A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-04 / 22. szám

is in Ii is ri »iirssnl: Korkülönbség és igazi érzelmek A legtöbb levélíró akkor fordul az Emberi sorsok rovathoz, amikor nehéz, komplikált helyzetbe kerül. Szerencsére mindig akadnak jócskán, akik hajlandók a saját tapasztalataikkal a mások segítségére sietni. Ezért fordulok én is az Emberi sorsok rovathoz a magam esetével, amely bizonyos értelemben elüt az eddig megszokottaktól — ugyanis nem vagyok boldogtalan, sőt ellenkezőleg. Mégis úgy gondolom, hogy szükségem van a tapasztaltabbak, az idősebbek tanácsára, eligazítására. Negyvenöt éves vagyok és nem tartozok a különösen érdekes férfitípusok közé. Talán éppen ezért hagyott el tizenhat évi házasság után a feleségem és kötötte máshoz az életét. Nehezen viseltem el a csapást, hosszú ideig nem tudtam belenyugodni a sorsomba. Folyton azon szomorkodtam, hogy nem nevelhetem a gyermekeimet, mert a feleségem gondozására bízta a bíróság. Nagyon vágytam utánuk. Egy évvel azután, hogy a feleségem kikényszerítette a válást, megismerkedtem egy, az enyémhez hasonló sorsú asszonnyal. Csakhogy ez az asszony tizenkilenc évvel fiatalabb. Jelenleg közös háztartásban élünk és családot szeretnénk alapítani. Élettársam szép és intelligens asszony, s van egy kedves kis fiacskája, akit kedvelek. Látszólag tehát semmi olyan akadály sincs, amely megzavarná az együttélésünket. Van itt azonban mégiscsak egy dolog, amely nemegyszer kínoz. Habár a fiatalasszony minduntalan biztosít a szerelméről, mégsem lehetek teljesen biztos egy tőle annyi évvel idősebb férfi iránti vonzalmában. Nagyon szeretem, de egyre arra kell gondolnom, hogy jogom van-e magamhoz láncolni ezt a fiatalasszonyt, aki tulajdonképpen csak most áll az élet küszöbén. Minduntalan felteszem magamnak a kérdést, hogy miként alakul majd a kapcsolatunk öt, tíz vagy tizenöt év múlva? Egyáltalán alkalmas partnere vagyok-e neki? Az idő múlásával talán benne is felébrednek kínzó érzések a jelentős korkülönbség miatt. Ezek a problémák kényszerítenek arra, hogy komolyan elgondolkozzam a jövőnk felől. Végtelenül hálás lennék minden tanácsért, minden tapasztalatért, minden tanulságért olyanoktól, akik hasonlót már átéltek vagy a környezetükben tapasztaltak. Biztosan nálunk is vannak olyan házastársak, akik között egész generációnyi a korkülönbség. De valóban boldogok ezek az emberek? Szeretném, ha a Hét olvasói mindebben elmondanák a véleményüket az Emberi sorsok rovatának hasábjain. Jelige: Számít a korkülönbség? Mindennel megbékélnék... Hűséges olvasója vagyok a Hétnek, és az utóbbi időben különösen nagy érdeklődéssel olvasom az Emberi sorsok rovatát. Ügy döntöttem, hogy írok önöknek, nem azért, mert tanácsot vagy segítséget várnék a szerkesztőségtől vagy az olvasóktól. Csak ezért, hogy egy kissé kipanaszkodhassam magamat. Huszonöt éve mentem férjhez, öt gyereket neveltem fel. Házasságom boldog volt, minden nagyon szépen sikerült. A gyerekeim egészségesek és jók voltak, a férjem is olyan ember volt, amilyet akárhol nem találhat az ember. Egyszer aztán — s ez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás — minden összeomlott. Férjem súlyosan megbetegedett, és úgy látszik, egy szerencsétlenség Z. Mináéová felvétele nem volt elég, jött a másik. Hirtelen meghalt a legidősebb fiam. Így aztán magamra maradtam a négy kisebb gyermekkel — nem volt kihez fordulnom, nem volt kire támaszkodnom. Legnagyobb gondok közt fájó szívvel kísértem ki fiamat a temetőbe. Ekkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen nincs is emberi barátság, összetartozás. Senki sem sietett a segítségemre, még néhány vigasztaló szót sem mondtak a régi „jó barátaink". Rá kellett döbbennem, hogy a falusi emberek is közönyösek. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nem bírtam elviselni a sok csapást és fájdalmat. Legszívesebben eldobtam volna magamtól az életet. De aztán rádöbbentem, hogy van még négy gyermekem és azokért élnem kell. És így élek ma is. A családban mindannyian nagyon szeretjük egymást. A fiatalabb fiam jelenleg katona, rendszeresen ír és minden levelében „édesanyámnak" szólít. A legidősebb lányom közben férjhez ment, kisfia született és így már unokám is van. Tehát nagy ragaszkodással viseltetünk egymás iránt. Mégis néha különös szomorúság jön rám, fájdalom, mintha valami nagy igazságtalanság történt volna velem. Hiszen nem vagyok még annyira idős, hogy e sok szenvedésbe beletörődjek. A fájdalom és a szomorúság aztán, ahogy jött, elmúlik, visszatér a nyugalom és a béke. Szövetkezetben dolgozom, nagyon szeretem a mezőgazdasági munkát és ez is nagyban hozzásegít ahhoz, hogy súlyos gondjaimtól megszabaduljak. Sok olyan asszonyt látok magam körül, aki nem képes megbecsülni a férjét. Mi mindent adnék érte, ha a férjem még egyszer egészséges lehetne és minden úgy lenne, mint régen. Éz azonban soha többé nem teljesülhet, bele kell nyugodnom a sorsomba. Ne haragudjanak, hogy ennyit panaszkodom, de örülök, hogy legalább maguknak elmondhatom a fájdalmamat. Habár tudom, hogy senkitől sem várhatok segítséget, mégis jólesik tudni, hogy vannak még emberek, akik együtt éreznek velem, akikkel megoszthatom bánatomat. Egy Garam menti asszony Árvácskák Az állam példásan gondoskodik az elhagyott gyermekekről de voltaképpen nem kellenek senkinek. öregkorban is nehéz elviselni, hogy az ember felesleges, de egy kisgyereknek ezt megérezni — gyilkos dolog. Ráébredni arra, hogy él apja, anyja, de nem kell nekik, olyan sebet üt, mely öregkorig vérzik, s a halálig nem gyógyul be. Környezeti ártalom! Űj fogalom. Én is most tanulgatom. Van egy fiatal barátnőm, aki ilyen kis — „felesleges" — gyerekeket gondoz. Tiszta, szelíd szemében békesség, csendes mosolyában derű. Elmúlt harminc éves, nem mehetett ahhoz, akit szeretett, s csak azért, hogy asszonyneve legyen, nem megy férjhez. Kérdésemre, hogy: na, és a család? — rám csodálkozott és azt mondta: — Van énnekem annyi gyerekem, hogy csak győzzem gondozni őket. — De saját gyerek, Esztikém? — Sajátabbak azok a kis árvák, mintha én szültem, volna őket. — De hogyan győzöd őket türelemmel, hiszen olyanok, mint egy skatulya bolha! Szerteugrálnak minduntalan! — Szeretem őket — volt az egyszerű válasz. Különös, gondoltam. A szülőanyának nem kellenek, s egy idegen nekik szánja egész szívét, minden erejét, képességét örömmel. Hát nem minden a — vér szava? Van valami más, valami több, jobb, igazibb? Az ember gyereke olykor sodródik. És csak az önfeláldozó szeretet tudja partra segíteni azt, akit elkapott és sodor az ár! A család nem lehet csak pénzkérdés! Az állami otthonoknak nincsen vonzó, biztonságos, pihentető, derűs, jó fészek légköre. Én láttam fészkükből kipottyant madárfiókákat, s ezek, ha nem is rögtön, de előbb-utóbb elpusztultak. Hiába szedtem fel, etettem őket, fészket utánoztam a számukra — búsultak, nem ettek. Végük volt. Ezek a kipotyogott vagy kidobott kicsi madarak jutottak eszembe, ezekről a „környezeti ártalomtól óvott" vagy a szülőktől elhagyott, államilag gondozott apróságokról. Nem vagyok ornitológus, de annyit tudok, hogy a madarak között is vannak fészekhagyók. Hogy miért hagyják el a fészküket s a fiókáikat, nem tudom, s azt sem értem, miért raktak fészket, ha elhagyják? Azt azonban tapasztalom, hogy az asszonyok között a fészekhagyók fajtája rohamosan szaporodik. Azt hiszik, nem fontos a fészek, s az otthonból elég egy ágy. Azt hiszik, el lehet tölteni az életet a presszóban, utcán, moziban, ligeti padon. Na jó, de meddig? És ezek között a fészkehagyó madarak között hányan véreznek be nem gyógyuló, kicsi gyermekkorban kapott sebektől. Micsoda hatalom hajszolja ezeket a szegény, buta anyukákat, hogy tovább sebezzenek? Hogy a saját árva fiókáikon bosszulják meg gyerekkoruk sebeit? Hiszen ők is szeretetre áhítoznak máig. Szeretetre, amit Ady így fogalmaz „ ... lennék valakié". Hát akkor miért dobják el maguktól azt a kicsit, aki azzal szaladt lelkendezve egy látogató idegen aszszonyhoz: — Ugye, te vagy az én anyukám? Hideg, rideg otthonokból, csalódott, marakodó szülők kegyetlen harcaiból kiemeli az állam a szegény kis apróságokat, de anyukát nem adhat nekik. A fészek melegét nem tudja pótolni az intézeti légkör. A tbc-t, a társadalom egyik nagy betegségét hatásosan gyógyítja az orvostudomány. A fészekhagyó ragály kezd félelmes méreteket ölteni. Mi lehet a gyógyszer erre a társadalmi fekélyre? Azt hiszem, nem módszer kell ehhez, hanem ember, az Esztikék szíve! Mert ugyan mi lesz azoknak a kicsiknek a sorsa, akiknek nincs egy-egy Esztikéjük, aki szereti őket. Aki csendben, egyszerűen öntözgeti, gyomlálja, ápolja őket. Aki elégeti az ifjúságát, egész nekik szánt életét az árvácskákért. ZS. TÜDŐS KLÄRA T