A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-26 / 12. szám

TÓTH MÁRIA Ablak a nafra Valaki csenget. Ajtót nyitok. Nem ismerem az asszonyt, aki az ajtó előtt áll. ö viszont ismerhet engem, mert bizalmaskodón szemrehányó és számonkérő a hangja. A tekintete egyenes vonalban röppen át a fejem fedett s az ebédlöablakra vetődik. Este van. Ilyenkor már nincs is ablak, csak ablakot takaró függöny. Az asszony a függönyt nézi, érzem, sejtem, hogy a függönyömnek szól az ismerőst köszöntő pillantás. A függönynek vagy másnak. Az asszony azt mondja, hogy a lakáscsere ügyében jött. Én: Nem adtam fel hirdetést. Az asszony: Nem is mondtam, kérem, hogy olvastam volna hirdetést. Én: Nem mondta, csakugyan nem mondta. Az asszony: Olvasni és látni, az kettő. Én: Tényleg kettő. Az asszony: Itt lakom, nem messze. A legjobb helyen. A város, tetszik tudni, az én lakásom köré épült. Itt semmi se volt kezdetben, csak az én lakásom. Az ég és a föld is az én lakásom köré alakulgatott. Én: Aha... és tulajdonképpen hol lakik, asszonyom? Az asszony: Ha kilép a teraszára és egyenes vonalban előre néz, hozzámig lát. Amikor elindultam, pontosan tudtam, hová jövök. Mindent előre kiszámítottam. Biztos vagyok benne, hogy önnek ez a csere előnyös. Én: Nagyon kedves, hogy idáig fáradt. Holnapig gondolkodom az ajánlatán. Az asszony: Csak tessék, kérem. Holnap délután ötkor fehér lepedőt akasztok ki a teraszomra. Elment. Nem is köszönt. Alltam az ajtóban. Hallottam, hogy kattan a lift automataszerkezete. Akkor gondoltam rá először: de hiszen be sem jött. Másnap vártam a jelt. Amikor megláttam, az idegességtől, a felindulástól kiszáradt az ajkam: az asszony ablaka az az ablak, amelyiket én minden délután nézegetek. Egyetlen ablak ebben a nagy városban, amelyikre alkonyi órán visszanéz a nap. Felhívtam az asszonyt telefonon, s bejelentettem neki: holnap költözködöm. Az asszony: Nem akarja talán megtekinteni a lakásomat...? A kamra egy kicsit szűk. És nincs ablaka. Szellőzőlyuka van csupán. Én: Elfogadom én is. Az asszony: Igen... és a konyhaablak a szemétledobóra nyílik. Nem a legmodernebb ház. Hiszen mondtam, hogy ez volt a város első lakása, a ház is aztán épült köré, fölé, alá. Egyáltalán nem volt a ház sehol, amikor megtervezték a lakásomat. Apró hibák még akadnak. Én: Jaj, ne legyünk kicsinyesek! Legalább mi ne legyünk azok! II. Sietve berámoltam mindent a lakásba. Egy teljes napig ültem nagyanyám utazókosarán az alkonyra várva. Ezen az ablakon időzik a nap, amikor búcsúzik a várostól. Ez egészen különös tünemény kell hogy legyen bentről, a lakásból szemlélve. Az érzés hasonlíthat ahhoz: tudod, a nap legalább egyetlen percig a tied. Senki másé, csak a te kizárólagos tulajdonod. Farkasszemet néztem a nappal. Az ablakkal. Az alkonnyal. Fürkészem az alkonyt. A napot. Téli nap. Vörös golyóbis, a vörös színű felhőkön. Es távoli. Szelet ígérő. A lakásban megnyúlnak az árnyak. Vörös-szürke, ideges vonaglások. Talán holnap másként lesz... — reménykedem. Reggel az ablakhoz rohanok. Nem látom a kelő napot. Valahol a hátam mögött kell lennie. A városban egyetlen ablak lángol, az amelyik velem szemben van. Ha kilépek a teraszra és egyenes vonalban előre nézek. III. Csengetek. Az asszony — most már ismerősöm — ajtót nyit. A sietve berámolt bútorok egymás hegyén-hátán. Nézzük egymást és nem nézzük egymást. En (halkan, hadarva): Asszonyom, a cserét vissza akarom csinálni. A kamra csakugyan kicsi. Es az a szellőzőlyuk borzalmas. A kamrában láttam egy vörösbogarat is. Betege vagyok. Az asszony: Igaza van, vissza kell cserélnünk a lakásokat. A 74-es autóbusz tízpercenként közlekedik. Ez nekem tíz évvel rövidíti meg az életemet. Kibírhatatlan. Kórusban: Akkor hát cserélünk? En: Cserélünk. Az asszony: Cserélünk. Nagy József: Változatok egy témára Federico Garcia Lorca TÁNC Carmen táncol odakint utcádon, Sevilla, hófehér haj s csillogó, táguló pupilla. Lányoki Csukjátok a rácsot I Sárga kígyó, mint a láng tekerőzik a fejére s rémlik benne táncolóban régesrégi száz legénye. Lányoki Csukjátok a rácsotl Mind kihalt az utca körben, s mélvén messze félhomálynak andalúz szívekbe tört régi tüskék visszafájnak. Lányoki Csukjátok a rácsotl Nemes Nagy Agnes fordítása Laurie Lee Első szerelem Kezdetben a lánv rózsa-jelenés volt a szerelmes fiú tétova szellőiben, a gyermeki kor keskeny patakja partján a nyári záporokra szíve kinyílt. S akkor történt, hogy kontyba tűzte haját, pillantásába bánat rejtezett, furcsán, mint korallágak nőttek tagjai, keble titkoktól duzzadt. De a fiút vágyai megzavarták, gémekre lesett, mogyorók zöldjében fürdette ujjait, éjjel a Göncöl forgását nézte a sarkcsillag körül. 5 mikor épp egy halódó vadat figyelt, a lány haja torkára hurkolódott, s ajkát látta hatalmasan a sötét folyón vörösleni, mint lazacot. De elfedte arcát, s vadludak kusza légi csapásaiba rejtve örömét tojást kutatott a fákon s fénybogarat, és mohaízű nyulakat űzött. S a lány a rétet járta, kökörcsin perzselte lábát, az ágaskodó tavaszi gályahir, és sós füvek lobogtak fel a teste körül. Tótfalusi István fordítása DAN ANDERSSON DAL Tavasszal ébredt föl bennem a szerelem, s fülelve a parton a hullám játszi beszédét, lopózva éji harmatos füveken ízleltem az ifjúság erdei mézét. A Paiso folyónál gyújtott föl a szerelem, hol lazac és csuka csobbant a part peremének, s egy dal bomlott szét akkor a vizeken, valami mámorító, szép regös ének. Azóta fellobban a vérem minden tavaszon, mintha egészen újjáforrni akarna, a dal száll részegen és szilajon s kigyúl a mennybolt, ég a hegyalja — de szeretni többé nem fogok soha úgy, ahogy a Paiso mentén a rózsák közt szerettem, szerelmem őszbe borult, üszkére hamu hullt, s erdei mézet sem lelek éjjel a vén ligetekben. Bernáth István fordítása