A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-16 / 15. szám

Vejnemöjnen Kave tündér kebeléből Ilmatár anya öléből születtem én Vejnemöjnen januári sűrű ködben hófehérre fest a bánat feketére a ruhámat: szeptemberi szeles éjben elvesztettem az anyámat keresem és nem találom kis tündérem, Ilmatárom — bolyongok a hideg szélben: én, az árva Vejnemöjnen hol van az én aranyágam liliomos szülőházam édesanyám Kave asszony: harmat-mosta puha ágyam? égre-hágok holdfénysávon: égig érő rózsaszálon tündérek közt ezüst ködben tán meglelem Ilmatárom Prandl Sándor felvétele Varga Erzsébet versei Aphrodité Sziszüphosz rég felgörgette a sziklát a végtelen hegyoldalon Tantalosz kiitta a forrást s az elérhetetlen gyümölcsöt letépte Zeusz haragja ls megenyhült már porrá lettek mind az istenek de Aphrodité leszállott a földre: így lett halhatatlan uralkodik rajtunk most és mindörökre * Az ajtó előtt ajtótok előtt állok patáimon szerencse-patkó ujjaim közt lóhere négy levele várom hogy beengedjetek A. PRISZTAVKIN Nehéz gyermekkor A tűz A közelmúltban otthon jártam. Egyemeletes házunk, amely a környék legmagasabb épülete volt valaha, most meglepően kicsinynek látszott az új kőházak között. Megritkult a gyümölcs, amelyben futkostunk, eltűnt a domb, ahol játszottunk. S eszembe jutott: ezen a csodálatos kis dombon egykor nagy felfedezést tettem. Felfedeztem a tüzet. Vagy inkább a csodálatos köveket, amelyekből tüzet lehetett csiholni. Elvezettem ide a fiúkat, megtöltöttük a zsebünket ezekkel a kövekkel, s azután belopóztunk a sötét pincébe. A titokzatos félhomályban egymáshoz ütögettük a köveket. S felvillant a láng sárgás-kékes kis gömbje. Csak később értettem meg, hogy a tüzet nem is a kis domb szürke kövei csiholták, hanem az én kezem. Eltűnt a csodálatos kis domb gyermekkorommal együtt. Hiába keresném nyomait... A helyén mindenütt megindult az élet igazi csodáival. De a tűzcsiholó kezembe vetett hitem örökre megmaradt. Beálltam egy szerelőműhelybe tanulónak. Az első virágok Szásának biciklije volt. Nekem is volt, csak roszszabb. Marina, a szomszéd kislány, néha elkérte tőlünk a biciklit, hogy karikázzon egyet, és én nagyon szomorkodtam, ha a barátom biciklijét választotta. Egyszer elkértem Szásától a színes tusokat, amelyek az apja íróasztalán álltak kis üvegekben, és elhatároztam, hogy levelet írok. Ez volt az első, lánynak szóló levelem, és egész nap írtam. Minden sorát más színnel. Először pirossal, azután kékkel, zölddel. i. Ügy gondoltam, ez fejezi ki legjobban érzéseimet. Két napig nem láttam Marinát, bár szüntelenül az ablakaik alatt őgyelegtem. Azután kijött a bátyja, és szúrós szemmel méregetett. S az arcára világosan rá volt írva: „Mindent tudok". Azután a báty bevonult, s megjelent Marina. Rokonszenvének jeléül elkérte a biciklimet. Karikázott egyet a látszat kedvéért, és apró cipőjének orróval a földet bökdösve, kijelentette: — Tudod, mit? Felelek a leveledre, ha hozol nekem virágot, — S nagyot toppantott. — De most rögtön kell a virág! Elrohantam a városi parkba. Virágzott a pitypang, és én csokorba szedtem őket, mintha szétszóródó napsugarakat gyűjtöttem volna. A kis tisztáson hamarosan aranydombként magasodott a pitypang. Hírtelen elfogott — életemben először —«az addig ismeretlen feszengés. Hogyan adom át mindenki előtt? Betakartam az egészet nagy lapulevelekkel, s hazamentem. Ki kellett valamit gondolnom. S döntenem. Másnap Marina iskolát játszott barátnőivel a krétával vonalazott járdán, s nagyon szigorúan nézett rám: — Hol vannak a virágaid? Ismét a parkba futottam. Már tudtam, mitévő legyek. Megtaláltam a tisztást, félretoltam a lapuleveleket — és megdermedtem: egy halom hervadt fű hevert előttem. A virágok arany szikrái örökre kihunytak. S velük együtt az én nevetséges szerelmem. S Marina? Marina azóta is csak Szása biciklijén karikázik. A léptek zaja Éjféltájban jártam Moszkva majdnem üres utcáit. Valahol a Puskin Színház környékén utolértem egy tízéves kislányt. Rá sem eszméltem mindjárt, hogy vak leány megy előttem. Övatos lépésekkel haladt a járda szélén. Kikerülte az oszlopot, egy pillanatra megállt előtte. Megelőztem, és hátrafordultam; figyelte lépteim zaját, és nyomon követett. A Puskin téren befordultam a sarkon. De szerettem volna még egyszer látni, mit csinál a vak kislány. Megállt a fordulóban, és feszülten figyelt, fejét felemelve. Talán azt figyelte, hol hallatszanak emberi léptek? Senki sem ment arra. Vagy két lépésnyire tőle autók száguldottak. Visszamentem. — Hová mégy? A vak leány mintha nem is csodálkozna: — Az Armjanszkij utcába, a nagyáruházba, kérem. — És most? — Innen már közel van. Köszönöm. Egy pillanatig állt, majd elindult egy járókelő lépteire figyelve. Így végződött ez a találkozás. Csak később jutott eszembe: lám, milyen gyakran megfeledkezünk arról, hogy mögöttünk marad a lépteink zaja. S mindig helyesen kell járnunk, hogy ne tévesszünk meg másokat, akik lépéseinkben bízva a nyomunkban járnak. Ennyi az egész.