A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-16 / 19. szám

\ **** * 4 \4 Nevető viláq Pesti házaspár nyaral egy feketetengeri kis bolgár faluban. Egy nap, amikor végigmennek a falu főutcáján, egy kecske terem mellettük, és körülugrálja az asszonyt. — Segítség! — sikong a hölgy. — Ments meg, Jenő! A férj, aki nem tartozik a legbátrabb emberek közé, méltatlankodva kifakad: — Mi vagyok én, Lujza? Torreádor? + A huligánt borotválják, és közben a csinos manikűrösnő a körmét ápolja. Megkérdezi a manikűrösnőt: — Nem volna kedve velem vacsorázni? A nő zavartan feleli: — De kérem, hova gondol. Férjes asszony vagyok. — Nem tesz semmit — feleli könnyedén az ifjú —, kérdezze meg a férjétől, hátha elengedi. — Kérdezze meg maga — mondja a manikűrösnő. — Én nem ismerem. — Dehogy nem. Most borotválja a nyakát... + A vakbélgyulladásost betolják a műtőbe. Mikor meglátja az öreg sebészprofesszort, akinek úgy remeg a keze, mint a falevél, rémülten súgja a műtősnőnek: — Úristen! Ez összekaszabol! A műtősnő megnyugtatja: — Ne féljen! Mi már megszoktuk. Mikor ő operál, rázzuk az asztalt. + A bíróság elnöke nem tudja hogyan megszólítani a kiskorú bűnözőt. Sem tegezni, sem magázni nem akarja. Végül is így fordul hozzá: — Szóval loptunk, loptunk, ugye? — Bocsánat — szakítja félbe felháborodottan a vádlott —, hogy ön lopott-e vagy sem, az az ön dolga, de én ártatlan vagyok! + Unalmas külföldi vendég érkezik a nagyüzembe, és az igazgatót keresi, aki éppen gyáron kívül van. — Talán olvasgatna addig egy könyvet? — érdeklődik az udvarias titkárnő. — Köszönöm — mondja a vendég —, egy könyvet már olvastam életemben. — Parancsol talán egy pohárka konyakot? A külföldi vendég legyint: — Köszönöm, egy pohárka konyakot már ittam életemben . . . A titkárnő tovább kísérletezik: — Esetleg egy feketekávét, uram? — Köszönöm, ittam egyszer egy feketekávét is .. . A feldühített titkárnő végigméri a külföldi vendéget, és csípősen megjegyzi: — Ugyebár önnek egyetlen gyermeke van? — Ha ötpercen belül nem esik le, diszkvalifikáljuk! Nincs kitartóbb kísérője az embernek a halálnál. És cinikusabb gyászoló sem akad nálánál, hiszen ő vezeti a legkedvesebbek kezét, mikor azok a szeretett, drága halott után a gödörbe hullatják az első göröngyöket, melyek tompán dobbannak a koporsó fedelén. Az utolsó akkordok ... Túl a hatvanon az embernek nem hogy nincsen sok ideje, de annyi a dolga, hogy nem ér rá semmire. Még a kötelező sétákat is alig tudja elvégezni, túl sok a komissió, itt-ott elakad a lélegzete, gyakrabban megáll a rég ismert ösvényeken és — elgondolkodik. Az Üjvilági úton indultam fel a hegynek a Murman-magaslatra, ahonnan a legszebb a kilátás az ősi városra. Itt van az első világháború hősi halottainak emlékműve. És elég csak egy fél fordulatot tenni és megvillan a napfényben a második világháborúban a város felszabadításáért folyt harcokban elesett szovjet hősök emlékműve ... Hiába minden ágálás, meg kell barátkozni ezzel a bizarr gondolattal — halálból fakad az új élet. Ez a barátkozás a halállal juttatta eszembe kedves kollégám szavait. Adárny János mondta annak idején a szerkesztőségben : — Ha elmész, akkor az asztalodon legyen rend. Senki sem köteles utánad takarítani. Megértetted? Igen, megértettem . .. ma már értem. Hogyne érteném. Hiszen ő yolt a példakép. Hosszú éveken át nem futotta idejéből szabadságra. Aztán egy szép napon fogta magát és elindult, végigjárta a rokonokat, ismerősöket, ami rendezni valója volt, azt elrendezte, azután hazajött, lefeküdt és meghalt. Igen, mert így kell annak lenni. Utánunk senki ne takarítson. Megfogadtam a tanácsot és túl a hatvanon elindultam hegyen-völgyön át rendezni dolgaimat. De betartom a szigorú utasítást: minden papírdarabot megnézek, mielőtt eldobom. Ezek a papírlapok, a rajtuk lévő feljegyzések szabják meg az útirányt. Az első nagyon régi már. Azt sem tudtam, hogy ilyen is volt. Itt van a feljegyzés: Liszt Ferenc alapítvány. Több mint másfél évszázaddal ezelőtt, pontosan 1820-ban egy novemberi vasárnapon a kilencéves Liszt Ferenc Esterházy Mihály palotájában az egybegyűlt magasrangú és előkelő főuraknak bemutatta művészetét. Erről az emlékezetes és Liszt Ferenc életében sorsdöntő hangversenyről írja Székely Júlia „Vándorévek" c. könyvében : „A kis Liszt még csak kilencéves Az Esztergomi Mise kitüntetett szerzője A rút férfinem volt, de a pozsonyi önálló hangversenyen úgy viselkedett, és úgy játszott, mint a felnőtt művészek közül is csak igen kevesen. A hallgatóság tagjai a herceg barátai közül kerültek ki, s e jól nevelt, fegyelmezett társaság lelkesedése ugyanolyan tapsorkánban nyilvánult meg, mint a soproni polgároké, mesterembereké és kisnemeseké. Néhány mágnás annyira .föllelkesült a doborjáni csodán, hogy évi hatszáz forint ösztöndíjat szavazott meg a kis művész további taníttatására. Hatszáz forint ebben az időben igen nagy összegnek számított. Ebből már lehetett szakmát tanulni. Az első felajánló maga Esterházy volt, aki ezúttal nem először jegyezte be nevét a zene történetébe. Pozsonyi hangversenyén a kis Liszt... egy Beethoven szonátával merészkedett elő, melyet végtelenül szeretett. Ez már nem volt egyszerű játék, hanem valami egészen más. Ezek után gondolom, nyugodt szívvel állíthatjuk: a mi városunkból indult el Liszt Ferenc, aki ezt — úgy látszik — nem felejtette el, hiszen azon emlékezetes novemberi vasárnap után többször megfordult városunkban. Barátai is voltak itt, nem szólva nagyszámú tisztelőiről. Számos hangversenyt rendezett, ezeken maga is fellépett. És mégis: pontosan tizenki-r lene év telt el az első hangversenytől, míg újra eljött. De ekkor három hangversenyt adott, a harmadiknak tiszta jövedelmét a város kórházainak adományozta. Egy évvel később már a Szent Márton templom Zeneegyesületének dísztagja és mint ilyen rendez hangversenyt a Zeneegyesület javára. Ez alkalommal már nemcsak mint kiváló zongoraművészt, hanem mint karmestert ünneplik. És újra teltek az évek, de Liszt Ferenc nem felejtette el városunkat. A Zeneegyesület 1873-ban ünnepelte fennállásának 40 éves jubileumát. Ez alkalomból került bemutatásra az Esztergomi Mise. Művének bemutatóján ott volt Liszt Ferenc, sőt a második előadásra is eljött. Erről az ideutazásáról így értesítette Batka Jánost, a város nagy hírű levéltárosát: „Szombaton, szent Cecília ünnepén érkezem és hétfőig maradok, a barátságos Zöldfa szállóban." Városunk nagy nevű levéltárosával Liszt Ferenc állandó levelező viszonyban volt és amikor Batka János egy alkalommal elküldte a művésznek egy hangverseny műsortervezetét, ahol természetesen Liszt Ferenc neve szerepelt az első helyen, a Mester törölte saját nevét az első helyről és oda a szereplő hölgyek nevét írta, utoljára hagyta saját magát. Válaszlevelében erről így ír: „Legutoljára következünk mi: árút férfinem." Ezek után hadd számoljak be Liszt Ferenc prágai diadaláról is. Aki Prágában járt, egész biztosan látta a kőcsipkés Lőportornyot. Vele szemben az utca másik oldalán áll a csehszlovák nagytőke egykori fellegvára, a Cseh Iparbank, a Zivnobanka épülete és ennek tőszomszédságában egy jelentéktelen egyszerű ház, mely egykor híres nemesi kúria volt, 1384-ben épült és fejedelmek is laktak benne. Ez volt a hajdani Fekete Lóhoz címzett vendégfogadó. Hagyjuk azonban a koronás főket és maradjunk a szellem koronázatlan fejedelmeinél. Prága először 1840-ben látta vendégül Liszt Ferencet és úgy ünnepelte, ahogyan csak koronás főket szokás ünnepelni. Azután már csak 16 év múlva, 1856 szeptemberében, mikor Liszt már őszhajú öregúrként érkezik Bécsből a Fekete Ló elé. A Vencel-ünnepségekre érkezett, s ezek keretében a prágai Szent Vitus dómban vezényelte híres Esztergomi Miséjét. Szeptember 23-án érkezett, öt nappal az ünnepségek előtt, mert részt akart venni a zenekari próbákon is. Az egykori Esterházy palota falán elhelyezett emléktábla hirdeti a kilencéves Liszt Ferenc első sikerét. 16 I