok neked néhány leckét majd a végén ... Régóta ismered már? — Jó néhány éve. — És hogy ismerted meg? — Lekent egy pofont. — Micsoda? Egy pofont? Az adjunktusnak? — Akkor még csak tanársegéd voltam. A reklámfőnök nevetve veregette meg barátja vállát. — Hát ehhez csak gratulálni tudok. Nagyon újfiú lehettél. — Eléggé az voltam. Akkor is itt töltöttem két hetet és a nő is. Fiatal lány, gondoltam, csinos, érdekes arcú, üzemben dolgozik, megismertem és sétálni hívtam. — Nagyon helyes. És aztán? — A fák között meg akartam csókolni, és akkor lekent egy pofont. Azt mondta, hogy sétálni hívtam és nem csókolózni. — Ez logikus — felelte nagy derűvel a másik —, de mégis ... És hogyan folytatódott? — ősszel aztán az egyetemen találkoztunk. — Az egyetemen? Megbetegedett? Most az orvos nevette el magát: — Dehogyis betegedett meg! A hallgatónőm volt. Felvették az orvosi egyetemre. A reklámfőnök megvakarta az állát: — Ejha! Kész novella. — Ahogy vesszük — felelte a másik. — Ez az élet. — De ott már inkább imponáltál neki fehér köpenyben? Az orvos rágyújtott, és elnézte barátját, akit néha maga is irigyelt nagy életismeretéért, vagy jobban mondva, hódításaiért. — Nem mindenki esik úgy hasra egy fehér köpenytől. Van, aki azt is nézi, hogy mi van a köpeny alatt... — Mit akarsz? Jóvágású fiú vagy. — Az lehet. De van, akinek, más igénye is van. Szellemi igénye. Persze, egy csinos fiú általában jó hatást kelt, ezt én is tudom, de nem mindenki éri be ennyivel. A másik összeráncolta szemöldökét: — Igen, igazad van. De ismerni kell a nőket. Az első, hogy tessék nekik valaki. Az orvos jyállat vont. — Vannak jóvágású hülyék, szélhámosok, lókötők, semmirevaló fráterek, vagy egyszerűen üres tökök. — Igen, vannak, de ez nincs az arcukra írva. — Oda nincs, de a szájukról leolvasható, vagy a hanghordozásukról, vagy a mozdulataikról, a stílusukról, a modorukról, nem szólva cselekedeteikről. A másik fölényesen mosolygott: — Amire egy nő tisztába jön ezzel, akkor már késő van. — Esete válogatja. Itták a kávét, szippantgatták a cigarettát, aztán csak nézték a nyugodt, szép vidéket. A nap már átsütött a lombokon és éles, tiszta volt a levegő. A reklámfőnök törte meg a csendet: — Na és ml történt aztán? Mert még mindig nem győztél meg róla, hogy ez a nő nem kalandra les. Persze, nem az asztalok felé néz, nem az útra, hogy nem jön-e valaki, hanem a jegyzeteibe temetkezik. A tudománynak szenteli magát. Mit is tehetne mást egy fiatal, csinos nő így magányosan, egy mátrai panzióban. Gyermek vagy még, Ferikém, gyermek! Az orvos finoman elmosolyodott: — Lehet, hogy neked több kalandod volt már, mint nekem. Sőt valószínű. De nem a kalandok száma a döntő. Hanem az, hogy kikkel esett meg a kaland. A nők sem egyformák, akárcsak a férfiak ... — Tudom, de még ezzel sem döntötted meg az állításomat. Ez a nő halálosan unatkozik, s egy hozzáillő, jóvágású férfira vágyik, akivel megoszthatja magányát és elflörtölhet. Az orvos elbiggyesztette száját: — Ügy beszélsz, mint egy magazin könnyű kis tárcája, amely végül is üres, nesze semmi fogd meg jól, nagy szavak, biztos ítéletek, ahogy elképzeli valaki minden fantázia nélkül az életet. — Miért? Talán nem produkál ilyen eseteket az élet? — Az élet sok mindent produkál, de amiről te beszélsz, az a legbanálisabb, a legüresebb, a legolcsóbb eset. Egy szép nő unatkozik, és vár egy szép fiút, lehetőleg kocsival, aki elrebegi neki, hogy milyen egyhangú áz élet, mennyire nem kedvez az egyéniségnek stb., stb. Aztán este a táncnál magához szorítja a nőt, és azt mondja neki, hogy ilyen érzése még nem volt. Hát ide figyelj! Az a próbababa, akinek ez hízeleg, legyen akárki, egy szerencsétlen teremtés, akit csak szánni lehet! A reklámfőnök behatóan nézte barátját: — Nem is tudtam, hogy ilyen mélyenszántó gondolataid vannak, de ez az élet — és az életet ismerni kell. Mindenkinek tetszik valaki, persze, nem úgy, hogy sétálni hívod és tüstént meg akarod csókolni... Jobb először végigsimítani a homlokodon, elmondani, milyen felelősségteljes munkát végzel, mennyire nincs kikapcsolódásod, és hány nő él ugyanígy, aki nem tudja kihasználni, hogy szép, hogy kívánatos, hogy egyéni gondolkodású, igaz, nem is akad össze megfelelő partnerrel, eh, jobb nem is beszélni róla, mondod, együnk meg Inkább egy vaníliafagylaltot. Az orvos tűnődve nézte barátját, a reklámfőnököt. Valaha egy padban ültek a gimnáziumban, és Pista nagystílű terveket szőtt. De milyen szánalmas tapasztalatokat gyűjthetett azóta, hogy ilyen üres, semmitmondó véleményeket alkot az emberekről, mármint a nőkről —, hogy ilyen banálisan azonosítja az egész világot. Hiszen egy normál átlagember is különbül gondolkodik nála, inkább tesz különbséget ember és ember közt; borzasztó ez a lelki szegénység! És A szemüveg — Nyugi Gyula, nyugi — csititom magamat már napok óta, miközben a guta körülöttem végez erőnléti gyakorlatokat. Ugyanis új szemüveget rendelt a szemorvos és én a recipét átadtam az egyik bratislavai optikai szaküzlet dolgozójának, aki udvariasan megkérdezte, hogy milyen keretet óhajtok. — Az is rajta van a recipén — mondtam én. A szaküzlet dolgozójának tekintete lesújtóan mérte végig teltkarcsú alakomat. Megdöbbenése teljes mértékben érthető és indokolt. Hiszen ha valamicskét ráfizetek, akkor olyan importkeretet kaphatok, amitől szép leszek, délceg leszek és úgy nézek ki, mintha müveit ember lennék. Például potom 400 koronáért olyan gyönyörű keretet adnak, amilyet még nem tartott az a két elálló lapátfülem. Azonban én makacs fiú vagyok és közöltem, hogy egy vasat sem fizetek, jó nekem az, amit a recipe alapján minden ráfizetés nélkül adnak. Persze a derék dolgozó bizonyosan nagyon sajnálta a feleségemet, amiért egy zsugort pasas mellett kénytelen élni. Amikor a kész szemüveget először illesztettem orrnyergemre, úgy éreztem, mintha satuba szorították volna a fejemet. A keret ugyanis egy legfeljebb öt esztendős, kissé fejletlen gyermek méreteire készült, de nem az én túlméretezett, tömérdek kobakomra. — Keskeny — mondtam én, ám a dolgozó válaszra sem méltatott. Csak akkor tiltakozott, amikor azt javasoltam, hogy a méreteimnek megfelelő szemüveget készítsen, mert úgymond: „csigák számára nem gyárt a hazai ipar szemüvegkeretet". Ezt ugyan nem 4 4