A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-25 / 16. szám

Török Elemér versei A föld Teszi a dolgát a föld szüntelen olyan ő mint a gondos jó anya jobbratörésünk vágya mozdul meleg szívdobbanásában ős-termékeny ölében fölsebzett szivünk nyugalomra lel s árnyas arcunkra szép angyali mosolyba szökkenő fényt lehel * Dúdor István fametszete Hajnali kép Kivágtat a hajnal aranyszőrű lován a nap mint tüzes nyelv lángol a homlokán a falu felől kucsmás parasztok jönnek vállukat az égnek feszítik ahogy lépnek — csupa némaság a táj amerre mennek Vízió Kihunyt az utolsó csillag is feldereng az ég tündöklő tisztaság a távoli dombok vállán gurul a Nap az ébredő falu fölé s halott fiam szép mosolya rámragyog a sugár-szemű végtelenből — Írjál gyakran — mondta Margit. — Mihelyt megtudod, hogy mentek a frontra, azonnal táviratozz, elmegyek — mondta Kocsis István. — Ott akarok lenni... Laci csak bólogatott, hogy minden úgy lesz, ahogy kívánják: ír is, táviratot is küld. — Ne spórolj! Ha éhezel, vegyél magadnak a kantinban. Egyél, igyál, az a tiéd, amit megiszol, megeszel. Ki tudja mi lesz veled...? — mondta Margit. Szemét elöntötte a könny. Titkon kitörölte a nagykendője csücskével. Mikor a vonatot elnyelte a távolság, Kocsis István is megfordult az állomás melletti térségen. — Volt fiunk, nincs fiunk — mondta. Inkább csak mormolta az orra alatt. Nagyot rántott a gyeplőszáron, s a lovak közé suhintott. Megnyúlt a két ló, repült a szán, csilingelt a csengő riadtan, vészesen. Margit meg hangosan zokogott... Kocsis Laci századírnok március elején megkapta az első csillagot, őrvezető lett. Hajtókáján ott díszelgett a fehér „krumplivirág". Egyik este az irodában a vaságyán jó részegen heverészett Benkovich Béla főhadnagy, a századparancsnok. Szolgálatos volt — zászlóaljügyeletes. Ez is jól tartja a szolgálatot, gondolta magában Laci. Azt is tudta, hogy mikor részeg, igen goromba ember. Kissé tartott tőle, bár semmi oka nem volt rá, mert nagyon szerette őt a főhadnagy, de a részeg embernek sosem lehet hinni, nem lehet benne bízni. — Kínálj meg egy cigivel, kiskomám! — mondta a főhadnagy zavaros szemmel. — Nincs csak „honvédem", ócska cigaretta, főhadnagy úr. — Jó nekem a bagó is, csak füstöl-, jön! No, füstöl már, tedd a számba!?... — Nagyokat húzott a cigarettából, mennyezetre fújta a füstöt. — Van nőd a városban? — Nincs ... Otthon van menyaszszonyom. — Az nem érdekes ... Szerezz nekem egy nőt! — Ha szereznék is, nem hozhatom be a laktanyába. — Hogyhogy nem!?... Itt most én vagyok az isten, őrvezető, megértetted!? — Igenis! — Egy órán belül itt leszel a nővel, de nem holmi szajhával... ócska szajhával! A pénz nem számít, leléphetsz! Mikor Laci kilépett a laktanya kapuján, felnézett a magas — csillagos égre és akkorát káromkodott, szinte belepirult. Honnan a jóistenből szerezzen nőt a főhadnagynak? Langyos est volt, tavaszi ízekkel telt meg a levegő. A város legfényesebb kávéházába ment. Sarokasztalhoz ült, rendelt két deci vörösbort, s megkérdezte a főpincértől, van-e „széplányuk" — csinos és fiatal? — Van... négy — mondta a főpincér. Végignézte az őrvezetőt s még megjegyezte. — Drágák ... — A főhadnagyomnak kell. — Az más — bólintott a főúr. — Rögtön küldöm a legfiatalabbikat és a legcsinosabbat. Középtermetű, kreolbörű, nagyszemű lány billegett Laci asztalához. Talán tizennyolc éves sem volt még. Nagyon csinos, jó alakú teremtés, ki a fene gondolná róla, hogy kicsoda, micsoda, ha az utcán találkozna vele, gondolta magában a fiú. — Itt vagyok, kiskatona, miről van szó? — mondta a lány magabiztosan, fölényesen és leült. Kedves mosoly lengte be az arcát. A fiú kissé zavarba jött, soha nem volt még hasonló helyzetben. A lány helyett is ő szégyellte magát. Különösen akkor öntötte el haragos pír az arcát, amikor a lány szemtelenül felnevetett és csípősen megjegyezte. — Megijedtél, kiskatona?... Hol csellengtél, mikor a bátorságot mérték? — Nézze ... — Óh...! — Nézd ... arról van szó ... — Nekem magyarázod? — Arról van szó — keményedett meg a fiú —, hogy nem nekem kellesz, hanem a főhadnagyomnak, világos? — Fütyülök a főhadnagyodra! — mondta a lány és felállt, hogy faképnél hagyja Lacit. A fiú ijedten kapott utána, megszorította a karját. A lány felszisszent és újra leült. — Nem is vagy te olyan gyáva nyuszi — nyitotta kerekre nagy szemét a lány. — Szóval... neked nem is kellenék? Kocsis Laci most már nem mert ellenkezni, attól tartott, hogy tényleg faképnél hagyja a lány, akkor aztán hogyan áll a főhadnagy elé? — Az más lapra tartozik. Hát nem érted, miről van szó? Én most parancsot teljesítek, erről van szó, megérthetnél végre. — És ha én olyan butácska vagyok, hogy nem tudom megérteni, akkor mi van?... Erre felelj, kiskatona! — Játszott a lány, miért is ne játszott volna, hiszen az volt a foglalkozása. Ilyen csúnya játékosságból állt az egész élete. — Vigyen el az ördög! — mondta Laci indulatosan, majd magyarázón még hozzátette. — Nekem nincs pénzem ilyesmire... — Tetszel nekem — mondta a lány egyszerűen, komolyan. — Hiába nézel rám olyan bután, tetszel... Azt hiszed ... különben — lemondóan legyintett. Kocsis Lacit megérintette valami. Keserűség vagy fájdalom, ki tudja. Talán sajnálat. — Rendelhetnél egy konyakot, azt szeretem ... Annyi pénzed tán csak akad?... Megiszom, aztán feljössz velem a szobámba és ... és utána elmegyek a főhadnagyodhoz, ha annyira akarod ... Valahol be kell hozni a veszteséget... — Újra legyintett. — Te ezt nem érted, nem értheted — mondta szomorúan, s egyhajtásra megitta a konyakot. — Gyere, gyere, kiskatona, felmegyünk a mennyországba!... A szűk szobában kék fényt szórt az asztali lámpa. Kocsis Laci furcsa szorongást és félelmet érzett, de a kreolbőrű kislány művésze volt a mesterségének, és csakhamar feloldódott a fiúban minden gátlás és szorongás. Szárnyára kapta és magával ragadta fiatal vérének az áramlása. — Én Gréti vagyok — súgta a lány utánozhatatlan kedvességgel és bájjal. — Szefess nagyon ... nagyon szeress, kiskatona, ki tudja, meddig szerethetünk?... Ronda és gonosz ez a világ... A főhadnagy nagyon elégedett volt Lacival. Júliusban a második „krumplivirág" is a hajtókájára került: tizedes lett. Cúder Mihály jutási őrmester gyakran beült a századirodába Lacihoz. A majomképű ember mindig szép lányokról álmodozott. Többször kérlelte Lacit, beszéljen a kalandjairól. A tizedes nem volt rest, olyan hajmeresztő történeteket talált ki, hogy az őrmesternek tátva maradt a szája. Egyszer parancskihirdetés után az irodában a pisztolyával játszadozott, tisztogatta, sokat adott arra, hogy a katona fegyvere, felszerelése mindig rendben legyen. Néhány féldecit is bevághatott a kantinban, mert tüzelt az arca, veres volt, mint a róka. Ráadásul sokat beszélt. Minden átmenet nélkül, egyik témából a másikba vágott. — Ha vége lesz a háborúnak, megnősülök. Csinálok két-három gyereket és élek, mint vízben a hal... A Veres századost elhagyta a felesége... Augusztus másodikán indulunk a frontra, a jóistenit, tudsz róla? — Tudok — mondta Laci. Abban a pillanatban elsült a pisztoly az őrmester kezében. Laci enyhe ütést érzett a balkarján, s nyomban meleg vérével telt meg az ingujja. Döbbenten, falfehéren néztek egymás arcába. — Meglőttél — mondta Laci és zsibbadó karjára szorította a tenyerét. A gyengélkedőn bekötötték a sebét, ami nem volt veszélyes, csupán az izmokon feszülő bőrt roncsolta szét kissé a pisztolygolyó. Cúder Mihály könyörgött Lacinak, ne csináljon nagy ügyet belőle, hiszen egy-két hét alatt rendbe jön a sebe. Másnap a gyengélkedőn Heeder orvosszázados vizsgálta meg a betegeket. Laci karját is megnézte. — A barom! — mondta. — Könnyen agyonlőhette volna ... —Folytatjuk— K^t 15