A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-09 / 14. szám

Nevető világ Éjjel cseng a telefon a neves svéd pszichiáternél: — Tanár úr, baj van a férjemmel! — jelenti egy izgatott női hang. — Mondja el asszonyom, a tüneteket. — Hát kérem... azt hiszi magáról, hogy 6 a legújabb típusú Volvo gépkocsi. Állandóan a nehéz gyújtásról, a nem kielégítő elégésről panaszkodik, és hogy marást érez az akkumulátor falán. — Rendben van, asszonyom ... Vezesse ide... — Igenis, professzor úr, csak azt tessék megmondani: ezen a típuson hol van a önindító? + Egyik északi ország fővárosában társaságban a gyerekekről beszélgetnek. Vajon melyik a legideálisabb életkor náluk? — ez a megvitatandó kérdés. Egy tanár kér szót: — Szerintem a tízéves. Ezt a saját fiam példáján látom. Ahhoz, hogy egész éjszaka bőgjön, már túl nagy. Ahhoz viszont, hogy házibulit rendezzen, még túl kicsi... + A parkban a karbantartási vállalat munkása festi a padot. Odamegy egy csavargó külsejű férfi, és megkérdi: — Tessék mondani: este nyolcig megszárad? — Azt hiszem, igen... De miért érdekli? — Azért, mert korán szoktam lefeküdni. + A frissen megválasztott képviselő nagy garral robog haza. A szekrényből kiránt egy nadrágot, és nagy hangon kijelenti: — Na, fiacskám, látod ezt a nadrágot? Ebben a házban ezentúl én viselem! — Nem bánom — mosolyog az asszony —, de csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy az az én nadrágom ... + Megkérdezik a hires meteorológustól, hogy meg lehet-e bizni időjóslataiban. — Kétségtelenül — válaszolja a meteorológus. — Az egyetlen eltérés csak az lehet, hogy a megjósolt időjárás nem egyezik a megjelölt időponttal. + Zenés éjszakai szórakozóhely. Virágárus lány lép az egyik asztalhoz: — Fiatalember, tessék szép virágot venni a kisasszonynak. — Miért vennék? ö a fiam, én meg az anyja vagyok. + Késő éjszaka a vendégfogadó kapuján sokáig dörömböl egy portugál úriember. De hiába, nem nyitnak kaput. Végre fönn, az emeleten kidugja fejét az éjszakai portás. Almosán kérdezi: — Ki az? — Juan Gonzalo Vasconcelos Acuua Rivierro Bandeira Pimentel Enriquez Saldaua Mendes Leal Vilanova vagyok — mutatkozik be röviden. — Jaj! — kiált fel az éjszakai portás. — Annyinak nincs hely — és becsapja az ablakot. szmmoK TÖRTENETEK, EGY NYÁRI NAP (A K

odaiy

) Merre vegye útját? Haladjon továbbra is a Kis-Duna mentében kanyargó ösvényen, vagy inkább induljon toronyiránt? Nincs kitől kérdezze: amerre a szeme ellát, sehol egy teremtett lélek. Nádszegre tart. Az irányt tudja, vagy inkább érzi, s ha ebben az ütemben rója az utat, pár óra alatt már elé tűnik a falu. De miért siessen? Fáradtságot nem érez ugyan, a hosszú barangolásokhoz hozzászokott diákévei alatt. Mégis jólesik ebben az üdítő magányban testét-lelkét kinyújtóztatni egy kissé. Hogy merre vegye útját — suhan át újra az agyán —, azt ma már pontosan tudja. De még öt éve is milyen nehéz kérdés volt ez számára. Ügy érezte: a századdal együtt az ő sorsa is fordul. Nem mintha tétovázott volna, a szíve rég a zenéhez húzta. És mégis mekkora gondot okozott az a döntés 1900 júniusában! — Nem mertem akkor csak zenészszé lenni — gondol vissza —, egyrészt hiányzott bennem a virtuózkészség, s így a dolog nagyon kockázatosnak tűnt föl előttem, másrészt az otthoniak szemében ez a lépés egyenlő lett volna az eltűnéssel. Igen, apja hegedült, anyja zongorázott — a zene szeretetét ők oltották belé. S mégsem akarták, hogy muzsikus legyen. „Jobb" sorsot szántak neki. Tanárai a tudományos pályán jósoltak fényes jövőt jelesen érettségizett diákjuknak. Más jóakarói pedig jogászt faragtak volna belőle, mondván: abból minden lehet. Akiből minden lehet — ötlött föl benne —, abból nagyon könnyen semmi sem lesz. Aki valamivé akar válni, annak egyet kell akarnia, de azt teljes szívével. S akkor abban az egyben valóban mindenné válhat. így hát nem szüleiért hozott áldozat volt, hogy Pestre érkezve beiratkozott a Zeneakadémiára is meg az egyetemre is. Inkább annak a megérzése, hogy erre a kettős felkészülésre feltétlenül szüksége lesz az ő egyetlen céljának eléréséhez. Hogy tudniillik ne csak egyszerű muzsikus váljon belőle, hanem művelt zeneszerző. Erőt merített ehhez irodalomtörténetei tanulmányaiból is. Nem a maga bátorítását olvasta-e ki Petőfinek Aranyhoz írt első leveléből? „...a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!" És Arany, a derék szalontai jegyző, az alig ismert szerző, akit Toldijáért ölelt keblére a költők legnépszerűbbike, tüzet fog a lángoló szavaktól, és Petőfi mellé áll. „Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb népi költészet virágzott" — feleli bölcsen. Nem vonatkozik-e mindez ugyanúgy vagy még jobban a zenére is? — gondolta a fiatal muzsikus. De kapott szigorúbb intést is. Aranytól. Egy külföldi népmesegyűjteményről szóló kritikájában olvasta: „Azt várjuk-e, hogy a polgárosodás, a műveltség terjedése, a napi üzlet gondjai kiszorítsák közülünk a népi költészet maradványait ... s akkor fogjunk a gyűjtéshez? Még van idő, de nem lesz soká. Amint a könyv és lapirodalom nagyobb hódítást tesz a nép alsó rétegeiben, aszerint fog az élő hagyomány, a rege, a mese, sőt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorulni, lenézés, nevetség tárgya lenni... népzenénk máris sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg, amit lehet. A Kisfaludy Társaság oly központ, hová minden gyűjtés befolyhat." Ezért van most itt a Csallóközben. Ezért jár (zsebében a nehezen megtakarított ötven koronával) gyalogosan faluról falura, hogy megénekeltesse az öregeket és fiatalokat, az aratókat és marokszedőket. Néha bizony nehéz kicsalogatni belőlük a dalokat. Nem elég a türelem: ital is kell hozzá. És milyen fárasztó egy-egy ilyen kocsmában töltött éjszaka! Együtt ülni, s ha kell, együtt inni — sőt kurjongatni — a nótázó legényekkel, közben pedig a folyvást növekvő zajban, egyre sűrűbb dohányfüstben lankadatlan figyelemmel jegyezni a dalokat. Mire menne valami jóféle borocska nélküT? A második-harmadik pohár rendszerint megoldja a nyelveket, felfrissíti az emlékezetet, és — eloszlatja a gyanakvást. Mert néha bizalmatlanok is a kiszemelt énekesek. Nem értik, mit akar a „nadrágos" úr az ő paraszti dalaikkal, huncutságot sejtenek nagy buzgósága mögött. Egy madár éles kiáltása riasztja fel merengéséből. Frissen ugrik talpra, s indul, hogy még napszállta előtt beérjen. Ahogy felkapja hátizsákját, ér-Visszaemlékezés, amelyet Kodály Zoltán a szerző kérésére irt 1966-ban fráa^ lUyia kc^/J*^ Í^W^Wl, WO tuAí 'etzU^íJL /bJhlAA+ri J^M*^, ^ Wfr oi-UaSÍJ k uaJlL AiM^uifSu AéfUMk^tU • A (Ui-K^U U^jUl ******* KjluÍ CvMtoSLtfL/Ul^^C** ^ KA&V^ /ip+rfajtwtv - AlCtnib**, «tét ^JJUAova^ Ww^e . A