A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Ilyen volt a Mátyás templom és környéke 26 évvel ezelőtt, amikor a szovjet csapatok elkeseredett harcok után jelszabadították Budát I I i 0 Magyarország I II u T. felszabadulásának 26. évfordulája April 1968. január 1-én lépett életbe Ma­gyarországon a gazdasági reform, amely új mechanizmus néven vált ismertté. A vállalatok önállósága nagy­mértékben bővült, a központi terv­utasítások helyett ár-, adó-, hitelpo­litikai intézkedésekkel, a nyereségér­dekeltségi rendszer megteremtésével ösztönözi* az állam a vállalatok vala­mennyi dolgozóját, hogy minél jobban elégítsék ki a piac igényeit. A reform bevezetése azért vált időszerűvé, mert a részletkérdésekre is kiterjedő ko­rábbi központi intézkedések, utasítá­sok csökkentették a vállalatok kezde­ményező készségét. Mivel a vállalatok termelését azelőtt az állam írta elő, beruházásaikról, kooperációs partne­reikről, sőt a késztermékek elhelyezé­séről is az állam gondoskodott, a vál­lalatok egyre kevésbé törekedtek a takarékosságra, a piac igényelnek kie­légítésére. A hatóságilag évek óta sta­bilizált, megmerevedett árak vissza­tartották a vállalatokat keresett, de munkaigényes cikkek gyártásától, az egymástól alig különböző bérek nem serkentették jobb munkára a dolgozó­kat. A helyzet gyökeres megváltoztatá­sára a gazdasági élet egész frontján egyszerre vezették be a reformot, amely a tervezésben, a termelésben, az értékesítésben szinte teljesen sza­bad kezet adott a vállalatoknak. Meg­teremtette az érdekeltségi rendszert, amelynek az a lényege, hogy a válla­lat a jövedelem egy részét szabadon használja fel az üzem fejlesztésére, a bérek emelésére. Működésbe lépett a közgazdasági szabályozó rendszer, amely arra ösz­tönzi a vállalatokat, hogy a népgazda­sági tervvel szoros összhangban, ra­cionálisan, az erőforrásoknak és a piaci igényeknek megfelelően gazdál­kodjanak. Bár az új mechanizmust csak 1968. január 1-én vezették be, a reform erősen közrejátszott abban, hogy 1966 és 1970 között a munkások és alkal­mazottak reáljövedelme a tervezett 14—16 százalék helyett több mint 30 százalékkal, a reálbér 9—10% helyett 16—17 százalékkal, a nemzeti jövede­lem 20 helyett jó 40 százalékkal nőtt. A magyarországi reáljövedelmek 1969-ben két és félszeresen haladták túl az 1950. évi szintet. E gyorsabb növeke­désben jelentős szerepe van a céltu­datos foglalkoztatási politikának, amely immár két és fél évtizede — elsősorban a gyors iparosítás révén — szüntelenül szaporítja a lakosság munkalehetőségeit. Magyarország la­kosságának ma már 50 százaléka ak­tív kereső, s ez a világviszonylatban is kiemelkedően magas arányszám gyakorlatilag teljes foglalkoztatottsá­got jelent. A reáljövedelmek kedvező alakulá­sában fontos tényező az állam szo­ciális és kulturális politikája is, az ál­tal, hogy folyamatosan fejleszti a tár­sadalmi juttatásokat. Az utóbbi évek­ben 97 százalékra emelkedett az egész népességből társadalombiztosí­tásban részesültek arányszáma, növe­kedtek a nyugdíjak és a családi pót­lék. A pénzbeli társadalmi juttatások egy lakosra számított összege öt év alatt több mint 40 százalékkal emel­kedett. így a lakosság jövedelmének 78 százaléka származik közvetlenül munkából, 10 százaléka a pénzbeli és 12 százaléka a természetbeni (szociá­lis, egészségügyi, kulturális stb. szol­gáltatások formájában nyújtott) tár­sadalmi juttatásokból. A magyaror­szági életszínvonalpolitikánk újabban szerves része, hogy a dolgozók jöve­delmei a munkaidő csökkentésével párhuzamosan emelkednek. Az ipar­ban immár általánossá vált a 44 órás munkahét, s ma már mintegy 2 mil­lió munkás és alkalmazott (az egész népesség mintegy ötödrésze) dolgozik rövidített munkaidővel. Köztudomású, hogy a magyar gaz­dasági élet több mint két évtizede a tervgazdálkodáson alapszik. Az 1957 után kialakult gazdasági- és életszín­vonal-politikából következik, hogy a népgazdasági tervek túlteljesítésével arányosan növelik a reálbérek és re­áljövedelmek színvonalát is, azaz a mindenkor elért többleteredmények­ből nemcsak a termelés, a felhalmo­zás szférája részesedik, hanem köz­vetlenül a lakosság is. Különösen ér­zékelhető volt ennek az elvnek kö­vetkezetes megvalósítása a tavaly zá­rult harmadik ötéves tervben, amikor a termelés és a gazdálkodás terveinek túlszárnyalása lehetővé tette, hogy a reálbérek és a reáljövedelmek egy­aránt kétszer olyan mértékben (17, il­letve 30 százalékkal) növekedjenek, mint ahogy a terv eredetileg előirá­nyozta. A parlament által 1970 októ­berében elfogadott, 1975 végéig érvé­nyes negyedik ötéves tervben már ez a jelek szerint reális, magasabb bér-és jövedelemnövelési szint szerepel előirányzatként, s lehetséges, hogy a terv egészének túlteljesítésével tovább gyorsul, ennél is nagyobb mértékű lesz a jövedelememelkedés. A IV. ötéves tervben követendő életszínvonal-politikát sok más érde­kes vonás is jellemzi. Miután a bérek, a jövedelmek és az életszínvonal ál­landó emelésének követelménye már magától értetődő, hogy úgy mondjuk, rutinjellegű feladattá vált, most fo­kozottabban előtérbe kerülnek az élet­színvonal általános, a lakosság min­den rétegét érintő fejlesztésének cél­jai. Ezek kitűzése természetesen nem minden előzmény nélkül történt. A Mikor lesz igazi béke a Közel-Keleten A közel-keleti válság politikai ren­dezésére irányuló nemzetközi diplo­máciai erőfeszítések, amelyek külö­nösképpen megélénkültek a március 7-én éjfélkor érvényét vesztő fegy­vernyugvás utolsó heteiben — nem hozták meg a várva-várt eredményt. Azt azonban sikerült elérniök — és ez komoly előrehaladásnak könyvelhető el —, hogy végre bepillanthattunk a szembenálló felek kártyáiba, megis­merhettük szándékaikat, törekvései­ket. Izrael dilemmája Az egyiptomi diplomáciai offenzíva célja, mint ahogy Anvar Szadat egyip­tomi elnök a Palesztinai Nemzeti Tanács legutóbbi ülésén mondta, ép­pen az volt, hogy az immár több mint három éve tartó terméketlen Időhú­zás és manőverezés után színvallásra kényszerítse az izraeli vezetőket: va­lóban békére és biztonságra töreksze­nek, mint ahogy ezt az izraeli propa­ganda hangoztatja, vagy területi ter­jeszkedésre, a megszállt területek be­kebelezésére? Az egyiptomi békekezdeményezésre és Jarring javaslataira adott és hosz­szú huzavona után megfogalmazott negatív izraeli válasz, Dajan megfo­galmazásával élve, röviden így sum­mázható: „Izrael a béke kedvéért nem fogja elherdálni a háborúban szer­zett arab területeket." Ezzel szemben Egyiptom, mint már annyiszor a júniusi háború óta, meg­győzően és minden kétséget kizáróan tudomására hozta a világnak és Iz­raelnek, hogy teljes mértékben elfo­gadja a BT kompromisszumos hatá­rozatát. Ennek értelmében az EAK kész elismerni Izrael szuverenitását, biztosítja számára a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és a Tiran-szorosban és hajlandó hivatalos békeszerződést is aláírni Izraellel, ha az kész telje­síteni a BT határozatából reá háruló kötelezettségeket, vagyis, ha kivonul az összes megszállt arab területekről, lemond a területi terjeszkedésről és az ENSZ-határozatok alapján hozzálát a palesztinai kérdés igazságos rende­zéséhez. Az egyiptomi javaslatok, Jarring és El-Zajjat egyiptomi ENSZ-küldött tár­gyalásai és Jarring „váratlan" kérdé­sei súlyos dilemma elé állították az izraeli kormányt. Zsákutcába jutott az a korábbi koncepció, amelyet az iz­raeli politikusok így fogalmaztak meg: „fáradozzunk a tárgyalások előreha­ladásáért, anélkül, hogy valaha is vé-Convent du Bon Pasteur. — Ügy látszik, a Jó Pásztor kolostor is ha­dicélpont volt az izraeli agresszorok számára. A kolostorban árvagyere­keket neveltek Az izraeliek nehéztüzérségi és légibombázáeokkal romokká változtatták Egyip­tom legforgalmasabb kikötőjét, a több mint negyedmillió lakosú Szuezt. A vá­ros lakosságát kitelepítették, a gyárakat elköltöztették, mindössze 10 000 ember maradt itt, hogy gondoskodjék az utak, valamint a gáz- és vízvezeték-hálózat karbantartásáról.

Next

/
Thumbnails
Contents