A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-25 / 16. szám

Lélekta n Gádor Béla Itt a tavafzl Éljen! Hurrá! Evőé! Végre itt a tavasz! Nem is emlékszem az idejére, mikor vártam úgy a tavaszra, mint most... Olyan undoK, hosszú tél volt ez. És az a rengeteg tüzelő! Háromszor rakattam át a kályhát, valami baj volt az idén a brikettel... De ennek most vége. Itt a tavasz, megjött a kikelet! Egyelőre ugyan még hideg van, de ez mór nem tart soká, mert a Meteorológiai Intézet szerint az enyhe légtömegek már viaskodnak a fejünk fölött a hideg légtömegekkel, és nem vitás, hogy ki fog győzni, hiszen tavasz van... Kár, hogy én nem érzek semmiféle szagot, mert náthás vagyok, de ez csak amolyan tavaszí nátha ... Otthon az egész család fekszik, még szerencse, hogy a nagymamának csak 37,2-je van, és úgy-ahogy el tudja látni a háztartást... De hát mindez csak apróság, az a fontos, hogy tavasz van, végre itt a tavasz! Zsendül a, vetés, és olyan bájosan csivitelnek a kismadarak... örülnek az életnek és a tavasznak... Kár, hogy én nem hallom bájos csivitelésüket, mert középfültőgyulladásom van ... Ez nekem mindig tavasszal szokott lenni, kikeletkor. Állítólag influenzajárvány van, bór még nem közölték hivatalosan, hogy nincsen. A kövér Dévainé azt hallotta, hogy ezek a tavaszi vírusok egészen mások, mint a téliek. Ügy eszik a penicillint, mint a kacsa a nokedlit. Csinos nő ez a Dévainé... Tavasz van! Milyen gyönyörű ilyenkor kinn a határban. Ilyenkor, tavaszszal én mindig kimegyek a határba, hogy megfigyeljem az első rügyek kipattanását. Most is kimentem, és élveztem a természet megújulását. Gyönyörű volt. Szerettem volna magamhoz ölelni az egész világot. Fel is emeltem a karom, de belenyilallt a jobb váltamba, mert kiújult a reumám. Ez mindig tavasszal szokott kiújulni. Hazafelé, a villamosban kissé elszédültem, és a Rókusban ébredtem fel. A doktorok azt mondták, hogy semmi az egész, csak a megszokott tavaszi gyengeség és vitaminhiány. A fejem is azért fáj már két hete. Felírtak C-vitamint és B 12-őt. Meg Andaxint, mert a vegetatív idegrendszerem nagyon inklinál a kikeletre. De ez semmiség, az a fő, hogy itt a tavasz! És utána jön a nyár, a gyümölcsérlelő, boldog, napsugaras nyár. Kár, hogy nem bírom a meleget. Kérem, én nem vagyok finnyás ember és az egészségemet is igyekszem kímélni, ezért aztán a. higiénia terhére elkövetett apróbb szabálysértéseket már észre sem veszem, hanem ha azt látom, hogy a kávéházban a feketés csésze szélén rúzsfolt piroslik, azzal vigasztalom magam, hogy a csésze szélét egy gyönyörű nő ajka érintette, ha pedig gulyáslevest rendelek és a tányér széle némileg piszkos, biztatom magam, hogy egyél kisapám, ne törődj vele, hiszen a népi mondás szerint a tisztaság fél egészség, a piszok — egész. A tárgyilagos olvasó már ebből is megállapíthatja, hogy nem vagyok kötekedő természet, nem akarom piszkálni a kérdéses vendéglátóipari üzemben tevékenykedő mosogatás-felelőst, elvégre nem tudhatom, nem elvált szülők gyermeke-e, mert ez ugyebár később feltétlenül kiütközik — van, akiből huligán lesz, és van, aki piszkosan hagyja a tányért. Na de könyörgöm, hát a tejfeldolgozó üzemek dolgozóinál mi a baj? Hát az ő szüleik is torzsalkodtak? Ugyanis az utóbbi időben a lejesüvegek falát több napos szürkés réteg borítja! Na, jó-jó, ne tessék velem kiabálni, azért a tej még kifolyik az üvegből, tudom, nem is nehezményezem az ügyet, csak épper megjegyzem, mert ha így megy tovább, akkor az üvegekben több lesz a szürkés piszok, mint a fehér tej, vagy könnyen előfordulhat, hogy valaki 1 liter tejet fizet ki, de csak 7 deci tejet és 3 deci szürke piszkot kap érte és esetleg rossznéven veszi, mert nem olyan türelmes természet, mint én vagyok. Persze nem azt veszi rossznéven, hogy ott van az az izé... az a piszok, hanem azt, hogy miért adják a piszkot ugyanolyan áron, mint a tejet, amikor ugyebár a piszok előállítása nem olyan munkaigényes, mint a tejé. Az egészben csak az az érdekes, hogy a palackokat a tejfeldolgozó üzemben gép mossa! Istenbizony! A tévében már többször is mutatták. A saját szemüvegemmel láttam. A palackok szépen egymás mellett álldogálnak egy futószalagon és az az okos gép kívül-belül mossa őket. Persze lehet, hogy a gépnek szomorú volt a gyermekkora, apja iszákos volt, anyja pisztolyt nyelt és aszpirinbe ugrott és ezért ez a szegény gép most nem mossa le a piszkot a tejesüvegekről. Ez olyan lélektani izé, kérem, és most már annyira szomorú vagyok a lélektantól, hogy szememet könny borítja és nem is látom a piszkot a tejesüveg belsejében. PÉTERFI GYULA — Szereti-e a konyakot, kiskatona? — Megiszom. — Szóval nem szereti? — Szeretem. — Hát még mit szeret? — Sok mindent. — Például? — incselkedett az aszszony. — A lányokat — mondta Laci vállat vonva. Felkacagott az asszony, újra töltötte a poharakat. — Csicskás szeretne-e lenni? — Nem. — Miért? — Tudom is én, egyszerűen nem szeretnék... — Lehetne ám a férjem csicskása ... nem lenne rossz dolga. — A százados úr maga választja ki a csicskását — mondja Laci és megitta a konyakot. — Gondolja? A százados szigorú-hidegen lépett bs a konyhába. — Köszönöm, fiúk, a segítséget, bevonulhatnak a laktanyába. — Vágott a szeme, mint a borotva. Laci valósággal utálta a századost. Kegyetlenebb embert nem ismert még. Egyszer i látott egy filmet, kobravadászokról szólt. A kobrára emlékeztette a hideg nézése és a mozgása. Legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Néhány nap múlva a százados behívatta Lacit az irodába. — Az újonckiképzés után csicskásra lenne szükségem — mondta. — Magára esett a választásom. — Igenis! — mondta Laci, miközben az asszonyra gondolt, méginkább a körorvos feleségére. Bár nem nagyon tetszett neki a dolog, mégis arra gondolt, sosem lehet tudni, hátha éppen ezzel ússza meg a háborút. Az események azonban közbeszóltak. A századost áthelyezték az ezredtörzshöz és Benkovich Béla főhadnagy lett a századparancsnok. S mivel Laci eszes fiú volt, ráadásul gyönyörűen írt, a századirodába került. Később századírnok lett. Jó dolga volt, senki nem parancsolt neki. Kocsis Laci karácsonykor hazament szabadságra. István büszke volt a délceg katona fiára, Margit meg annyira örült, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. — Megemberesedtél, fiam — mondta Kocsis Péterné és ötven pengőt adott Lacinak, ne húzza meg magát, ha elmegy a legények közé a kocsmába. Szarka Bálint is végigmustrálta a vőjelöltet, Szarkáné is arcon csókolta, mint a tulajdon fiát, Gizike meg valósággal sírógörcsöket kapott boldogságában. — Nagyon, nagyon szeretlek — mondta, s csak csüngött a fiún, nem győzött betelni az ölelésével, csókjával. Együtt mentek el az István-napi bálra. Soha büszkébb és boldogabb menyasszonyt nem látott még a világ! Ferenczi, az úriparaszt fiú is leparolázott Lacival. — Haragszol-e rám még, kiskatona? — Soha nem is haragudtam. — Akkor megiszol velem egy pofa bort, igaz? — Miért ne? Laci kivilágos virradatig mulatott. Boldog és felszabadult volt. Azon az éjszakán nem gondolt sem katonaságra. sem háborúra. Duhaj jókedvében táncolt, dalolt, Gizike meg röpködött a karián. mint nagy tarka pillangó a rét fölött. Másnap együtt köszöntötték fel Laci apját. Kocsis Istvánt. Margit jó ebédet főzött, ital is került az asztalra, jól érezték magukat. — Mégis csak össze kellene házasodnunk — mondta a lány Lacinak, Inkább csak súgta a fülébe. — Majd sor kerül arra is ... Maid ha vége lesz és hazajövök. Ne félj, hazajövök, érzem, hogy nem lesz semmi bajom, megúszom én a háborút minden baj nélkül... Akkor aztán kétszeres lesz az örömünk és a boldogságunk, meglátod! A két ünnep között térdig érő hó hullott, aztán kemény hidegre fordult az idő. A szélcsendes, derült éjszakákat ködmentes, naofényes nappalok követték. Szemet bántón ragyogott a szűzi hó, messzire hallatszottak a hangok, rövidet repültek a madarak. Varjak nagy csapatai — csúf fekete seregek — szállták meg a falut. Udvarokban, utcán, szérűkben keresték az élelmet, s ha valamit találtak, feljajduló károgással összemarakodtak. Kocsis Laci szabadságának utolsó napját töltötte otthon. Cigarettázva ült az ablaknál és nézte az ablakon túli téli világot. Gondolatban messze járt. Kinn a fronton. Elképzelte a végtelen orosz hómezőket, szinte csontjában érezte a dermesztő hideget, érezte a tetvek csípését, az éhséget, hallani vélte az ágyúk tompa morajlását, a becsapódó lövedékek robbanását... félt. Halálfélelmet érzett. Margit a tűzhely körül foglalatoskodott, mákosderelyét főzött, Laci kedvenc eledelét. — Nem éhezel, Laci? — Nem — rezzent össze a katonafiú. — Nem kell ám megvárnod a delet, szólj, ha éhezel, itthon megteheted — mondta Margit, s minduntalan arra gondolt, hogy soha többé nem eszik már a fia az ő főztjéből. Kiviszik a frontra, biztosan kiviszik, miért éppen vele tennének kivételt, s ha egyszer kiviszik, oda is veszik. Minden jó ember odamarad, csak a gonoszok és a gazemberek térnek viszsza. Az ő fia pedig nagyon jó ember, soha nem ártott még a légynek sem, emberbecsülő, tisztelettudó, okos és jólelkű. Másnap reggel Laci elbúcsúzott a nagyanyjától, elköszönt a szomszédoktól, s furcsán fájó szívvel nézett még egyszer körül az udvarban. A Bundás — a nagyon hűséges állat — mindig a nyomában járt, várta a szavát, simogató kezét, leste a tekintetét. Fekete szeme csupa tűz, csupa melegség — ő is búcsúzott fiatal gazdájától a maga módján. Kocsis István szánkó elé fogta a két lovát, Margit téglát melegített a lábuk alá, aztán felültek mindhárman, pokrócba csavarkóztak és elindultak az állomásra. A csengő vidáman csilingelt, a szánkó talpa harsogva siklott a fagyos havon, csak ők hallgattak nagyokat a hétkilométeres úton, ők hárman, a Kocsis család, melynek legfiatalabb és legerőteljesebb ága talán örökre leválik a törzséről.