A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-16 / 19. szám

Jó ideje szétszéledtek már a vendégek, csönd borult a lakodalmas házra. Nyugovóra tértek a szomszédasszonyok, akik ott maradtak éjszakára, hogy reggel majd segítsenek Malikának rendbe szedni a házat. Egyedül Malika nem aludt még, bár valószínűleg ó volt a legfáradtabb. Hisz nem tréfadolog kiházasítani egy legényt, és méghozzá úgy, hogy senkinek se jusson eszébe: apa nélkül nőtt fel. Egyre csak járkált az udvaron, gyönyörködött a fákra akasztott lampionokban s boldogan mosolygott. Végül mégis bement a szobájába, lefeküdt, szorosan lezárta a szemét, de az álom, mintha csak haragudna rá, elkerülte. Ismét csak kiment az udvarra és nekilátott, hogy leszedje az asztalt. A munka azonban nem haladt: félt hogy egy óvatlan mozdulattal felébreszti a vendégeket. Megint bement, leült a pamlagra. Az öröm csordulásig megtöltötte a szívét: Hát Bahtiár, a fia is felnőtt lett! Aztán hirtelen megtelt a szoba emlékekkel. Sok éven át nem engedte őket a küszöbön belül, de most szinte betörtek az éjszakai hűvösséggel, a lampionok bágyadt fényével együtt. Malika felállt, leeresztette a függönyt, és felgyújtotta a villanyt. Nem, nem azért, hogy elűzze az emlékeket. Ezek tisztán, fényesen, nyugtalanítóan égtek a szívében. A férje nagyon szerette a kezét. Ma-Szaida Zwinunova* gyűrű lika a szeme elé emelte tenyerét és megrettent. Fonnyadt, fáradt ujján most olyan furcsának tűnt a vékony, piros köves gyűrűcske! A férjétől kapta az esküvőjük napján. Akkor még finomak, fehérek voltak a kezei. Azóta még soha nem vette le ezt a gyűrűt. A piros kövecske rámosolygott a mosogatóvízből, ragyogott a gyárban is, mikor a gépet tisztította. Ennek a fénye bátorította akkor is, amikor úgy látszott, összeroskad már a fáradtságtól. A kis piros kő szerelemről, boldogságról, hűségről mesélt. Virradt! Valahol megszólaltak a kakasok. Malika leakasztotta a kulcsot a szögről és vigyázva, hogy ne csikorogjon a* zár, kinyitotta a sarokban álló régi ládát. Orrát megcsapta a naftalin szaga. Ebben a ládában szintén emlékeket őrzött. Óvatosan emelte ki a három férfiinget, az átalakított kabátot és az egészen új öltönyt, ölébe vette a holmikat és elmélázott. Agyondolgozott kezei gyöngéden simogatták, cirógatták a gallért, a szövetet, finoman, mintha attól félnének, hogy kárt tesznek benne. Hosszú évek óta minden tavasszal naftalinnal szórja be ezeket a holmikat, ősszel pedig gondosan kirázza, megszárítja őket. Télen a kabát mindig ott lógott a fogason, mellette Malika és a fia kabátja. Ilyenkor úgy tűnt, mintha a gazda is otthon lett volna. A háború nehéz éveiben látástól vakulásig dolgozott, sokszor mégsem volt mit enniük. De meg sem fordult a fejében, hogy el is adhatná ezeket a holmikat. Tudta, hogy férje menynyire szerette őket, különösen az új öltönyét. Mindezt még a boldog, vidám napokban vették, és Malika el sem tudta képzelni, hogy esetleg idegen férfi hordja azokat. Aztán megkapta az értesítést férje haláláról. A ruhák azonban változatlanul ott lógtak a fogason télen és feküdtek a ládában nyáron. A fia még egészen kicsi volt,, nem értett meg semmit. <3 pedig arra törekedett, hogy Bahtiárja hasonlítson az apjára, legyen ugyanolyan becsületes, ugyanolyan szorgalmas. Egyedül nevelte fel a fiát. Gondc kezel etették, becézték, ezek a keze varrták a menyasszony ruháját és dl szítették fel az esküvői asztalt ls. É úgy érezte, hogy az apa egész este il volt velük. Vele együtt fogadta a ven dégeket, vele együtt sürgölődött a asztal körül és kívánt boldogságot fiataloknak, A lampionok fénye össze mosódott a felkelő nap sugaraiva Felébredtek a szomszédasszonyok é nekiláttak takarítani, mosogatni. Malika bement a fia szobájába. Le nyelte könnyeit, és átnyújtotta Bah tiárjának az apai örökséget: — Felnőttél, férfi lettél fiam! -mondta. — Most már a tied ez a ka bát, meg ez az öltöny. Viseld egész séggel! — Megölelte a fiát, aztán i fiatalasszony felé fordult: — Ha apa élne, biztosan megaján dékozna valamivel, kislányom! Ezt i gyűrűt az esküvőnk napján kaptan tőle. Odaadom neked és kívánom hogy soha ne ismerd meg a bánatot Bahtiár nem fog téged megbántani hasonlít az apjára. De te se bántsc még őt soha! Malika felhúzta a vékony, piros köves gyűrűt menye finom, fehér ujjára, Pontosan odaillett. Malika ekkor arra gondolt, hogy csak dolgos, becsületes embereknek van ilyen kezük. Fordította: László Gabriella *Üzbég írónő Sánta Ferenc $ mm-kéjt vtrí^ Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton. Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt. Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt: — Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni! A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét. A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét. — Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? — kérdezte. — Hordd el magad! — mondta a csavargó. — Neked olyan nagy lábad van... ! Biztosan keresztülugrod, ha akarod! A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán háratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét: — Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen... A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég. — Dolgomra? A térdére ereszkedett és széttárta a karjait? — Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni... De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van? A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje háraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat. — Nézd meg, milyen szép hajam van! — mondta a gyermek. — Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied! S ahogy a gyerekek szokták: — Tessék megnézni a hajamat! — Menj innen, amíg jó dolgod van! — mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: — Szedd a lábad, ha mondom ... De a pillantása ottmaradt a gyereken. Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán. — Szép? — kérdezte. A csavargó csak nézte a gyereket. — Ugye, milyen szép? Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete. — Olyan, mint a selyem! — mondta a gyermek. A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb. — Mondjad, hogy szép! — mondta a gyermek. — Szép! — mondta. A kislány kacagni kezdett. — Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül. — Senkinek nincs ilyen szép haja! — mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Ügy is fordult meg. — Szép volt? — Szép! — Nagyon szép? — Az! — Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép! A csavargó lenézett a földre, és azt mondta: — Nagyon szép! A kislány kacagni kezdett. — Na, látod ... S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos •felnőtteké: — Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott tudsz majd ülni, mert mindenütt viz meg sár lesz, mocskos, hideg sár... A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között. — Olyanok a lábaid, mint a hidak! — mondta a gyermek. Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között. — Mint a hidak? — kérdezte a csavargó. — Mint két nagy híd! — Akkor lépj rá, és gyere át hozzám! A gyermek felemelte a fejét. — A lábaidon? — Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz s jössz rajtuk, mint a hidakon... A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között. Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára. — Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam... — Nagyon szép volt a hajad! — Olyan, mint a selyem ... — Olyan, mint a selyem! Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé. Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé. — De... most ls szép a hajam!? — Nagyon szép... olyan, akár a selyem! Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt és így szólt: — Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek... A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél. — Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek ... Nem hiszed? — De ... Elhiszem! Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára. — Még nem is hallottad... Akkor honnan tudod? 14 hót