A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-25 / 16. szám

ne ismerje a lemondást, a nélkülözést sem. Mit mond a pszichológus? Mondottuk már, hogy a doubí gyermekfalunak a nyár elején már száz lakója lesz. Kiválasztásuk természetesen nem kis gonddal jár. Mert bár a gyermekpszichiáterek, pszichológu-— sok, orvosok és szociális gondozók segítsége nélkül aligha volna elképzelhető az elhanyagolt, fejlődésükben visszamaradt gyermekek reszocializálása, az egészségesek nem nevelkedhetnek együtt a szellemi fogyatékos gyermekekkel. Nem mintha nekik nem volna szükségük hasonló gondoskodásra, sőt ezek a gyermekek még az egészségeseknél is lelkiismeretesebb ápolást igényelnek. Idővel talán, a szakemberek „ígrvei alapján ez is megvalósítható lesz. Egyelőre azonban még nem tartanak oly messze. Ám tekintve, hogy mindenkinek más a természete, az egészségesek között is akadnak nehezen kezelhetők, ezeknek a nevelése több gondot igényel. Dr. Matéjíöek pszichológus ezen a téren máris értékes tapasztalatokra tett szert. Megfigyelte például, hogy az apróságok nevelése négyéves korukig nem okoz nehézséget. Szeretetre vágyva simulnak az asszonyhoz, aki jól bánik velük. Az idősebbekkel azonban elővigyázatosabbnak kell lenni. De azért a hozzájuk vezető út is megtalálható némi jóindulattal és türelemmel. Többnyire féltékenykednek, ha például a mama figyelme rajtuk kívül másra is kiterjed. Attól tartanak, hogy egy szép napon elhagyja őket. — Akkor mi is vele megyünk — mondogatják a gyermekek, mert úgy érzik, hogy hozzá tartoznak, ha bajba kerülnek, neki kell megvédenie őket... Dr. Matéjíéeknek a szellemileg viszszamaradt gyermekekkel sem rosszak a tapasztalatai. Igaz, nem egyformák a képességeik, soknak az iskolában is nehézségeik vannak, különösen a számtan megy nehezen a fejükbe. Véleménye szerint azonban e fogyatékosságok kiküszöbölhetők, a hiányok idővel pótolhatók. A fő az összetartás, és ha ezt az érzést sikerül beléjük oltani, akkor megmenthetők a társadalomnak. Ha szüleik nem is akarnak róluk tudni, Doubíban egymásra találtak. Testvéreik vannak, vérbeliek vagy mások, ez éppen úgy nem határoz, mint az sem, hogy nem az az asszony hozta a világra őket, akit az anyjuknak tartanak s akitől ma már nem volnának hajlandók megválni. Nem sajnáljuk az áldozatot A doubí kísérlet tehát — ma már bátran állíthatjuk — minden eddiginél jobban bevált. Szlovákiában a Trenéín melletti Zlatovcéban is terveznek egy gyermekfalut, a Magyarországon kb. tizenöt éve szép eredményekkel dolgozó fóti gyermekváros mintájára. (Egyébként Magyarországon az 1000 férőhelyes fóti gyermekvároson kívül Sopornya—Nagylángon 350 és Berettyóújfalun 500 férőhelyes gyermekváros működik. Zlatovcéban mintegy 12 hektár területen 24 ház épül, továbbá iskola, tornaterem, uszoda, klubhelyiség és egészségügyi központ — 400 állami gondozott gyermek számára. A szlovákiai Nők Szövetségének felhívása: „Egy marék tollat az elhagyott gyermekeknek" nem talált süket fülekre. Ennek köszönhető, hogy nincs hiány adakozókban, akiknek a jóvoltából gyűlik már a sok ágynemű, takaró és a többi szükséges berendezési tárgy. Mert a megértés, az együttérzés, a jótékonyság a legnemesebb emberi tulajdonságok közé tartozik. Hát még ha az anyagiakon kívül az erkölcsi támogatástól sem zárkóznak el azok, akik szívükön viselik az árva és az elhagyott gyermekek sorsát. Szerencsére sokan vannak olyanok is, akik minden támogatást megadnak. Irena Svobodova asszonynak a köztársasági elnök feleségének védnöksége alatt kezdték meg a múlt év októberében egy további S. O. S. gyermekfalu építését Chvaléovban. Mert a cél az, hogy egyre több legyen a nevető, gondtalanul játszadozó gyermek, egyre több az elégedett felnőtt, akinek nincsenek szomorú fiatalkori emlékei, aki nem ismerte meg az elhagyatottság nyomasztó érzését s akit magánya nem kergetett rossz társaságba. Nem vitás ugyanis, hogy — néhány kivételtől eltekintve — csak a kiegyensúlyozott emberek lesznek hasznos tagjai a társadalomnak és többnyire csak ilyeneknek sikerül becsületes munkával biztosítaniok a saját és családjuk megélhetését, jólétét, boldogságát. Ne sajnáljuk tehát az árva és az elhagyott gyermekekért hozott áldozatokat! KARDOS MÁRTA hanckodott, már régen kint pihennek a szép vadvirágos temetőben. — Valamikor régen azt prédikálta a pap, hogy: „Meghalunk mindnyájan, talán még én is..." Hát, ami igaz, az igaz, azt a papot már régen eltemették, de én még élek... De még menynyire élek. Pedig eleget pofozott az élet. Tudja, a gyerekeim ellátnak mindennel és nem lenne muszáj felkelnem, de én már csak így szoktam meg. Mindig a tyúkokkal feküdtem és velük is keltem, vagy még őket is megelőztem. Ma reggel ls három órakor keltem fel... Bár hatvanéves koromban lettem volna ilyen jó helyzetben, de akkor még más világ volt, cudar világ... Elhallgat és nagyon gondolkodik, visszafelé forgatja szép lassan, akkurátosan az idő kerekét. A mozdulataiban, a gondolkodásmódjában, egyszóval mindenben megnyilvánul, hogy a föld embere volt, és most is az. Kár, hogy lassan már teljesen eltűnik ez a becsületes, örökké munkát találó paraszti típus, — Maguk újságtól vannak? Biz én újságot nem olvastam soha, mert nem volt passzióm az olvasás, no meg nem is volt rá időm soha. Inkább dolgoztam meg imádkoztam ... 1904-ben nősültem, és rá egy évre már megvolt az első gyerek. Az aszszonnyal egy táncmulatság után ismerkedtünk össze a kapu előtt, öt évvel volt fiatalabb nálamnál... Jó erős asszony volt még akkoriban, 30—40 kilót is elvitt a hátán... Ismét elgondolkozik, még jobban visszanéz a múltba: — A szüleim nagyon szegények voltak, azután az apám korán elhalt és négy árvát hagyott itt. fin voltam a legnagyobb, és már tizenkét éves koromban pénzt kerestem: tojást szedtem a zsidónak ... Nem lehettünk válogatósak, sokszor olyan éhesek voltunk, hogy kinéztük egymás szájából a falat kenyeret... — legyint. — Ezek a mai gyerekek mások, de talán jobb így .. . Hogy milyen volt a karácsony? Hát énekelgettünk és azután kaptunk pár diót meg kockacukrot. Szegényeknél az ajándék nem volt divatban. Hatéves korukig szoknyában jártak Itt nálunk a fiúgyerekek is, a legények meg gyolcsgatyában ... Hogy mit lehetett keresni akkoriban? Amikor valamelyik gazdánál kaszáltam, egy forint és pálinka volt a napszám. Egy havi keresetemből, ha az egészet félreteszem, vásárolhattam volna egy öltöny ruhát. Egy pár ökör 700-800 forintba, egy mázsa búza 5 és az árpa 4 forintba került. Három krajcárért vettem két szivart és minden vasárnap elszívtam egyet-egyet... Amikor sorozásra kellett mennem, spekulálni kezdtem, s mivel nem voltam valami „sugártestű", ki is szuperáltak, a vasúthoz vittek el segédszolgálatosnak. Ott kezdtem állatokra spórolni, minden garast a fogamhoz vertem ... Az első világháború kitörésekor "már rég nős ember voltam .. . Vettem két ökröt és 10 magyar holdat haszonbérbe a községtől. Amikor azután a haszonbért kifizettem, alig maradt valami pénz az életre. Dolgoztunk látástól vakulásig, spóroltunk mindenen, így aztán vettünk egy darab földecskét, egy hektár nyolcvan ár szőlőm van, most a fiam használja... Még nyolcvanéves koromban csak úgy égett kezem alatt a munka, mert dolgozni aztán tudtam én ls, meg az asszony is... Legénykoromban néha cigarettáztam, keveset ittam, de nagyon szívesen daloltam. Az volt a nótám, hogy: Jó bor, jó egészség — és már énekel is Kiss apó, lerázza a 93 év terhét, megfiatalodik, csak a felesége csóválja közben rosszallóan a fejét. Ránk kacsint az öreg: — Látják, ilyen az asszony ... Csak az a szerencséje, hogy akkoriban nem volt nagy választék... Aki jött, azt vettem el! — azután megint komolyra fordítja a szót: — És most Így éldegélünk kettecskén. Meglátogatnak a gyeresek, az unokák és a dédunokák. Elmesélgetek nekik a régi időkről, de ők már nem is igen akarják elhinni, hogy én akkoriban 12 — 16 órát dolgoztam naponta, nem pedig nyolcat, fijfél után egy órakor már talpon voltam és reggelre ki ls fáradtam... „Most rossz világ sorsa nincsen," mert könnyű a pénzhez hozzájutni. — Nehéz élet volt: sok munka, sok kínlódás, de azért élek és most sincs semmi bajom. Talán még elhúzom egypár évig... Biztosan, Kiss apó! Reméljük, hogy megéli a kerek száz esztendőt vidáman, egészségesen, hiszen alaposan megedzette az élet... N. L. E. Öregember nem vén ember! Igaz ugyan, hogy Kiss apó már csaknem kilencvenhárom éves (1878. november 1-én született), de még mindig jól bírja magát. Ha kedve szottyan rá, kimegy a szőlőjébe s el-eldolgozgat ott, közben pedig emlékezik. Nemcsak Ovárott (Stary Hrádok, lévai — Levice — járás), hanem az egész környéken ő a legidősebb ember, akikkel valamikor régesrégen együtt su-