A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-16 / 15. szám

I I Akinek a csillagokig ért a keze H. folytatta — Az ilyen kísérlet óriási pontosságot követel meg. — Ne féljen, megbirkózunk vele — mondta nyugodtan Korolev. — Maguk csillagászok azt mondják meg, hogy milyen műszereket használjunk a fényképezésre, milyen expozíciót állítsunk be. A műholdak előkészítésében számos más ágazatban dolgozó tudós is részt vett. 1959. január 2-án elindult útjára az a rakéta, mely magával vitte a Luna-1 jelzésű automatikus űrállomást. Küldetése a Hold körüli térség vizsgálata volt. 5—6000 km magasságban körülrepülte a Holdat, majd a Nap bolygójává vált. 8 hónappal később Korolev akadémikus újra ott van a kozmodromon (az a hely, ahonnan fellövik az űrhajókat), és irányítja a Luna-2 fellövését, amely a Holdra vitte a Szovjetunió felségjelét is. Október 4-én lőtték fel a Szovjetunióban azt az automatikus űrállomást, amely a Luna-3 nevet viselte. Két nappal később 40 percen keresztül fényképezte Holdunk láthatatlan felét. Ezeknek a fényképeknek alapján a csillagászok pontos térképeket készítettek a Holdról. Kozmikus „Noé bárkája" Befejezéséhez közeledtek az ember földkörüli pályára való bocsátásának előkészületei. Korolev rendkívüli nagy figyelmet szentelt azoknak a berendezéseknek, melyek az űrhajós biztonságát voltak hivatosak szolgálni. Többek között be kellett biztosítani az űrhajó helyének pontos meghatározását a térben, a Naphoz való viszonyát, a repülést, valamint a leszállás ideje alatt. Több rendszert dolgoztak ki erre a célra, mégis jogos volt Korolev akadémikus aggodalma, mert az első kísérlet nem sikerült. A próbarepülést 1960. május 15-én hajtották végre. A kabinban egerek, legyek és vízinövények voltak. Ezeken akarták lemérni, hogy milyen hatással van a világűr az élő szervezetre. A kísérlet rendszeresen folyt. Május 19-én az esti órákban az űrhajó teljesítette küldetését, amikor 64-szer megkerülte a Földet, az irányító központból parancsot adtak a fékező rendszer bekapcsolására, valamint az űrkabin lekapcsolására. És ekkor kezdődött... Az űrkabin lekapcsolódott, de ahelyett, hogy magasságát csökkentette volna, inkább emelte. Az űrhajó helyzetét meghatározó rendszer nem biztosította, hogy a fékezés milyen irányban hasson. A következő kísérletig tökéletesítették a helyzet-meghatározó rendszert. Az űrkabinban ezúttal a Belka és Sztrelka nevű kutyák foglaltak helyet. Velük együtt utazott 40 egér, patkányok, rovarok és növények. Ez a XX-ik századi „Noé bárka" hetvenszer repülte körül a földet, majd elérkezett a döntő pillanat. — Visszatérés! — adta ki a parancsot Korolev akadémikus. Mindenki feszülten figyelt: sikerül-e? Sikerült. Sztrelka és Belka 700 000 kilométert repültek az űrben, és sikeresen visszatértek a földre. Elő-Solohov, a nagy szovjet író az űrhajósjelöltek között Az első szputnyik sikeres útja lehetővé tette Korolev akadémikus számára az előző tervek kiegészítését. Eredetileg ugyanis úgy döntöttek, hogy élőlényt csak két év múlva bocsátanak földkörüli pályára. Így a második szputnyik egy hónap múlva az első fellövése után már a föld körül keringett. Lajka Albina helyett Az új szputnyiknak feleletet kellett adnia arra a kérdésre, hogy létezhet-e élet az atmoszféra határain túl is. A munka gyors ütemben folyt. Mindenütt érezni lehetett Korolev akadémikus erős kezét és akaratát. Az orvosok kiválasztották a „jelölteket". Az első számú jelölt egy Albina nevű kutya volt, amelyet már kétszer sikeresen felküldtek százkilométeres magasságba. A tudósok elálltak eredeti elképzelésüktől, s Albinát „érdemeire" való tekintettel megsajnálták, hiszen eddig még állatot nem tudtak •visszahozni a világűrből. így esett a választás Lajkára. 1957. november 3-án Szergej Favlovics Korolev és társai kikísérték Lajkát. Utoljára kapott folyadékot, mivel a súlytalanság állapota nem tette lehetővé, hogy ivóvizet helyezzenek el az űrkabinban, mert ez bekerülhetett volna a műszerek közé. A repülés idejére kozmikus ételt készítettek Lajka számára, mely bőségesen tartalmazott folyadékot is. A kabinba étvágygerjesztőnek illatos kolbászt is tettek. Felbúgtak a rakéta motorjai, és az első élőlény elindult az ismeretlen felé. A műszerek jelezték, hogy Lajka él, elviselte az indításnál létrejövő túlterhelést, és jól bírja a súlytalanság állapotát is. Korolev akadémikus barátai közül az egyik így idézi vissza a fellövés alkalmából mondott szavait: — Még egy fokozatot hozzákapcsolunk a rakétához, és megháromszorozhatjuk azt a terhet, amelyet földkörüli pályára bocsátunk. A harmadik szputnyik csaknem háromszorosa volt az előbbinek. Szergej Pavlovics javaslalára megváltozott az alakja is, gömb alak helyett kúp alakú szputnyikot küldtek a világűrbe. Szovjet felségjel a Holdon Korolev gyakran latolgatta a Holdra való repülés lehetőségét. Az előző szputnyikok sikeres fellövése arra engedett következtetni, hogy nincs meszsze az az idő, amikor ember alkotta rakétákkal elérik a Holdat. Azon az ülésen, melyen ismert szovjet csillagászok vettek részt, Korolev a bevezetőben következőket mondotta: — Fel akarunk jutni a Holdra, körül akarjuk repülni földünk örökös bolygóját, hogy lefényképezzük azt az oldalát, melyet sohasem fordított felénk. — Ez is lehetséges? — lepődött meg Mihajlov akadémikus, majd így Ötmillió évvel idősebbek lettünk! Kenyában minden eddiginél régebbi csontvázmaradványokra bukkantak A Harvard Egyetem régészei egy Kenyában talált állkapocstöredék alapján arra a megállapításra jutottak, hogy az ember fejlődéstörténete az eddigi archeológiai kutatások nyomán megállapított időpontnál ötmillió évvel korábban kezdődött. Ily módon a kenyai állkapocsmaradvány fejlődéstörténetünk legrégibb dokumentuma. A rendkívül értékes régészeti lelet mintegy kétszer idősebb az Afrikának ugyanezen a vidékén hat évvel ezelőtt talált legrégibb csontvázmaradványoknál. Az állkapocstöredéket, amelyben egy fog is van, az észak-kenyai Lotagem-hegység egyik régészeti lelőhelyén találták. Bryan Peterson professzornak, az expedíció vezetőjének véleménye szerint az állkapocs az australopithecus elnevezésű majomember állkapcsával mutat közeli rokonságot, amelyhez hasonlókat már Dél-Afrikában és a kontinens más vidékein is találtak. Az australopithecus előember már egyenes tartású volt, és egybehangzó vélemények szerint átmenetet képez a majom (pithecus) és az ember (anthropos) között. Ez a legújabb felfedezés élénk vitákra ad alkalmat a régészek között, annál is inkább, mert újabb adatot szolgáltat az ember fejlődésével kap-Icsolatos számtalan, mindeddig homályos kérdéshez. A felfedezés után tudományos körökben az a nézet alakult ki, hogy az emberré válás lassú folyamata már a pliocénban, mintegy 13 millió évvel ezelőtt elkezdődött. Korábban ugyanis azt hitték, hogy az australopithecus jóval később, csak Ia pleisztocénban — mintegy kétmillió évvel ezelőtt — jelent meg. Az archeológusok által feltárt lelet az eddigi jelekből ítélve közbeeső fejlődési fokot képez az australopithecus és a miocénban — körülbelül 14 millió évvel ezelőtt — kialakult emberszabású majom, a ramapithecus fejlődésmenete között. Mindeddig megvá-Ilaszolatlanul maradt az a kérdés, hogy mi késztette a majomembert arra, hogy a fákról örökre leszálljon a földre, nemkülönben az, hogy milyen fejlődési körülmények között vált egyenes tartású, emberszabású lénnyé. 1959-ben az antropológusok nagy Ireményeket fűztek dr. Luis Leeke tanzániai kutatásaihoz, miután csaknem kétmillió éves csontvázmaradványokra bukkant. A tanzániai lelet 1,75 millió évre visszamenőleg tisztázta emberré válásunk homályos kérdéseit. A harvardi embertantudósok fölfedezése további ötmillió évre Ivisszamenőleg megvilágította azt az utat, amely ködös múltunkba vezet: a Kenyában talált állkapocsmaradványok ugyanis nem kevesebb, mint háromszor idősebbek a tanzániai leleteknél. (International Herald Tribune)