A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Nevető világ SKÓCIA HhBHHHi Egy skót leányzó, akinek egy fia­tal orvos udvarolt, sírva meséli ba­rátnőjének, hogy szakított az udvar­lójával. — És persze — mondja a barát­nő —, visszakérte az ajándékokat. Mire a leányzó panaszosan: — Nemcsak visszakérte, hanem fel­számolt harminchét vizitet is. Két öreg bácsi üldögél a skóciai temetőben. Beszélgetnek. — Hány éves, kolléga? — Nyolcvankettő. És maga? — Kilencvenhárom, fiam. — Hát akkor, bátyám, magának nem is fizetődik ki már hazamen­ni... * * • Egy skót belép a házba, és két­ségbeesetten kiabálja a feleségének: — Mary! A legelőnkön egy idegen tehén legel! Az asszony ráförmed: — Mire vársz, John? Eredj és fejd meg! • • » A skót százötven kilométert gyalo­golt, hogy megnézze kedvenc labda­rúgócsapatának döntö mérkőzését. Amikor hazaér, szomszédja megkér­dezi, hogy mit látott. — Semmit — feleli a fáradt skót —, már nem volt elég erőm, hogy átmásszak a kerítésen. DÁNIA Joergen, a koppenhágai kereskedő kedvenc újságját lapozgatva egyszer­re csak felhördül, és így szól a fe­leségéhez: — Te, kedvesem, nézd ezt a képet. Nem szégyelli magát ez az alak, anyaszült meztelenül jelent meg egy fővárosi szórakozóhelyen! Az asszony alaposan megszemléli a pucér fiatalemberről készült felvé­telt, majd így felel: — Ennek nem kell szégyellnie magát, fiam. Más lett volna, ha te jelentél volna meg így a mulató­ban ... * • • A koppenhágai állatkertben egy élemedett hölgy melegen érdeklődik a víziló lakosztályának őrzőjétől, hogy a hatalmas állat nő-e avagy férfiú. Mire az őr oktató hangon vála­szolja: — Asszonyom, ezt csak egy másik víziló kérdezheti. SVÉDORSZÁG A stockholmi szállodában a nász­utasok a nyolcadik emeleten kapnak szobát. A liftet ezúttal nem liftboy, hanem egy szőke svéd szépség keze­li. Útközben rákacsint az ifjú férj­re. majd mosolyogva kérdi: — Hogy van, drágám? Odafönn a szobában az ifjú asszony lecsapja a táskáját, és rá­támad a férjre: — Ki volt ez a nő? Amaz dühösen legyint: — Hagyjuk ezt, jó! Elég bajom volt tegnap, míg megmagyaráztam neki: ki vagy te? nája selymét a sárkány léceire feszít­ve. Sarkon fordult, és mély sóhajtás­sal vonult vissza a lakásba. Férje bo­londériája sehogy se ment a fejébe, de már lemondott róla, hogy ilyen dolgokban megértse Bent. „Mint iz­gatod magad? Fő, hogy az üzleti vál­lalkozásaiban helyén van az esze, va­gyonosodik, és gondtalan életet bizto­sít a családjának. A többi nem fon­tos. Játsszadozzon csak! A férfiak már ilyenek..." Deborah ezzel vissza is nyerte nyugalmát, kiment a konyhába és odaszólt a szolgálónak: — Forró puncsot készítünk. Frank­lin úr meg a fiam bőrig ázva jön majd haza, mert épp most kellett ne­kik elmenniük! A puncs jól fog esni mindkettőjüknek. Ezalatt apa és fia kiért a város szélére, s egy magtárszerű épület ere­sze alá húzódott a szabad mezőn. Franklin hegyes vaspálcikát erősített a sárkány fejére, s aztán William las­san elengedte a kenderfonálon lebegő alkotmányt. Franklin a fonal másik végét szorosan ráhurkolta egy vas­kulcsra, s hogy elkerülje ezúttal a „pulyka-balesetet", a kulcshoz egy kurtább selyemzsinórt illesztett szige­telő anyagként. Gomolyogva közeledett feléjük egy sokat ígérő viharfelhő. A sárkány ott csapongott a felleg alatt, de nem tör­tént semmi. Franklin már-már kétel­kedni kezdett saját ötletében, amikor egyszerre csak észrevette, hogy a ken­derkötél kócai-bogai felágaskodnak. Ekkor visszahúzta kissé az átnedve­sedett zsineget, és csuklóját feszült várakozással emelte oda a vaskulcs­hoz. Hirtelen olyan szikrák sistereg­tek föl a vasból, hogy a kísérletező ember testén végigfutott az öröm borzongása. Igaz tehát, amit gondolatban kiszá­mított! A villám azonos az elektro­mossággal. ömleni kezdett az eső. Az átázott kenderkötél most már szökőkút mód­jára ontotta magából a villamos szik­rákat. — Gyerünk, fiam — szólt boldo­gan Franklin —, a kísérletet jóvégre vittük. Gyakorlati alkalmazása igazán egyszerű lesz. Pár hónap múltán Franklin felsze­relte a hegyes vasrudat Piac utcai házára. Ez volt a világ első villámhá­rítója. De ezenkívül úgy volt meg­szerkesztve, hogy még villamosságot is szállított feltalálójának laboratóriu­mába. Franklin ilyképpen nem csu­pán kivédte, hanem tüstént szolgála­tába is hajtotta „az ég haragját", vagyis az ember ősi és örök módján járt el a természet erőivel, A villámhárító alsó vége lenyúlt egészen a lakás lépcsőházába, és ott két részre ágazott, vagy fél méternyi távolságra egymástól. A rúd e villás végére egy-egy bronzharangocskát erősített. Így aztán amint villamos­sággal telített felhők vonultak el a ház fölött, harangjáték jelezte az elekt­romosság felgyülemlését a rúdban, feltalálójának pedig nem kellett egye­bet tennie, mint odavinni a palacko­kat és megtölteni azokat a légkör szállította energiával. Egy éjszaka Franklin hangos csatta­násra figyelt föl. Kisietett szobájából a lépcsőházba, és észrevette, hogy a harangnyelvek nem inognak ide-oda, mint máskor viharos időben, hanem mereven megállnak egymás felé for­dulva, míg a villám tüze csattogva pattan egyik harangról a másikra. Sárgás-vöröses fény világította be a lépcsőházat, de nem okozott kárt sem­miben: a villám hatalmát a ház gaz­dája immár megzabolázta. A bronzharangokat Franklin sokáig nem szerelte le. Éveken át megkon­dultak a zivatar közeledtére, és ami­kor már rég lomtárba kerültek, az öreg Franklinnek akkor is úgy rém­lett néha egy-egy csöndes, csillagos éjszakán, hogy újra hallja zengő-bon­gó szavukat, a diadal első édes, meg­rebbenő örömével. Részlet Sós-Vámos: Franklin vagyok Philadelphiából című könyvből. Philadelphia, a Piac utca Franklin korában mert egyáltalában nem tudhatjuk iga­zad van-e." Deborah jóformán be se lépett még, és máris megállította férje megle­pő kérdése: — Lelkecském, megvan-e változat­lanul az a vég selyemtafotád, amit húsvétra vettem? — Hogyne, Ben! Ha nem lennél férj, rég észrevetted volna, hogy még nem volt időm kiszabni. — Kérlek szépen, hozd be gyorsan azt a tafotát nekem. — Már minek, kedvesem? Csak nem akarod selyemingre elhasználni az én szoknyámat? — Hogy mire kell, még neked sem árulhatom el, de ollót is hozzál, tűt meg cérnát... Deborah nagyon elcsodálkozott. Az elmúlt években elég csodát látott ugyan az otthonukban, de hogy Ben még az ő szoknyájának selymét is el­vegye? ... Ám alig kapta meg Franklin a kért dolgokat, rögtön kitessékelte a szobá­ból feleségét, és legelőször is gondo­san bezárkózott. Aztán kifaragott két hosszú fapálcikát, keresztben odaerő­sítette őket egymáshoz, és újabb pál­cikákból keretet készített. Most kö­vetkezett a selyem. Csattogott az olló, villogott a tű, s egyszerre csak ott fe­küdt az íróasztalon egy hatalmas, gyö­nyörű sárkány! Ekkor Franklin fogta az egészet és elrejtette könyvszekré­nyében, a vaskos kötetek háta mögé. Az asszony közben tízszer is elsétált férje ajtaja előtt, és amikor meghal­lotta végre a visszaforduló kulcs halk kattanását, rögtön bent is termett a szobában. Vizsgálódva kutatott min­denfelé a szeme, de nem látott sem­mi szokatlant, még tafotadarabokat sem bírt felfedezni, a férje meg oly szelíden lapozgatott egy könyvben, mintha nem is ő tüntette volna el a szép, sötétkék selymet. Franklinné megzavarodott, kinézett az ablakon az utcára, s hogy mond­jon valamit, végül is megszólalt: Franklin szülőháza Bostonban — De szépen süt a nap... Gyönyö­rű az idő ilyenkor, júniusban, Franklin szintén az ablakra tekin­tett. Komoran vizsgálta az égboltot. — Sajnos, folyton süt a nap. Re­ménytelen időjárás ... Deborah asszony most már igazán meghökkent. Hát ez mégiscsak cifra dolog, hogy Ben a napsütésre is ha­ragszik! Miután pedig Franklin újra lapozgatni kezdett a könyvben, az asz­szony lemondóan sóhajtott egyet és betette maga mögött az ajtót. „Ez az én napom!" — dobbant na­gyot Franklin szíve ahogy ébredéskor fürkészni kezdte az eget. Feje fölött kék volt még az égbolt, de a láthatár alján komor felhők gyülekeztek. Franklin sebtiben öltözött, közben már átkiáltott a szomszéd szobába a fiához: — William, William! A huszonegyedik évében járó, sudár fiatalember nemsokára bekukkantott. — Mit kíván, édesapám? — Szedelőzködj, megyünk ki a rét­re! — Most? Hiszen vihar közeledik. — Az a jó, fiam, az a jó... — Mire lenne jó? — Sárkányt eregetünk, Will! — hangzott az izgatott felelet. — Ide hallgass, és ne bámészkodj, nem bo­londult meg az apád!... Te is tudod, hogy Collinson barátom megkérdezte tőlem, miképpen juthatok fel az égig, ha egyszer meg akarok győződni ar­ról. amit bizonyítékok nélkül is hi­szek. Hogy ugyanis a villám sem egyéb elektromos kisülésnél. Mivel én egyelőre nem szándékozom a meny­nyekbe kerülni, inkább a sárkányt küldöm helyettem. No, látom, érted végre ... Segítségül hívlak, más tanú viszont ne legyen rajtad kívül, mert az emberek vigyorognának, ha meg­látnák, amint ötvenedik évemhez kö­zeledve sárkányt eregetek a mezőn. Már kiléptek az utcára, amikor Franklin tréfás öngúnnyal s némi ön­elégültséggel hozzáfűzte: — Kora reggel, amikor fürdés köz­ben kipattant végre agyamból ez a szikra, philadelphiai Archimédesznek csúfoltam magamat, ma pedig, amikor eljutottam odáig, hogy kipróbálhatom, mennyit ér az ötletem, azt képzelem, újra megjelenítjük Teli Vilmost és a fiát. Éppen mi ketten, és éppen itt, az új földrészen. Teli erősebbnek bi­zonyult valaminél, amitől az emberek rettegtek. A zsarnokságnál. Mi is le fogunk győzni valamit, amitől ősidők óta félnek. Kimutatjuk az „istenek menny kövéről", az „ég haragjáról", hogy semmi más, mint egyszerű fi­zikai jelenség. S ha ezt bebizonyítot­tuk. a többi már gyerekjáték. Akár­csak ez a sárkány. Deborah asszony kifutott utánuk a kapuig, és elképedten fedezte föl szok-

Next

/
Thumbnails
Contents