A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-16 / 15. szám

Nevető világ PORTUGÁLIA Lisszabonban irtózatasan összekéseltek egy férfit. Hívnak egy orvost, hogy vizsgálja meg a sebesültet. Hozzátartozói aggódva kérdezik: — Komoly? Az orvos egy pillanatig tűnődik, majd így nyilatkozik: — A fejseb feltétlenül halálos. Szerencsére azonban a többi sérülés jelentéktelen. Egy kis portugál városka cipésze, akinek nem ment valami fényesen a boltja, azzal szerzi meg jövedelmét, hogy időnként a sirató szerepet tölti be a temetéseken. Egy nap felkeresi egyik barátját, s így szól hozzá. — Tégy nekem egy kis szívességei. — Mit? — Menj el ma Ramon autókereskedő temetésére, és sírj. A barát elcsodálkozik: — Hát mért nem mégy el te? A sirató cipész nagyot sóhajt: — Azért, barátom, mert ma jó lélekkel nem tudok sírni: reggel ugyanis meghalt a feleségem... JAPÁN INDIA A gazdag hindu nagyon fukar. Még háziorvosának honoráriumát sem fizeti ki. Egy napon találkozik vele az utcán, s beszélgetés ürügyén ingyen orvosi tanácsot akar tőle kérni: — Mondja, doktor, mit csinál ön, ha meg van hűlve? — Köhögök — feleli a doktor,- és elrohant. Angol hittérítő egy hindut próbál meggyőzni. — Hogy üdvözülhessen — magyarázza —, ahhoz feltétlenül el kell hagynia eddigi hitét, és fel kell vennie a mi hitünket. A hindu nem válaszol. — Maga nem akar a Paradicsomba jutni? — kérdezi a hittérítő. — Nem. — Dehót ez őrültség! — Egyáltalán nem az — válaszola hindu. — Mert nézze csak, ha az valóban olyan jó, mint amilyennek mondja, akkor az angolok vagy az amerikaiak már rég gyarmatosították volna. EGYIPTOM Egy messzi hegyekben lakó fellah először van a városban, sorra járja az üzleteket. Egyszer csak megáll a pizsamák előtt, nézi, nézegeti, mik lehetnek ezek? — Ez pizsama. Éjjeli ruha — magyarázza az elárusító. — Óhajtja? — Ó nem — válaszolja a fellah. — Éjjel én alszom, ilyenkor sehova sem szoktam menni... A tokiói temetőben egy japán férfi egy tálka rizst tesz az apja sírjára. — És mikor kel föl az apja, hogy megegye ezt a rizst? — kérdezi tőle egy amerikai turista, aki egy szomszéd sírra virágcsokrot visz. A japán férfi udvariasan meghajtja magát, és így felel: — Akkor, Mister, amikor az ön halottja fölkel, hogy megszagolja ezeket a virágokat. Käsebier és II. Frigyes 1757 nyarán a prágai csata után II. Frigyes szinte egész haderejével ostrom alá vette Prága városát, ahová az osztrák seregek, Lotharingiai Károly herceg vezetésével, befészkelték magukat. Noha az éhínség és a bombázás szörnyű pusztítást okozott a szorosan körülzárt városban, ahová Mária Terézia udvarából sem élelmet, sem követet nem tudtak bejuttatni, Prága mégsem adta meg magát. De a poroszoknak sem sikerült bejuttatni kémeiket a városba, hogy az ostromlott sereg és a védelmi vonalak helyzetét kifürkésszék. Ekkor Frigyes király gyorspostával a táborba hozatta a ravaszságáról, vakmerőségéről, álöltözeteiről és csínyjeiről messze földön ismert tolvajt, a hallei születésű Christian Andreas Käsebiert, hogy lopózzék be a városba és vagy híreket szerezzen, vagy esetleg az őrség lepénzelése árán juttassa Prágát a brandenburgiak kezére. A jövevény 1757. június 12-én kilenc óra harminc perckor érkezett a stettini börtönből a Stern kastélyba, a király pedig nyomban egy teljes óráig tartó kihallgatáson fogadta a híres tolvajt. Frigyes és Käsebier első szóváltása már összetűzést sejtetett. Käsebier kezén ugyanis hatalmas lánc ékeskedett, azon pedig vasgolyó függött. — Így meg volt vasalva egész úton? — kérdezte a király. — Nem, felség, csupán a táborba lépéskor rakta rám a kísérő személyzet parancsnoka a láncokat. Mire a király, nem titkolt megvetéssel : — Nem vall éppen nemes lelkületre, hogy beárulja azt, aki elnéző volt magával szemben. — Felség — viszonozta Käsebier —, ha egy porosz hadnagy azt hiszi, hogy a nagy Käsebier éppen akkor szökik meg, amikor a király hívatja, nem érdemes arra, hogy továbbra is a király szolgálatában maradjon. Frigyest a válasz nagyon meghökkentette, mivel előbb elhamarkodva nyilvánított véleményt. Még jobban meglepődött, amikor — szerinte legalábbis — váratlan ajánlatára Käsebier, a király szavába vágva, már pontosan előadta, milyen módon szándékszik belopózni Prágába és milyen eszközökkel akarja ellopni, illetve az uralkodó kezére játszani a várost. A király csupán annyit fűzött hozzá Käsebier javaslataihoz, hogy a vállalkozást három-négy napon belül végre kell hajtani. Käsebier erre így felelt: — Aha, hát ilyen közel járnak már, a felmentő seregek!? E megjegyzés rendkívül kínosan érintette II. Frigyest és a jelenlevő Keith marsallt. Egy hét óta valóban gyülekezett már Kolín környékén Daun osztrák tábornok parancsnoksága alatt a Prága felmentésére induló sereg, és négy napon belül döntő csata volt várható. Frigyes azonban joggal bízott benne, hogy a felmentő sereg közeledésének híre nem jut be a teljesen körülzárt Prágába. Frigyes terveibe ez így illett bele, hiszen ostromló seregének háromnegyedét Daun ellen akarta bevetni. Ha azonban a Prágában körülzárt osztrák hadsereg értesülne a felmentők közeledéséről, elállna esetleges tervétől, a város feladásától, sőt eredményes kitörést is hajthatna végre a meggyengült ostromókkal szemben. És most éppen a király küldjön az ostromlott városba kémszemlére egy közönséges kalandort, aki méghozzá sejt is valamit a felmentő sereg létezéséről! — Mi nem jut eszébe — ordította Keith marsall —, ki beszél itt felmentő seregről? Szó sincs semmiféle felmentő seregről. Ez a kitörés azonban nem tévesztette meg Käsebiert. Gúnyosan fejet hajtott: — Ahogy a tábornagy úr parancsolja. A feszült hangulatú kihallgatás közben Keith marsall még félrevonta a királyt és óvta attól, hogy ezt a tolvajt, aki ily veszedelmes hadititok nyomára jutott, az ellenség közelébe eressze. De II. Frigyes, ha már elhozatta Stettinből, fel is akarta használni a bűnözőt és röviden így válaszolt: — Úgysem hisznek neki odabenn. Végigülte már a prágai börtönöket és látták a pellengéren is. Az ilyen ember szavára nem sokat adnak. Majd Käsebierhez fordult és hogy megengesztelje, felszólította, mesélje el egyik híres csínyjét. A tolvaj azonban szabódott, nem szokott ő — úgymond — színész vagy meseköltő módjára parancsszóra előadni történeteket, csak néha, egy-egy korsó sör mellett, barátok körében tud mesélni, akkor viszont szívesen. — Csak nem képzeli, hogy meghívom udvari ebédre! — dühödött fel ismét a király. Mire Käsebier állítólag szószerint a következőket mondta: — Sose csúfolódjék felséged! Ha visszatérek, bizony könnyen megtörténhet, hogy felséged meghív az udvari ebédre. Háborúban érdemnek tartják azt, ami más körülmények között bűnténynek számít: az ellenséget megölni nem gyilkosság, hanem fenegyerekség, egy ellenséges városba betörni nem betöréses lopás, hanem dicsőséges betörés. És ha esetleg holnap odalenn Prágában váratlanul lángbaborul a császári főhadiszállás, akkor felséged valószínűleg nem azt mondja majd, hogy Käsebier egy közönséges „gyújtogató", hanem legföljebb „lobbanékony fickó"-nak fog nevezni. Könnyen meglehet tehát, hogy jövő héten hivatalos leszek az udvari ebédre és vidám részletekkel szórakoztatom felségedet az Andreas Christian Käsebier élete és tettei című bűnügyi regényből. E szavakra a király dühösen dobbantott a lábával és felháborodva kiáltotta: — Megelégszik maga másfajta fizetséggel is! Kegyelmet kap és pénzt. A kihallgatás véget ért. Käsebier szerencsésen átjutott a városkapun. Egy Moldva-parti lebujban az Irgalmasok kórházának közelében hozzálátott a szaglászáshoz. Egy fiatal utcalány azonban felismerte, aki még gyerekkorában látta a pellengéren állni a tolvajt. A lány kikezdett Käsebierrel és amikor megbizonyosodott róla, hogy porosz kémmel van dolga, megpróbálta lebeszélni róla, hogy hadiszolgálatokat teljesítsen a poroszoknak. Käsebier azonban négy napon belül eredményt akart elérni, hogy bebizou