A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-16 / 15. szám

Orvostól orvoshoz mentek. Ha a fél vagyonukat ráköltik is, nem haj, gyereket akarnak. És akaratuk, fáradozásuk nem volt hiábavaló: Bárczi Mari egészséges fiúgyermeket hozott a világra. Kocsis Péter akkor már a keleti fronton harcolt. Nagy utánjárással, sok pénzzel, ajándékozással sikerült kieszközölni számára néhánynapos szabadságot. Hazajött, sírva borult a bölcsőre, mint annak idején a halott lányára, aztán nagy-nagy örömében és boldogságában részegre itta magát. Soha úgy nem futott az idő, mint akkor. Úgyszólván meg sem melegedett otthon, máris letelt a szabadság. Most, hogy fia született, nagyon irtózott a fronttól, féltette az életét. Egész éjszaka azon törte a fejét, milyen fortéllyal maradhatna itthon. Kocsis Péterné a csavaros eszével azt javasolta neki, hogy éles baltával csapja le a kezefejét a tőkén. Még mindig jobb itthon maradni rokkantan, mint meghalni kinn a fronton. Azt mondhatná, hogy tűzrevaló fát hasogatott és véletlenül történt meg az eset. Péter azonban félt a hadbíróságtól, meg ami igaz, az igaz, a kezefejét is sajnálta. Mit ér az ember élete, ha tehetetlen rokkant, akkor inkább a halált választja. Dehogy választja, nem akar 6 meghalni, tán csak mindenki nem hagyja ott a fogát, hiszen olyan háborúról még nem adott számot a történelem. Meg aztán bízott a szerencséjében is. Mindig azt mondták róla, hogy szerencsés csillagzat alatt született, hátha úgy igaz. És elérkezett a búcsúzás pillanata. Kocsis Péter sírt, mint a taknyos gyerek, nehezen tudott elválni a bölcsőtől. Bárczi Mari is sokáig csüngött rajta, ölelő karja vaskapocsként szorította a nyakát. Laci barátja, a két évvel idősebb Sánta Feri is kinn volt a harctéren. Gyakran írt Lacinak, aki sokszor órákhosszat böngészte a tábori lapokat. A sorok között próbált olvasni, nyugtalanította a mindenféle hír, ami a falut és az egész országot járta. Sehogy sem tudott eligazodni a híreszteléseken, nem tudta kihámozni az igazságot, márpedig őt mindig és mindenben az igazság érdekelte. Titokban az apjával hallgatták a londoni és a moszkvai rádió híreit, ami ellentétes volt a hivatalos híradással. Jobban ismerték már a Szovjetunió térképét, a hadmozdulatokat, a frontvonalak állását, mint egy földrajztanár. Egyszer aztán negyvenkettő karácsonya és újév között a Sánta család megkapta a szomorú hírt: „ .. .fiuk a Voronyezs környéki harcokban hősi halált halt..." Eddig Laci sosem érezte a háború rettenetét, nem félt, gondolni sem tudott arra, mi mindennel jár, mennyi borzalommal, keserűséggel és fájdalommal. Az a tény, hogy a legjobb barátja nincs többé, s látva a Sánta család fájdalmas gyászát, megrémítette. Most fogta fel csak igazán, hogy ott messze keleten, nem babra megy a játék. Negyvenhárom tavaszán Kocsis Lacit is besorozták. A sorozás napján regruta-bált rendeztek a kocsma előtti térségen. Gizi is eljött a faluba, hogy kimulathassa magát a gyűrűs vőlegényével. Igen nyomott hangulatban indult a mulatság, a végén azonban határtalan jókedvre kerekedtek a fiatalok. Táncoltak, daloltak, a szülők némelyike meg sírt. Arra gondoltak, hogy fiaikat elviszik a háborúba. Ki tudja, mennyi szenvedés vár rájuk, ki tudja, hányan térnek haza közülük, s ha vissza is térnek, vajon épen, egészségesen-e, vagy nyomorékon ...? Könnyezett Kocsis Péterné — nagyon szerette az unokáját. Margit is csak a zsebkendőjét szorongatta, szipogott egész este, összefolyt előtte minden, mintha sűrű eső függönyén át nézné a táncoló fiatalokat. Kocsis István a kocsmafal sarkát támasztotta a cigányok mellett. Fűtötte az ital, néha azonban ő is megdörgölte a szemét a csontos öklével. Hajnalig tartott a regruta bál. Fényesen ragyogtak még a csillagok, a faluban végig kukorékoltak a kakasok. Azon az éjszakán a kutyák is nyugtalanabbul csaholtak. A legények még egy utolsót daloltak a kocsma előtt, aztán szétszéledtek. Csend lett. Talán soha nagyobb csend nem ülte meg még a falut. Laci hazakísérte a menyasszonyát. Az öreg Szarkáné még javában aludt, pedig az öregek általában korán ébrednek, ő nem az a fajta volt. Laciék most is a konyhai lócán helyezkedtek el, sokáig elbeszélgettek. Mindenféléről. Főleg magukról, a jövőjükről, kilátásaikról. — Azt mondom, házasodjunk össze — súgta Gizi. — Mielőtt bevonulok? — Mire várunk — pityeredett el a lány. — Nincs értelme, Gizike. — Miért beszélsz így, miért nincs értelme? — Mert nincs. — Én meg azt mondom, hogy van! — Nincs igazad ... Sokáig hallgattak. Ismét a lány szólt, sóhajtott. — Nem szeretsz te engem, Laci, érzem, hogy nem szeretsz. — Magad is jól tudod, hogy nincs igazad, mégis mondod, mire jó ez? — szorította Laci magához a lányt. — Szembe kell nézni az igazsággal és a való helyzettel. Mert mi az igazság? — No, mi? — Az, hogy be kell vonulnom, hogy háború van, hogy a háborúban meghalnak az emberek vagy rokkanttá válnak... ez az igazság, Gizike, ebből kell kiindulni! A lány sírni kezdett. — Nincs arra semmi szükség, hogy lekösd magad. Ha szeretsz, úgyis megvársz, s ha egyszer hazajövök, összeházasodunk. — Nem bírom ki. — ... ha netán történne velem valami, akkor úgyis mindegy, de meglesz az az előnyöd, hogy szabad leszel ... Elrepült a tavasz, el a nyár is. A faluban elhallgattak a cséplőgépek, reggelenként már köd ülte meg-a határt, s a hegyen mézesedett a szőlő. Laci megkapta a behívóját, elkészült a zöldre festett katonaládája. Szabvány szerint. A nevét fehér betűkkel pingálta rá az asztalos. Eddig úgy volt a bevonulással, hogy hitte is, nem is. Most azonban, hogy minden együtt volt, s egyre közelgett október negyedike, a bevonulás napja, nagyon is elhitte, hogy nincs mese, itt kell hagynia a faluját, menyasszonyát és be kell vonulnia. Furcsa változáson ment át. Eddig észre sem vette, hogy szép a szülőfaluja. Most olyan dolgokat fedezett fel, amit eddig soha nem látott, vagy ha látta is, elsiklott fölötte, mint például a házak előtti akácfákat, templom tornyán a gólyafészket... Mintha valami kényszerítő erő beleégette volna lelkébe ezeket a képeket, hogy majd egyszer, ha nagyon távol lesz tőlük, legyen mire gondolni, emlékezni, s vágyakozni utánuk. Egy-két nappal a bevonulása előtt még találkozott a menyasszonyával. Szarkáné elment kukoricafosztóba. Szándékosan tette, szándékosan hagyta magukra a fiatalokat, hadd búcsúzzanak el egymástól, nincs ott semmi szükség az öregre. Néhány percre ő is az ifjúságára gondolt, felderengett előtte halványan, ködösen, s valami fura, édesbús keserűség szorította a szívét. Bort, pogácsát készített az asztalra mielőtt elment, s biztatta a fiatalokat, hogy egyenek, igyanak. A fiatalok sokáig hallgattak, alig jött szó az ajkukra. Közben megittak egy-egy pohár borocskát. — A tiéd akarok lenni — súgta a lány szégyenlősen. És Lacié lett. Először, mióta ismerik egymást, s talán utoljára, ki tudhatta előre. Nagyon boldogok voltak. Ügy érezték, hogy ez az édes nász örökre összeforrasztotta őket. — Sokat írj! — mondta a lány búcsúzáskor. — írok. — Sokat gondolj rám! — Mindig csak rád gondolok majd... — Más lányok után ne kódorogj ám! — Nem kódorgok... — Várlak, mindig csak várlak majd, az egész életem egy nagy várakozásból fog állni — mondta a lány. Mosolyogni próbált, de sehogy sem sikerült. — Jövök, mihelyt jöhetek... És ne keseregj... Sok minden történhet, befejeződhet a háború, talán ki sem visznek a frontra, ne keseregj... és te is vigyázz magadra ... Még,--egyszer összeborultak, aztán végleg elváltak. A bevonulás előtti este Margit a katonaládába pakolta be Laci holmiját. Egyszóval mindent bekészített, amire egy katonának szüksége lehet. Aztán gondosan becsomagolta a kettébe vágott sült libát, s azt is a ládába tette. — Ne takargasd sokáig, edd meg mielőbb, mert elromlik — mondta és elsírta magát, mert arra gondolt, hogy a fia nem ehet egyhamar a főztjéből. Annyira fájt a szíve, alig-alig bírta elviselni. Tartotta magát, nemigen mutatta ki, mit érez, milyen keserűség hasogatja a lelkét. Az asztalra készítette a libamájat, tudta, mennyire szereti Laci. A libamáj mindig az övé volt, sem neki, sem Kocsis Istvánnak nem jutott belőle. — Egyél, fiam — mondta. Laci nem evett. Margit csak nézte, s nagy keserűségében indulatosan ráförmedt a fiára. — Egyél, hallod, mert a kutyának vetem! Laci hozzáfogott, pedig most nem kívánta. Életében talán először. Kocsis István demizson bort hozott az anyjától, abból bugyogtatta most két pohárba az aranyszínű italt. — Igyál, fiam, isten éltessen! — mondta csendesen és összekoccintotta & két poharat. Ittak és haligattak. Később lefeküdtek, de egyiküknek sem jött álom a szemére... A telihold fénye beömlött a függönytelen ablakon, s a nyitottfedelű katonaládára esett. Laciban furcsa érzések és gondolatok kavarogtak. Hajnalban lezáródik a katonaláda fedele, s vele együtt életének huszonegy éve is. Ami volt, a múltté. Most valami más, valami új kezdődik, életének egy új szakaszába lép. Ki tudja milyen lesz, ki tudja ml vár rá? Nem félt, egyelőre mitől is félt volna, hiszen minden valamire való embernek le kell tudni a katonaságot, senkit sem faltak még ott fel. A háború az más, arra ráér akkor gondolni, ha felül a frontra induló vonatra. Addig sok minden történhet, sok váratlan esemény játszhat közre. Tele volt izgalommal és várakozással. — Alszik, édesapa? — Nem — jött nyomban a válasz. — Rágyújtunk? — Rágyújthatunk ... bort is öntök, iszol? Rágyújtottak, ittak. — Az újonckiképzés mindig nehéz volt, most sem lesz könnyű — mondta Kocsis István. — Fogadj szót, ne feleselj senkivel, hasznát látod... Azért anyámasszony katonája sem legyél, mert ha egyszer ráülnek valakire ... különben nem féltelek én- téged. Ismerem a természeted, meg azt is tudom, hogy nagyon erős vagy. Az erőddel ne hencegj, ha szükséges, mutasd meg, de egyébként ne hencegj vele... No, igyál még! Hajnalodott. Laci kiugrott az ágyból, felöltözött, bevágott egy bögre forralt bort, s mikor a kocsi a többi bevonulóval megállt a házuk előtt, megcsókolta az édesanyját, apjával kezet rázott és elindult kifele. Margit az ajtófélfának dűlt, kötényébe rejtette az arcát, s nagyon keservesen sírt, Kocsis István meg vitte fia után a katonaládát. Most már egy szót sem szólt, csak a kocsi után intett egy utolsót, s megremegő szájszéllel nézett utána. Mikor teljesen kivirradt, akácfatuskó hasogatáshoz fogott. Minden mérgét és keserűségét a fejszecsapásokba sűrítette. Kocsis Laci eléggé nehezen viselte el az újonckiképzést. Nem mintha megterhelő lett volna a számára, másért. A másod- és harmadéves katonáktól kezdve a tisztesek és altisztek, de még a tisztek is kegyetlenül kitoltak velük. És azt nem bírta elviselni a természete, azt az embertelen bánásmódot. Cúder Mihály jutási őrmester például nem bírta a jóképű újoncokat. Talán azért, mert majomábrázata volt. Ha csak egy mód kínálkozott rá, kegyetlenül megkínozta őket. Minden étkezés előtt néhányperces „fegyelmezőt" tartott, mondván, jobb étvággyal eszik az újonc, ha egy kicsit megmozgatják. „Jobbra át, balra át, kúszás, ötvenszer feküdj, ötvenszer föl!" Benkovich főhadnagynak például az volt a módszere, hogy kétszer pofonvágta az újoncot, harmadszorra meg leütötte fejéről a sapkát. Amikor a katona lehajolt a sapkáért, úgy rúgta ülepen, hogy elterült a földön. Veres Tibor százados volt a századparancsnoka. Vékony, cingár alak, ápolt arcú, illatos, jávorbajuszos. Szép feleségével a városban lakott. Űj lakásba költöztek. A századparancsnok kirendelt néhány katonát segédkezni a költözésnél. Lacit ls. Az új lakásban az asszony üyeg konyakot bontott, s megkínálta a katonákat. Lacin megakadt a szeme. —Folytatjuk— 14 Köt