A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-04 / 22. szám

Mit tudunk a hónapokról? JUNIUS >16 A mi naptárunk hatodik, a régi római naptár negyedik hónapja volt. A hagyomány többféle magyarázatot ad nevének eredetére. Egyes források szerint Lucius Junius Brutusról, a római királyság bukása utáni első konzulról nevezték el. Ovidius szerint a fiataloknak (fiatal latinul: junius) szentelt hónap volt, illetve Juno istennő a névadója. Juno a római mitológia egyik ősi istennője volt. A hagyomány szerint már Itália egykori lakói, a rómaiakkal összeolvadt szabinok is istennőként tisztelték, ö volt a házasélet, a házi béke védője, az állami rend és a római állam egyik védő istennője. Amikor időszámításunk II. századában a latinok mindinkább a görög kultúra hatása alá kerültek, a többi latin istennel együtt Juno is magára öltötte a görög mitológia hozzá hasonló istenének tulajdonságait. Juno a főistennek, Jupiternek volt a felesége és testvére, mint a görögöknél Héra, Zeusz főisten felesége és testvére. Férje általában kikéri tanácsait, de sokszor összezördül vele, mert Juno (Héra) rendkívül féltékeny. Üldözése elől ritkán menekülnek meg Jupiter (Zeusz) kedvesei. Furfangos, cseles természetű, ugyanakkor komoly családanya, az erkölcs és az asszonyi tisztesség pártfogója. Június hónapban ünnepelték a rómaiak Vestát, a szent tűz istenasszonyát. A mijológia szerint, a szent tüzet Aeneas, a római' nép ősatyja hozta magával Trójából, és Vesta templomában a Vesta szüzek, a legelőkelőbb családok különös kiváltságokkal felruházott leányai őrizték. Vesta papnői önkéntes szüzességet fogadtak és aki fogadalmát közülük megszegte, azt elevenen temették el. A régi magyar kalendáriumok Szent Iván havának nevezték. Az elnevezés abból a korból maradt fenn, amikor a János nevet még Ivánnak mondták. Szent Iván éjszakáján még a múlt század végén is szokásban volt a tűzugratás népi játéka. A néphagyomány szerint, aki átugrotta a tüzet, még abban az esztendőben párjára talált. Ennek a szerelmi varázslatnak emléke él ebben a ráolvasó énekben: „Ezt ölelem, ezt csókolom, Ejván (Iván) dombján, domborúján Adjon Isten lassú esőt Mossa össze mind a kettőt Mint az arany vesszőt." A tűz varázserejében való hitet és i nyári napforduló ünnepének ősi szertartását őrzi ez a hagyomány. Június 22-e a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete. Június hónap állatövi jegye a Rák. Horváth Zsigmond a reformkor lelkes ismeretterjesztő írója a „Görög mitológiábul kihüvelyezve" így magyarázza eredetét a Tudományos Gyűjtemény 1833-as évfolyamában: „Amikor a bajnok Herkules 12 iszonyatos munkája közben a Lernai motsárban rejlő Hydrát, a 100 fejű rémállatot aprítá, a féltékeny Junó a Hydrakígyó segítségére egy irtóztató nagyságú Rákot külde, mely Herkules lábát megsebhette. Herkules a Rák ellen tsikorgó haragra lobbant és azt rögtön szétdarabolta." Teherán előtt A sivatag rémségei Részlet Vámbéry Ármin naplójából Ismervén a sivatag rémségeit, elképzelhetni, mit éreztem ez új sivatagi út kezdetén én is, társaim is. Gömüstepéből Khivába májusban utaztunk, most meg júliusban voltunk. Akkor találtunk esővizet, most még sósvizet sem. Leírhatatlan vággyal csüggött szemünk a tőlünk jobboldalt mindinkább elmaradó Oxuson, melyen a lenyugvó nap végső sugarai oly gyönyörűen tündököltek. Még az oktalan állatok is szüntelenül arrafelé néztek. Mire a csillagok fel kezdtek tűnni az égen, elértük a homoksivatagot. A legnagyobb csendben haladtunk, hogy neszünket ne vegyék a turkománok, kik alkalmasint igen közel voltak hozzánk. Meglátni a sötétben meg nem láthattak, a hold pedig csak igen későn jött fel. A lágy talaj elfojtotta az állatok léptének neszét és csak attól féltünk, hogy a társaságbeli valamelyik szamárnak kedve kerekedik bájos hangját hallatni. Szerencsénkre egyiket sem szállotta meg az éneklő kedv. Éjféltájt oly helyre értünk, ahol mindnyájunknak le kellett szállnunk, mert az állatok térdig süppedeztek a finom homokba. Július 5-én reggeli állomásunkat .Ádámkirálgánnak, azaz embervesztőnek hítták, és az embernek csak egy tekintetet kellett vetni köröskörül, hogy ez elnevezés helyességéről meggyőződjék. Ameddig a szem csak ellát, mindenütt homok, amely majd mint a vihardúlta e tenger, magas hullámokat vet, majd mint a tónak csendes szellőtől ingatott tükre, aprózott hullámzásban terül el. A levegőben madarat, a földön még bogarat sem lehet látni. Csak itt-ott tűnnek az ember szemébe az enyészet szomorú nyomai, elvesztett emberek és állatok csontjai, melyeket a sivatag utasa egy halomra hord össze, hogy útmutatóul szolgáljanak. Itt persze bárotságban voltunk a turkománoktól, smsa'dok r mert nincs a világon az a ló, mely ebben a homokban csak egy állomásnyit is képes volna menni. Kervánbasink állítása szerint az út Tünüklütől Bokharáig hat napig szokott tartani, háromig homokban, háromig pedig szilárd, néhol fűvel benőtt talajon, összesen tehát csak egy vagy másfél napig tartó vízhiánytól lehetett félnünk. De már első nap észrevettem, hogy az Oxus vize meghiúsítja számításunkat, mert a becses ital minden gazdálkodásunk mellett is ijesztő gyorsasággal fogyott, amit én az elgőzölgésnek tulajdonítottam. Természetesen, mindenki nagy gonddal őrzi a kulacsot, sőt éjjel alva kiki féltékenyen magához szorítja. Noha ronpant meleg volt, mégis öt-hat órát kellett naponként mennünk, mert mennél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbé kell ez öldöklő zebbad széltől félnünk, melv a szilárd síkságon lázrohamokat okoz, de a homokban pár pillanat alatt megölheti az egész karavánt. A szegénv tevéket annyira elcsigázta ez az erőltetett út., hogv már július 6-án ketteje megdöglött. Három napig tartott már a rettenetes út. A tikkasztó hőség elvette minden erőnket. Szegényebb útitársaink közül kettő, kiknek gyengébb állatuk mellet^ gyalog kellett menniök s akik minden vizüket megitták, annyira megbetegedtek, hogy rá kellett őket tevéikre kötnünk, mert, sem menni, sem ülni nem tudtak. E mellett még be is takartuk őket. Amíg csak szólni tudtak, mindig „vizet! vizet!" kiáltottak. Fájdalom, még legjobb barátjaik is megtagadták tőlük az életadó italt. Midőn Medemin Bulag elé értünk, egyikét megmentette a halál a szomjúság borzasztó kínjaitól. Jelen voltam, mikor a szerencsétlen a lelkét kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkésfehér. Különben vonásai nem voltak nagyon eltorzulva, csak ajkai voltak összezsugorodva s azért szája nyitva állott. Nem tudom, használt volna-e szegénynek a víz, de nekem borzasztó volt az a gondolat, hogy senki kísérletet sem tett, hogy a haldoklót egy korty vízzel megmentse. Az atya fia elől, a testvér testvére elől rejti el a vizet. Ennek minden cseppje élet, s a szomjúság kínjaival szemben hiába keresünk önfeláldozást és nemeslelkűséget, mint más veszedelemben. Még mindig nem láttuk a Khalatahegységet, mely az epedve várt szilárd talajú síkságnak kezdetét jelzi. Tevéink nem bírtak már járni, s ennélfogva a negyedik napot is a siva-Vámbéry mint dervis