A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 3. szám

Kázmér Sándor HNB elnök és Miklós Tibor iskolaigazgató ta járási igazgatósága ugyan megígérte, hogy a közeljövőben felépül egy minden igényt kielégítő élelmiszer-üzlet, de ki tudja, mikor valósul meg!? így van ez: sok minden megváltozott már a faluban, sok minden változóban van, de sok minden megvalósítása még várat magára. Sok a gond-baj, de ha lelkes emberek kezében van az irányítás, lassanként talán minden megoldódik, a fények mögött egyre kevesebb, kisebb lesz az árnyék. I Vendéglői csendélet Odakint fúj a szél, csapkodja a havat. Benn a nagy, fekete kályhában pattog a tűz, sugározza a meleget. A langymeleg csendes zsongással vegyül, gyakran cserélnek gazdát a székek. Idős bácsira esik a pillantásom. Borostás az álla, ' szélesen bök kétoldalra bajuszának hegyes ága. Ajka közt pipa szára, vígan pöfékel, a rézkupak alól kékesen bodorodik a füst. Fáradt, eres keze olykor félre emelinti a pipát, hogy cserébe a söröskorsó peremére tapadhasson az ajka. Bő kortyokban megy * lefele az ital, majd a száraz kézfej letörli a bajúszon rekedt sörhabot, s vidáman nézelődik tovább a > gombszemével. Kázmér Antal bácsi ... 79 éves. Nyugdíjas. Négy ' lányt és három fiúgyereket neveltek fel a feleségével, aki egy éve hagyta őt magára örökre. Nagyon >• szegény ember volt, sokat gürcölt és dolgozott, és nagyon szerette a feleségét. Soha nem emelt rá kezet. Becsülte ós tisztelte benne a gyerekei anyját, és most, élete alkonyán, neki köszönheti a tizenöt unokáját. — Nem éltem hiába — mondja remegő hangon. — De azért, ha még egyszer végig kellene csinálni, biz én nem csinálnám. Elfáradtam ... — Halványan rámmosolyint. — Azért ne higgye, hogy keserű ember , vagyokl... Olykor-olykor még nóta is bujkál a nyelvem alatt, csakhót nem eresztem világgá ,.. * * * Kiss Zoltánná (Fónyo Teréz) mindenkihez kedves, ügyesen sürög-forog, s szolgálja ki a vendégeket. Itt kedves szót ejt el, amott huncut mosolyt villant, gyíkként siklik az asztalok között, és száll kezén a sok habsapkás söröskorsó, mint megannyi bóbitás galamb, Kiss Zoltánná — munkában A férje is ott ül az egyik asztalnál. Néha cinkosán összevillan a szemük. Nyolc éve házasok. Hétéves a lányuk, a Gyöngyike, és hat a fiuk, a Zolika. Négyszobás, összkomfortos lakásuk van. A távlati tervük egy autó. S még valami: — A kislányt zeneiskolába szeretnénk íratni. Jó a hallása, szépen énekel. A fiam? Nagy csibészl — mondja a fiatalasszony. Mosoly lengi be az arcát, s máris tovasiet, mert sok szomjas torok várja. » • « Középkorú férfi emelkedik fel az egyik székről, s jön felém bizalommal az arcán. Bemutatkozik. — Mátis Károly vagyok, Nagyabonyból I... Megkérem a szerkesztő elvtársat, jegyezze le amit mondok ... A falunk közepén van egy üres telek, valamikor egy báró kastélya állt rajta. Tíz éve beépítetlen. Szemétdomb. Elcsúfítja a falu képét. Véleményem szerint lehetne parkírozni, virágot ültetni oda, a gyerekeknek játszóteret építeni rajta, esetleg kultúrházat, hogy lenne hol szórakozni a fiatalságnak... Jólesett a bizalma, lejegyeztem. Gondolatok elmenőben Ha idegen faluban jár az ember és körülnéz, első benyomásai alapján igyekszik tisztázni, mit érdemes felmutatni, dicsérni, esetleg elmarasztalni. Furcsa módon most az ötvenes évek jutnak eszembe, a szövetkezetesítés kezdete. Talán éppen itt, ahol állok, szorult ökölbe valakinek a keze, vagy ragadott vasvillát és szitkozódva átkozódott. Vagy éppen a szemben lévő ház ablaka mögött nyögött az ágy forgolódó gazdája gondjai és keserűsége alatt. Hány ember ajkán jajdult fel a bánat,- hány kemény parasztember szemében csillant meg a könny?... Szinte magam előtt látom az elhanyagolt, dudvalepte határt, látom a nagytáblás dűlők régi mezsgyeárkait, melyek mélyére a parasztember évszázados bánata hullt. Akkor úgy tudta és érezte, hogy temeti önmagát. Most már talán tudja, hogy feltámadt. De ez már történelem, legújabb kori, házak falá-. ra, utak hátára, venyigére és termő földekre írott és hasított történelem, amit sohasem felejt el az utókor. LOVICSEK BÉLA PRANDL SÁNDOR felvételei Branisa Ladislav mérnök és Varga Zoltán pincemester Világszerte magas a válások száma és állandóan növekvő tendenciát mutat. Ez önmagában véve is nyugtalanító jelenség, de a társadalomnak főleg akkor jelent problémát, ha az elvált szülőknek gyermekei vannak. Statisztikai kimutatás szerint ugyanis a gyermekvédelmi esetek túlnyomó százaléka elvált szülők gyermekeivel kapcsolatos és belőlük kerül ki az ifjúsági bűnözők túlnyomó része is. A legutóbbi felmérés szerint Szlovákiában ebből a szempontból a szomorú vezető szerep a rimaszombati járásé volt. Pillanatnyilag valamennyire javult a helyzet, a második helyre estek vissza. Az ifjúság és gyermekvédelemmel foglalkozó dolgozókkal beszélgetve arra a megállapításra jutottam, hogy munkájuk hatékonyságának növelése céljából szükséges lenne számukat egy pszichológussal és egy pedagógussal gyarapítani, amint például ezt a cseh országrészekben megszervezték. Fokozottabb gondot kell fordítanunk a gyermek- és ifjúságvédelem (amelybe az ifjúkori bűnözés is tartozik) dolgozói teljes létszámának fenntartására és a megfelelő szakemberek állandó jellegű bevonására. Most két fiatalasszony és egy férfi (tulajdonképpen csoportvezető nélkül) igyekszik minden erejéből a rájuk háruló feladatnak eleget tenni. Napi munkájukból egyetlen konkrét esetet ábrázolok, amit éppen ottjártamkor intéztek el. Egy akta Hány otthona lehet az embernek? Igazi csak kettő. A szülői otthon míg gyermek, s a másik otthon, amit házastársával maga alapít meg. A többi „otthon" csupán pótlék, szükségmegoldás, hiszen egyiknek sincs igazi fészekmelege, ami az otthont otthonná teszi. Ha ez a fészekmeleg hiányzik, még a szülői, vagy házastársi otthon is csupán lakás, menedék, tető a fejünk fölött. A kis Taáká Zdenkának még ennyit sem jelentett nagyon. Igen aprócska, karonülő gyermek volt, mikor második apukája jött a házhoz. Helyesebben ő „ment a házhoz" elvált anyukájával, mert a második apunak szép, modern, minden kényelemmel ellátott kétszobás szolgálati lakása volt. A kedvesen berendezett lakás valódi otthona lehetett volna hármójuknak, ha a szeretet, kölcsönös megértés szálai fűzik őket össze. Zdenka mamájának azonban második férje mellett sem volt nyugvása. Sem kislánya, sem jól kereső rendes házastársa, sem a szép lakás nem adott elég erőt neki, hogy leküzdje egyre nagyobb méreteket öltő, egyre veszedelmesebbé váló alkohol-szomját. Mire Zdenka 6 éves, és a hnúStai iskola elsőosztályos tanulója lett, a rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság Gyermek- és Ifjúságvédelmi osztálya kénytelen közbelépni a gyermek érdekében, és új otthont keresni a kislánynak, ahol testi, lelki, szellemi fejlődésének zavartalansága biztosítva lesz. Kedves fiatalasszony, Bartusné veszi kezébe az ügyet. Kolléganőjével és kollégájával hármasban látják el a járás ifjúságvédelemmel kapcsolatos ügyeit. Kemény munka, nem adminisztrációs aktatologatás, de határozott operatív beavatkozásokat követel, fegyelmezetlen, feldühödött ügyfelek támadásainak erélyes kivédését, időt, edzett idegeket, egyszóval' egész embert kíván. A jéenbé kocsija reggel indul a két fiatalaszszonnyal és velem a hnúStai iskolába Zdenkáért. A kislány tanítónője már tud a jövetelünkről. Végigmegyünk az iskola tágas, nagyablakos szellős folyosóin és megállunk az első osztály fehér ajtaja előtt, amely mögé olyan nehéz sötét gyermeksorsot képzelni. Bekopogunk, kijön a tanítónő, és kihívja Zdenkát. A vékonyka, szőke, kékszemű kislány ránk néz, nem tudja mit akar tőle ez a három idegen néni. — Szeretsz-e autózni Zdenka? — Jártál-e már Kassán? — Lenne-e kedved velünk jönni? A kislány szívesen, minden ellenvetés nélkül beült az autóba. Nem aggódik, hogy mit fog szólni majd az édesanyja. — Kit szeretsz a legjobban? — folytatjuk a barátkozást a kocsiban. Zdenka egy pillanatig gondolkodik aztán azt mondja: