A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-09 / 14. szám

— Emberek, barátaim, igyunk az ifjú pár egészségére! Az ám, az ifjú pár egészségére! De hol az ifjú pár, mert az asztalfőn egyedül ült a vőlegény, hiányzott mellőle a menyasszony. Hol a menyaszszony? Ki látta a menyasszonyt? Senki. Hamarosan megváltozott a hangulat, izgatottan tárgyalták az esetet, tán csak nem történt valami baja? — Hová lett a lányunk? — jajdult fel Bárczi Mari rossz sejtéssel a hangjában, tehetetlenül tördelve a kezét. — Ki látta a lányunkat? — komorodott el Kocsis Péter is. Szaladtak a kamrába, ott is szoktak tereferélni, ott öntik üvegekbe a bort, rakják tányérra a süteményt. Megnézték a hátsó tiszta szobában, ott sem volt, egy-két vénasszony bóbiskolt az ágyra dűlve, átfutottak a szomszédokba, nem piperészkedik-e ott véletlenül. Vacsora óta nem járt ott, mondták a szomszédok. — Hová tűnhetett? — nézett fel Szarka Gizi Lacira. — Rosszat érzek ... — Én is — mondta Laci. Egy nyurga legény rossz érzéstől űzve felfutott a padlásra, villanylámpájával végigpásztázta: (ne adj isten) nem akasztotta-e fel magát? Semmi gyanúsat nem észlelt. Egyre feszültebbé vált a hangulat. Már a részegek sem danolásztak, mindenki Kocsis Jolánt kereste. Bárczi Mari kezét tördelve jajongott, szaladgált az udvaron, lánya nevét kiabálta, Kocsis Péter is rohangált fel s alá, s akkor az ablak alatt állók közül az öreg Vajda István, aki a fal tövében ült, részegségében alig fordult a nyelve, Péterre szólt. — Hallod-e, gazda!... Én láttam a lányodat... ott hátul... jó fél órával ezelőtt... Megkövetlek alássan, féldolgomon voltam, s akkor látom, amint besurran az istállóba ... Gondoltam is magamban, nem bírja ki reggelig a kis bogaram, biztosan ott várja a Józsi... — mondta, mondta az öreg botladozó nyelvvel, de azt már nem hallotta Kocsis Péter, rohant az istállóba vagy huszadmagával, köztük volt Laci is meg kezén a lány-. -•Kocsis Joli az istállópadlás egyik gerendájára erősített kötélen lógott. Lógott ernyedten, félrebillent fejjel, mint az elhervadt virágszál. — Úristen! — szakadt ki Kocsis Péterből a szó. — Mit tettél velünk, kislányom!?... — Valaki bicskát rántott elő, levágták a kötélről a menyasszonyt, Kocsis Péter a karjára vette és lassú léptekkel vitte végig az udvaron a rettenetes terhet. A vendégek rémült döbbenettel kísérték és nézték. A tiszta szobában az ágyra tette. Bárczi Mari a haját tépte, sikoltozott, mint aki eszét vesztette, többször is elájult. Az ifjú ember meg ráborult a kedvesére, s mint egy nagy, kamasz gyerek, megváltozott, gurgulázó hangon zokogott. Sírt mindenki, fiatal és öreg egyaránt. És zokogott Kocsis Péterné is. Most megroggyant az egyenes dereka, az ágy lábához roskadt, fejét a fehér menyasszonyi cipőkre hajtotta. Egyre azt hajtogatta: „Miért hagytál itt minket, kicsikém, mért hagytál itt minket ..." Közben megérkezett a körórvos, de már csak a beállott halált állapíthatta meg. A násznép rettenettel a szívében lassan szétszéledt... — Gyere, Lacikám, menjünk el innen! — kapaszkodott Gizi a fiú karjába. — Nem bírom nézni, és nagyon félek... — Rögtön megyünk, de előbb azt mondd meg nékem, hogy hiszel-e nekem ezek után!? — Hiszek, hiszek, csak gyerünk! Az öreg Szarkáné a hátsó szobában aludt, nem akarták őt felkelteni, így a konyhában telepedtek le a karos lócára. A lány a fiúhoz bújt és kérte, hogy ne hagyja most magára, mert nagyon fél. Különben is olyan a lelkiállapota, hogy nem bírná ki az egyedüllétet. Laci maradt. Alig váltottak néhány szót, nem is volt arra semmi szükség, csak ültek összebújva, lehunyt szemmel, néha csókolóztak, bátorítón simogatták egymást. — Nehéz és rettenetes az élet — mondta Laci. — Az... Most már látom én is, hogy az... Sokféle gondolat megfordult a fiú fejében. Igen mélyre ásón elgondolkodott a nagyanyja, a szülei, a rokonai, s egyáltalán a falusi emberek sorsán. Végeredményben élni akaró, erős emberek... Igaz, olykor durvák, kegyetlenek, eszközeiket sem igen válogatják meg, ha valamit el akarnak érni. De azért tudnak örülni is. Tudnak keresztelőt, lakodalmat ülni, tudnak temetni is. Eközött a három állomás között nyüvik el az életüket, szeretnek és haragoskodnak, nevetnek és sírnak, közben keményen dolgoznak,.. Itt van például Kocsis Péterné, a nagyanyja. Szerzett birtokot, de milyen áron? . .. És miért fizette azt a rettenetes árat? A gyerekeiért. Helyes volt? Nem. És mégsem lehet egyértelműen elítélni a tettét... Szitkozódó, féktelen természete elítélendő. Ugyanakkor azonban valahol a lelke legmélyén nemesebb emberi vonások is lappangtak. Mert adott. Mindegyik gyerekét igyekezett talpra állítani és elindítani az útján. Nemcsak elindította őket, hanem egyengette is az útjukat. Mindig ott és akkor segített, amikor arra a legnagyobb szükség volt. Igaz, káromkodva, átkozódva nyújtotta a segítő kezét, de nyújtotta... Kocsis István a béresistállók árnyékából indult el. Csapás, csapás után érte. Még bele sem kóstolt az első világháború utáni békés évekbe és a házasságba, máris temetnie kellett. Állatként küzdött és verekedett a mindennapiért, önmagával soha meg nem alkudott. Féktelen volt , és akaratos, nyakas és makacs, könnyen lendült ütésre a keze, de azzal a kezével simogatni is tudott. Kaszabolta őt a sorsa jobbról, balról, de talpon maradt, és nekiszegett fejjel megy előre, hogy a kitűzött célját elérje. Hogy eléri vagy sem, ki tudja. Tény, hogy a megaláztatást sosem bírta elviselni, soha nem tudott' mások előtt hajlongani. Sokszor talán az is okozta a vesztét... Kocsis Péter, a nagybácsija áll Laci előtt pőrére vetkőztetve, persze csak gondolatban. Neki túl jól ment és könnyen sikerült minden az életében. Talán éppen az okozta a vesztét. Nyilván az táplálta és teljesítette ki, szinte betegessé a nagyravágyó természetét, öt már semmi nem tudta kielégíteni, mindig többet és többet akart. S az eredménye?... Halálba kergette az egyetlen lányát... Most aztán hogyan tovább? Kijózanítja-e őt véglegesen ez a szörnyűség vagy sem?... Kiért és miért akar még ezek után is egyre feljebb és feljebb kapaszkodni!? Talán önmagáért, vagy eddig is azt tette?... Vajon érdemes lesz-e most a történtek után még mindig, vagy továbbra is az istállóban hálni, éjt nappallá téve dolgozni és kuporgatni?... Az orosz asszony sorsa is elgondolkodtatta Lacit. Mi mindent átélt és kibírt az a szerencsétlen asszony! Emberfeletti a kitartása, csodálatra méltó az akaratereje. Kevesen tudnák utána csinálni, és áll, talpon áll... Vajon ő rrrit remélhet még a holnaptól? Semmit... S ha végül felteszi magának a kérdést, hogy miért is élt ő tulajdonképpen, milyen választ kaphat? Nagyon elkeserítőt... És mégis, mégis, dacolva rossz terméssel, magánnyal, lót-fut, gürcöl, élni akar ... A körorvosné sorsa is foglalkoztatta Lacit. Ha nagyon boldog lenne, nem keresne örökké másoknál vigasztalást. (Most például a falu fiatal tanítójának a társaságát élvezi nap mint nap). Pedig neki aztán valóban mindene megvan, ami széppé, nyugodtá, kellemessé teheti az életet: autója, sok szép ruhája, pénze .. . Sorra lehetne járni a falu minden házát, szegényét és gazdagét egyaránt, s ha a láthatatlan, a mélyben kavargó dolgokat egy nagy tablóra lehetne felvázolni, szörnyű kép tárulkozna ki minden bizonnyal a szemlélő elé! Mi vagy ki a hibás, ki a bűnös!?... Hogyan, miként és ki tudna ezen a rettenetes helyzeten változtatni? Ember vagy emberek képesek-e rá?... Valóban csak egy felső hatalom, emberfeletti erővel rendelkező tudná megváltoztatni a viszonyokat és az embereket, mint ahogy a papok prédikálják a templomokban!? — Rettenetes az élet, Gizikém — mondta újra Laci és nagyot sóhajtott. — Tényleg úgy van vele néha az ember, hogy ... elhallgatott, rágyújtott. — Folytasd! — Sokszor én is arra gondolok, hogy nem érdemes élni. — Ne mondj ilyeneket! — E^-aa-igazság. — Mi bánt? ... Valami talán bánt? — Tudom is én ... Néha szeretnék kiszaladni a világból. — De miért? — Nem tudnám megmondani. — Furcsa vagy — mondta Gizi maga elé nézve. — Beszéljünk másról — mondta Laci hosszabb szünet után. — Miről? — Szeretsz olvasni? — Szerettem — felelte a lány. — Mostanában nemigen veszek könyvet a kezembe. — Én nagyon szeretek olvasni — mondta Laci. — Meg hegedülni. — Hegedülni? — Te még nem is hallottál, ugye? — Nem ... Tényleg tudsz? — élénkült fel a lány. — Ki hitte volna rólad!?... — Miért, olyan két balkezesnek nézek ki? — Dehogy, dehogy, csak hát egy falusi fiú ... meg a hegedű ... tudod, Laci, ez olyan dolog — elhallgatott, elmerengett. — Majd ha egyszer a feleséged leszek, sokat foglak hallgatni. Én szeretem a zenét, csak az a baj, hogy dalolni nem tudok, mindig félre viszem a nótát, hát nem érdekes? ... Néha úgy a szívembe áll valami, mikor más szépen énekel a lakodalomban, bálban ... Dehát mit tehetek, ha egyszer nekem nem megy, akasszam fel magam? — Szájára kapta a kezét és Lacira nézett. — Bolondokat beszélek, ugye? — Dehogy beszélsz . . . Mondjad csak, jó hallgatnom a hangodat, nem is hiszed, hogy milyen jó ... Két nap múlva eltemették Kocsis Jolikát. A falu és a környék a saját halottjának tekintette. Jöttek, jöttek az emberek a környező falvakból, az idősebbek feketében, a lányok hófehérben. Soha annyi embert nem látott még a temetőkert. Bárczi Marit hatszor is felöntözték, Kocsis Péter is úgy nézett ki, mint a se élő se holt. Mikor a nyitott sír szája elnyelte a koporsót, ő sem bírta tovább: feljajdult és fura gurgulázó hangokat adott ki magából. Szarka Bálint is megjuhászodott. Megrendítette és elgondolkodtatta Kocsis Péter esete. Egyik este vacsora után Gizi az apjához fordult. — Látja, édesapám, Kocsis Péter sem járta volna meg a lányával, ha nem erőszakoskodik és nem kényszeríti hozzá a bíró fiához. — Mit akarsz ezzel mondani? — Ügy teszel, hallod, mintha nem tudnád — szólt közbe Szarkáné és nagyot rántott álla alatt a fejkendője csücskén. — Hallgass, nem téged kérdeztelek! — dörrent rá a gazda, aztán kissé engesztelőn megtoldotta. — Most a lánnyal beszélek. Miért példázódol Kocsis Péterrel? — fordult újra Gizihez. — Csak azért, mert tudomására akarom adni, hogy én sem vagyok gyávább, mint a Kocsis Jolán volt. — Elment a jóeszed!?... Hallott ilyet a világ! — fortyant fel Szarka Bálint. — Majd adok én neked, csak ilyen szamárságokon törd a fejed!... Nincs neked semmi bajod, megvan mindened. — Akkor meg miért akarja elmarni Lacit a háztól? — Elmarni, elmarni... nem akarom én elmarni, én csak a javadat akarom. A Ferenczi Pista mellett úriaszszony lehetnél. — Nem akarok én úriasszony lenni, ne uradzon az olyan, aki nem annak született. — Jól van, no, fogd már be a szádat — mondta Szarka Bálint szelídcsendesen. Többé nem ellenezte Laci udvarlását, a maga módján emberséges is volt hozzá. Borocska mellett sokszor elbeszélgettek különféle dolgokról. Végül igen megszerette az eszes fiút, aki igen érdekes kérdésekről tudott beszélni. Tavasszal Szarkáné és Margit a két fiatallal bement a városba és megvették a gyűrűket. Csaptak nagy eljegyzést, két szál cigányt is hívtak. Hajnalig daloltak a szűkebb rokonságból meghívott vendégek. A fiatalok nagyon boldogok voltak. A szülők úgy határoztak, hogy várnak még a házassággal. Túl fiatalok még a gyerekek, meg aztán ki tudja, hogy alakul a háborús világ. Talán Kocsis Péterné volt a legboldogabb és a legelégedettebb. Eddig minden terve sikerült, s úgy vélte, most hozza meg gyümölcsét mindaz, amit tett. Egyedül Jolánka tette bántotta, de azt meg úgy könyvelte el magában, hogy az isten akarata volt, márpedig az ellen földi halandó semmit sem tehet. Kocsis Péter és Bárczi Mari szomorú bánata lassanként megfakult, nagy fájdalmuk csillapodott. Éjszakáról éjszakára nem aludtak. Gyerek után vágyakoztak. Most kezdték megbánni azt, amit Jolika születése után tettek. De hátha nincs még minden veszve, hátha lehet rajta segíteni? —Folytatjuk— LOVICSEK BÉLA II. rész 19