A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-16 / 19. szám

Csontos Vilmos Még egyszer ## Őrizzetek meg Szólni szeretnék, — S a szám dadog. Tegnapi emlék Posványa fog, — S csak jajgatok. Szeretnék lépni, — S botlik a láb. Hazáig érni, Mihamarább, — S alszik a vágy. Mintha nem lennék, Aki vagyok, Dalt se teremnék, Úgy ballagok, — Csak ballagok. Fekete a nyom, Ahol megyek, Naponként kapok Új sebeket, — S egy se heged. Harangvirága Hajnalt kongat, Csordít a számra Hajnalszomjat. — Erőm, hol vagy? Szítsatok lángot, Szivem, lelkem, Egy új világot Ami teremtsen, Még egyszer — bennem I — Biztosan te énekelsz a legszebben! — Olyan ... mintha kis harangok szólnának ... Egész biztosan olyan! — Még annál is szebb! — Biztos szebb! — Nem hazudsz? — Nem! Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta. — Most majd meglátod! — mondta. Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. Énekelni kezdett. Az én hajam, szép, aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan. Jaj, de szép a hajamI Nincsen senkinek olyan ... Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben. — Szép volt? A csavargó elnézett az erdő felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak: — Most fordulj meg, és menjél haza szépen... Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva. — Menjél haza szépen ... — Szép volt? A csavargó hallgatott. — Szép volt? — Szép! — Akkor menj, és hozzál virágot nekem! — mondta a kislány. — Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem! Közelebb lépett. — Nagyon szép volt? — Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte. — Akkor most énekelj te is ... Pontosan egymás szemébe néztek. — Menj haza... — Akkor most énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem! — HoZok virágot! — Nem! Énekelj! A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult. — Nem tudok... Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... „Az én hajam szép, senkinek ... nincs olyan szép ..." Látod: nem tudok énekelni. A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta! — Menj, és hozzál virágot! Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé. Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget. — Tessék... — mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot. Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel. — Amiért szépen énekeltél! A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De öszszevissza, akár a kislány: — De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék ... sárga a virág meg kék ... Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja. A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt. — Még... Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte. — Még azt sem láttad ... hogyan tudok táncolni — mondta a gyermek. — Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed? A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz. — Nem hiszed? — kérdezte a kislány. Csak hallgatott. A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe. — Ezt neked adom! — mondta. Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe. — Ezt is neked adom! A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyerme* vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét. — Szedjél virágot nekem! A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak és beindultak a mezóbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók. Őrizzetek meg. Akik szerettek, El ne tévedjek, Haza érhessek. Haza érhessek, Eltévedt gyermek, Ahol még várnak, Oda találjak. Oda találjak, Ahol még várnak. Egy szál virágnak, Édesanyámnak. Édesanyámnak, Egy szál virágnak, Őrizzetek meg, Akik szerettek.