A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-09 / 14. szám

Tóth Árpad Tóth Árpád azok közé a költők közé tartozik, kiket munkásságuk értékéhez képest nagyon kevesen ismernek. Ez talán az egyéniségére, életére annyira jellemző szerénységéből következik. Irtózik minden feltűnéstől, hangoskodástól, reklámtól és így természetes, hogy a nagyközönség számára majdnem ismeretlen marad ebben a tülekedő korban. De akik közel jutnak hozzá, nyomban megértik, hogy Tóth Árpád a nagyok, a kiválasztottak közül való; olyan költő, akiben műértő szem a legnagyobb gazdagságot, legfinomabb szépségeket fedezheti fel. Kritikusai kivétel nélkül hangsúlyozzák lírájának formai tökéletességét és a fiatalon elhunyt költőre anynyira jellemző, folytonosan megújuló „állandó és elvégzett" szomorúságot. Valamennyien kiemelik, hogy oly bravúrosan kezeli a magyar nyelvet, ahogy legnagyobbjaink közül kevesen. Eletében Babits Mihály az egyetlen, aki felismeri költészetében az igazi magas lírát és a nyilvánosság előtt nagy költőnek nevezi. Életútja Tóth Árpád 1886-ban Aradon született. Középiskoláit Debrecenben végezte, majd beiratkozott a budapesti Tudomány Egyetem bölcsészeti karára, de anyagi okok miatt az egyetemi tanulmányait nem tudta befejezni és ezért tanári oklevelet sem szerzett. Verseit a debreceni napilapok, majd a Hét, a Vasárnapi újság és 1908-tól a Nyugat is közölte. Minthogy a költői tiszteletdíjakból Budapesten nem tudott megélni, ezért 1909-ben visszatért Debrecenbe, a szülői házba. Először a Debreceni Független Újságnak dolgozott, majd a Debreceni Nagy Újság munkatársa lett. Emellett tovább írt bírálatokat, verseket a Nyugatba. 1913-ban lapja megszűnt, újból felköltözött Budapestre, ahol szerény keresetével igen nehéz körülmények között tartotta fenn magát. Közben egy súlyosabbá vált tüdőbaja, amelyre — főleg baráti segítségből — több alkalommal is a Tátrában. Űjtátrafüreden keresett gyógyulást. De ezen kényszerű pihenőivel, üdüléseivel sem tudott meggyógyulni; fiatalon 42 éves korában halt meg. Munkássága Tóth Árpád lírájában — egészében szemlélve — az életrajzi vagy történelmi események nem közvetlenül jelennek meg, — verseiben alig van igazi epikai elem vagy más emberekkel kapcsolatos konkrét élmény —, hanem mindennek csak a lírai párlata csapódik le a versbe, átszűrődve a költő bánatán, természeti képek keretébe ágyazottan. Költői tolmácsolásaiban még az ebben nagymester nyugatos költők között is a legkiválóbbak egyike. Nagy nyelvkultúra, mesteri formakezelés jellemzi műfordításait is. Babitssal és Szabó Lőrinccel közösen magyarra fordította a teljes Baudelair-t, s fordított Keatset, Shelleyt, Villont, Miltont, Wilde-ot és még sok másokat is. Ismertté és kedveltté igazában csak halála után vált, jórészt Szabó Lőrinc gondozásában megjelent versgyűjteményeinek nyomán. Az első teljes, nagyarányú Tóth Árpád-monográfiát az 1955-ös év hozta meg, Kardos László könyvének megjelenésével. Tóth Árpád helyét, jelentőségét a magyar Örökre ifjú élet! Jó vón vidulni véled, Ne lenne más igazság, Csak az örök vigasság. * irodalomban ma is úgy látjuk, ahogy Kardos László műve kijelölte: „A századnak egyik legnagyobb magyar költője, akinek kétségkívül ott a helye a klasszikusok között." A legköltőibb költő Tóth Árpád alapjában véve és mindenekelőtt lírikus, „a legköltőibb költők" egyike (ahogy Babits Mihály jellemezte). A lírikus életművét azonban gazdagon egészíti ki az újságíró, a kritikus és a novellista termése — s főképpen műfordítói munkássága. Két évtized lírai termése — a rengeteg töredék mellett — mindössze vagy kétszáznyi teljes verset ölel magába. Az 1919-es proletár-forradalmat ódával köszöntötte és emiatt a Tanácsköztársaság után sokat támadták és újból nyomorba került. 1921-ben Az Est című liberális napilap munkatársa lett és ettől fogva úgy-ahogy biztosítva volt a megélhetése, de szegény ember maradt élete végéig. Tóth Árpád, kinek költészetét anynyi szín, annyi szépség jellemzi, egyhangú, szomorú, minden érdekes élmény, változatosság nélküli életet él. A reális valódi élet neki másodlagos élete. A színtelen mindennapiságtól lelke a költészet világába menekül. A költészetbe önti mindazt a szépséget és gazdagságot, ami lelkéből kiárad. A poézis az ő igazi, elsődleges élete. Minden energiája művészetében érvényesül. A való élet számára nem marad egyebe, mint egy nagy adag passzivitás, szomorú rezignáció. Nála a poézis életcél. Minden más háttérbe marad mellette. Ezért tud olyan nagyszerűen aL kötni. Az élet fáj neki, csak szomorúság, szenvedés, lemondás a sorsa, De megvigasztalja a költészet. Az élet realitásait, az égető fájdalmakat mind egy szent cél, a költészet szolgálatába állítja. Annak a költészetnek szolgálatába, melyben minden megszépül, pompás, ragyogó lesz. Mert Tóth Árpád a Szépségek költője. Mindent, ami körülötte van, amit lát és érez, megszépít, csillogó, bravúros formába önt, jól összecsengő rímekkel, gondosan válogatott szavakkal. Minden szép az ő szemében, hiszen a halál perspektívájából nézi az életet. A halálhoz közelálló ember szemével, kinek egyetlen, drága kincse: „ ... Az élet halk virága, Annak kéne örülni, Szennyektől megtörülni..." (Idézet: Bús, délelőtti vers-bői). (rp) A csepergő Négykézláb a fellegek. Esik eső, eseget. Farkával legyez a szél, szuszog, legel, mendegél. Múlik minden, kezdődik, mi e Földön időzik. Én az időt előzöm, múlok, múlok: — kezdődöm. Ugyanazon időben bölcsőben, temetőben: — egy ringat, más eltemet: haldoklom és születek; meghalok, feltámadok: — éled bennem egy halott. Szívem nehéz, mint a sír, s könnyű, mint nyárban a nyír, föld és gyökér kötözi, égre szél lövöldözi, alattam föld mélye nyíl, s várok, mint húron a nyíl, lábammal a dús mezőt: kaszálgatom az esőt. Váci Mihály időben Tántorgok, nem esőben: a csepergő időben. Sző az eső, az idő szőnyegébe belesző, old, köt, választ, elkever milliók színeivel; arcom hízelgi, veri, véle van szemem teli. Lábam köré ontva sárt, fejem fölé szivárványt: tapos mint a kazlakat, térden álló házakat; megcsúfol, termékenyít, kalászt zúz, magot kinyit; úszik: — bibliai cet, — Ninivében partra tesz, gyomra bűze fal, emészt, s kötök tőle, mint a mész. Tántorgok, ver az eső, köpdös, csókol az idő. Megyek. Nincs eresz, tető. Ringat bölcső, temető.