A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-26 / 12. szám

— Nem... mégis odakerült... Hiába, repülnek az évek, megöregszünk, István.., Bizony már nem nagyon vesszük figyelembe a csillagokat az égen, fürjecskét sem akarunk fogni senkinek a határban, sem aranyos stiglicet télire a kalitkába... Már csak magányos óráinkban gondolunk ezekre a dolgokra, a régi időkre, a fiatalságunkra... s ha jobb dolgunk nincs, hát megsiratjuk... No, isten áldja! — mondta még, azzal sarkon fordult, kisietett az udvarból, fellépett a hintóra és odaszólt a szolgalegénynek: — Mehetünk! Közben Laci is elősomfordált a tornác végiből. — Elmentek? — El — mondta István és Lacira nézett. — Kegyetlen az élet, fiam, dehát szerencsére olyan erős az ember, hogy többet kibír, mint az állat... — Hosszabb szünet után még hozzáfűzte. — Anyádnak ne szólj!... Ne tégy említést, hogy járt itt valaki... Kerülje az ember a veszekedést, ha lehet, nincs arra semmi szükség, az égvilágon semmi szükség... Laci azt érezte, hogy szégyenkezik előtte az apja. Megsajnálta. S talán közelebb is került hozzá. Szombaton délben Kocsisék annak rendje és módja szerint megebédeltek. Ebéd után Laci az anyjára nézett. — Édesanya! Estére vendéget hozok, süssön-fózzön! Margit kezében megállt a mosogató ruha. István is felkapta a fejét, oldalról a fiára sandított. — Vendéget!? — nyílt kerekre Margit szeme. — Ázt bizony!... És rend legyen ám a házban! — No, nézd csak a taknyosát! Máskor talán rendetlenség van nálunk!? — Nincs, de most még nagyobb legyen! — Hm, hogy mennyire rendelkezik! — fordult el a tűzhely felé Margit. — Majd a feleségednek parancsolgathatsz, de nekem nem, és a vendégedre sem vagyok kíváncsi, ide ne hozz senkit! — Látszólag mérgesen mondta, de másképpen gondolta, hiszen a tűzhely fölött mosolygott magában. Maga sein tudta, miért, tetszett neki ez a furaízű játék. Laci előbb csodálkozón, majd segélykérőn nézett az apjára: látott már ilyet, édesapa, miért nem szól közbe!? — Ki lenne az a vendég? — kérdezte István nyugodtan. — Ki lenne, hát a Szarka Gizi! — Ahá — mondta István. Végre kibújt a szög a zsákból, gondolta magában és titkon örült, hogy ilyen derék „munkát" végzett egy hét leforgása alatt a fia. Margit is meglepődött, mert arra igazán még álmában sem gondolt volna, hogy a Szarka lányról van szó. — Ha így áll a dolog — mondta István —, mégiscsak kell készítened valamit, üres asztallal nem várhatjuk. — Készíts, készíts! — dohogott még mindig Margit. — Könnyű azt mondani, én meg szakadjak százfelé ... Hát csak hozd el, ha már egyszer megbeszélted vele — mondta később engedékenyebben, de ó már régen azon törte a fejét, hogy mivel rukkoljon ki. Hadd lássa meg az a jógazda lány, hogy a szegényebb háznál sem moslékon élnek az emberek! Este az öreg Szarkáné is eljött Kocsisékhoz az unokájával. Gyűrte magába a jóízű falatokat, evett, mint a moly. nem győzte dicsérni Margit főztjét. Gizi is jóizűen falatozott, persze csak módjával, kissé tartotta magát, közben csacsogott, csicsergett, mint az énekesmadár, megtelt vele a ház. És a szeme gyémántként ragyogott Lacira, láthatta mindenki. Kocsis István szakértő szemmel végig-végig nézte a lányt, fejebúbjától a talpáig meg vissza, ízeire szedte, s úgy ízlelgette. Elégedett volt. Margit is jól szemügyre vette, szerfölött tetszett neki. ugyanakkor azonban rusnya, kínzó fájdalom nehezedett a szívéré, mert úgy vélte, hogy elveszítette a fiát. Hiába, minden anyának az a sorsa, hogy előbb-utóbb kifosztják, a legkedvesebbjét veszik el tőle, gondolta. Kár ellene lázadozni. Lehet, hogy majd kárpótlást kap az unokában, dehát hol van az még! Búcsúzáskor a lány szelesen megcsókolta Margitot és elmenőben végigszagolta a tornácfalon virító muskátlikat. Margit szeme teleszaladt könnyel. Nagyon elérzékenyült. Leült a tornácra. Csendesen sírdogált. István is melléült. Körülölelte őket a jószagú, meleg, nyári éjszaka. — Legény lett a fiunkból, Margit... A mi napunk leáldozóban van, az övé meg felmenőben ... Ez az élet rendje, így van ez jól. Nyugodjunk bele, Margit. — Neked nem fáj a szíved, István? — Fájt már eleget, miért ne örülhetne is egy kicsit? Az öreg Szarkáné nyomban lefeküdt, Laciék még sokáig elbeszélgettek a kispadon. Beszélgettek az életről, a szerelemről és megállapították, hogy nemcsak szerelem van a világon, hogy sok minden kapcsolódik hozzá, hogy a szerelem nem üvegbúra dorn, hogy miért hívtál annyira hozzátok, és örülök, hogy elmentem. Meggyőződtem róla, hogy becsületes és tisztalelkű vagy. Tisztalelkű... milyen szép szó, nem is tudom, honnan szedem, hogy jutott eszembe. — Valóban a feleségem tudnál lenni? — Csókolj meg...! Kocsis Péterné csakhamar megtudta, hogy Istvánéknál járt az öreg Szarkáné, az unokájával, amiből arra következtetett, hogy minden a legjobb úton halad. Ment is Istvánékhoz, mint a forgószél. Szinte újjászületett. Egyenes derékkal ült az asztalnál, feszített, mint a kapitány. — Aratás után rögtön bemegyünk a városba — mondta eréllyel, határozottan. A csúnya, fekete szeme most megszépült. — Megvesszük a vetőgépet meg a kettes ekét. A Laci is velünk jön. A leghíresebb szabónál csináltatok neki ruhát, hadd pukkadozzanak a faluban, hadd törje őket a rossz a sárga irigységtől! Kocsis Péterék úgy határoztak és alatt, nem légüres térben létezik, hanem szerves része az életnek, sok mindent megszab, kijelöl, maga után von. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgattak a fiatalok tőlük szokatlan komolysággal. Később Laci vette át a szót. — Voltál nálunk, láttad a szüleimet, azt a környezetet is láttad, amelyben élek... Szegények vagyunk, nincs csak hat hold földünk ... Apám eléggé durva ember, káromkodó, anyám morcos, fáradt, kiégett asszony, sokat veszekszenek... Én sem vagyok szent. Volt már szeretőm, asszony-szeretőm ... Hiába nézel rám olyan hitetlenkedve, volt, nem tagadom ... Azt is tudnod kell, hogy soha nem szerettem a paraszti munkát. Voltak terveim. álmaim, szerettem volna tovább tanulni, tanító akartam lenni. Nem sikerült. Apámék nem bírtak taníttatni. Hát ilyen, ez vagyok. Ha így el tudsz fogadni, ragaszkodsz hozzám jó, ha nem ... — Ha nem ...? — Arról sem tehetek ... Biztosan nagyon fájna, de az már más lapra tartozik, az az én dolgom ... őszinte voltam, a valóságot mondtam el. Nem akarlak szép szavakkal félrevezetni, ígérni fűt-fát, csillagot, annak semmi értelmét nem látom, hiszen később úgyis megbosszulná magát... A lány Lacihoz bújt. Sírt. — Szeretlek! — súgta. — Nagyon, nagyon szeretlek! Nem érdekel senki és semmi, én téged szeretlek... Ha akarod, ebben a szent pillanatban a feleséged leszek!... Föld. szülői akarat? Érdekel is engem, hiszen a földet nem szerethetem ... — De a szegénység?... Jöhetnek nehéz napok ...?! — Azt hiszed, hogy én üveg alatt a tiszta szobában nevelkedtem?... Nem félek a munkától, tudok én kapálni, tehenet fejni, disznót nevelni. Igaz, aratni nem tudok, mert mindig öt-hat pár aratónk volt, de ha kell, azt is megtanulom... Most már tuegyeztek meg Kalítáékkal, hogy szeptember végén tartják meg a lakodalmat. Kalita Józsi már minden este Kocsiséknál ült. Jolika egyre vékonyodott, s egyre szomorúbb lett. Ellenkezni azonban most már nem ellenkezett, beletörődött apja akaratába, s látszólag nyugodtan várta a lakodalom napját. Megkeményedett. Nem tudta azt senki csak ő. hogy milyen nagy elszánással készülődik valami szörnyű tettre. Kocsis Laqj most már rendszeresen járt vasárnaponként Szécsibe. Ebéd után ment, alkonyattájt meg indult hazafelé. Gizi néha elkísérte a kompig. Szarka Bálint, Gizi apja eléggé foghegyről kezelte a fiút. Érezte ezt Laci is, de nem sokat törődött vele. Neki nem a gazda, hanem a lánya tetszett. Valahányszor elment Laci a Szarka háztól, a dölyfös házigazda mindig a lányára 'Támadt. Egyik vasárnao is ezt mondta vacsora után nagy dühösen. — Legközelebb kiadom az útját! — Azt próbálja megtenni! — Micsoda!? — hördült, fel Szarka Bálint. — Ne nvelvelj, hallod te lány, mert vizeskötéllel váglak össze! — Kibírom én azt is, nem halok bele. — Majd meglátjuk! Nyüszíteni fogsz, mint a kutva. — Mi kifogása van a Laci ellen, azt mondja meg nékem! — harciaskodott a lány. — Az a baja, hogy nincs ezer hold földié? ...Az a baja?... Jária végig a falut meg a környéket és hozzon elém különb legényt, mint a Laci! — Hozok! Ha kell. százat is! — Kit? A Ferenczi Pistát, azt a hirtelenszőke égimeszelőt!? ... Hozzon, mit bánom én. nekem a Laci különb mindenkinél, az egész világon ő a legkülönb ! — Mondtam már, hogy fogd be a szád! — Nem fogom!... Tudom, az a baja, hogy szegény, nincs elég földje... Magának sem volna egy talpalatnyija sem, ha nem hagyott volna a nagyapa. Akkor aztán mire dölyfösködne? Lehet, hogy koldusabb lenne a koldusnál, mert soha nem erőltette meg magát a munkában. Mindig szolgák, napszámosok meg aratók dolgoztak maga helyett! — Elhallgass, hallod, mert a nyelved tépem ki! — mondta Szarka Bálint rémítő haraggal, de ugyanolyan mérgesen nézett Szarkánéra is — látod te nyomorult, ez a te műved, a te nevelésed! —, aki a karos lócán ült. Két könyökét az asztalra szúrta, állát a tenyerével támasztotta fel és úgy figyelt. Szíve szerint beszélt a lánya. Nem szólt bele a vitába. Soha nem is szólhatott bele semmibe. Az ő neve hallgass volt ennél a háznál. Szegény lányként került a Szarka portára, meg is bánta ezerszer. Szép lány volt, sündörgött körülötte szegény és gazdag egyaránt, neki meg fejébe szállt a dicsőség, elvakította a nagy porta, sok állat, sok föld, s mi lett a vége? Egyik vasárnap Laci tovább maradt Szarkáéknál, mint szokott. A gazda valamiféle egyházi gyűlésre ment, utána ottrekedt, iszogattak, elszórakozták az időt. Gizike marasztalta a fiút, Szarkáné is szíves szóval invitálta vacsorához, jóféle borocska is akadt, így aztán elszaladt az idő. Talán már tíz óra is elmúlt, mikor a kiskapuban hosszú csókkal elbúcsúzott a lánytól. Mérlegelte: a köves úton menjen vagy a komp felé...? A rövidebbik utat választotta. A dinamólámpa jól világított, a borocska is dolgozott benne, szerelmes szíve is csapig telt a lány szerelmével, jókedvűen fütyörészve nyomta a pedált. Vagy száz méternyire a komptól, két alak lépett ki a fák közül, útját állták. Az egyik karót szorongatott a kezében. — Mit akartok? — Majd mindjárt megtudod, nyavalyás ! — Aki felbiztatott, nem mert idejönni? Egyedül? — Mi közöd hozzá. — Nem bántottalak én titeket, ne marháskodjatok! — mondta Laci. — Fogd be a pofád! — mondta a hosszabbik fiú, akinek karó volt a kezében. Közelebb lépett és Laci felé « sújtott a karóval. Laci az utolsó pillanatban maga elé kapta a kerékpárt, úgyhogy ellenfele az első kereket találta el, ami nyomban összehajolt, mint a füleskosár kámvája. Szerencsére a gumiabroncs kirúgta a karót a támadó kezéből. Ekkor Laci földre eresztette a gépet és a pumpával támadójára rontott. Ütése a hosszú nyakszirtjét érte el, felbukott, meghempergőzött ordítva, majd négykézlább besöpört a fák közé. Az alacsonyabbik kihasználva a pillanatnyi megtorpanást, oldalról ugrott Laci felé. Kezében kés pengéje villant. Hiába ugrott félre Laci, bal alsókarját elérte az éles késpenge. Nyilalló fájdalom után Laci ingujja teleszaladt meleg vérével. Zsibbadni kezdett a sérült karja. / A támadók elfutottak. Laci megijedt: fájt és nagyon vérzett a karja. Kerékpárját is otthagyva szaladt a komphoz. A kis viskó falán viharlámpa pislákolt. Benn a dikón horkolva aludt Jónás bácsi, az öreg kompos, akivel az utóbbi hetekbe.n igen összemelegedett a fiú. Hébe-hóba hozott neki egy-egy kisüveg pálinkát, pakli dohányt. Hálás volt érte az öreg, éjfélkor is átvitte Lacit a folyón. Nehezen ébredt fel az öreg mély álmából. Bamba ábrázattal pislogott a fiúra, amikor azonban meglátta a véres karját, nyomban kiszökött szeméből az álom. Megelevenedett. — Öh, édesfiam, mi a jóistent csináltak veled!? — morgott, káromkodott, átkozódott, és megpróbált segíteni. Jobb híján széttépte a fiú fehér ingjét, elkötötte a felső karját,« a sebet is bepólyázta, közben átkozta a nyikhaj alakokat és biztatta Lacit, hogy ne hagyja annyiban a dolgot, jelentse a csendőröknek, majd ellátják azok a bajukat! —Folytatjuk—