A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-19 / 11. szám

Fekete Gyula Vallomás hajnalig Néhány évvel ezelőtt Fekete Gyula regényciklusba kezdett a háború utolsó hónapjairól, tehát a felszabadulást közvetlenül megelőző időszakról és — feltehetően — a felszabadulásról is. A három eddig megjelent kötet („Ezeregyedik esztendő", „Csördülő ég" és most a „Vallomás hajnalig") máris jelzi, hogy a sorozat nem áll majd össze egyetlen nagy regénykompozícióvá; a ciklus darabjait mindenekelőtt a téma, az írói nézőpont és ábrázolásmód és néhány visszatérő fő- vagy mellékfigura rokonit ja. Feketét nem elsősorban a háború eseményei, színterei érdeklik, hanem az, hogy miként hatott a háború az egyes emberre, miként reagált az egyén a háború teremtette feltételekre. Tudjuk, hiszen tény: hatszázezer magyar veszett el a második világháborúban. De ma már milyen keveset (és a múló idővel egyre kevesebbet) mond ez a tárgyilagos közlés. A tényt ma jóformán csak tudatunk rögzíti, de érzelmeinket a legritkább esetben érinti-borzolja meg. A hatszázezer között a legkülönfélébb minőségű emberek találhatók, de egyben szinte valamennyien azonosak: nem akartak elpusztulni, élni szerettek volna még. A „Vallomás hajnalig" név nél'küli (vagy a bujkálás miatt: soknevű) hőse egy a hatszázezer közül. A háborúval kapcsolatban kialakult véleménye, viszonya, magatartásformája is egy a rengeteg lehetséges közül. 1945 márciusában, a tenyérnyire zsugorodott rab országrészben kivégzése előtti éjszakán — egy zászlósnak elmondott — vallomásából bontja ki előttünk az író a főszereplő példázat-értékű sorsát. A kisregény soknevű szereplője nem sorsát tudatosan vállaló ellenálló hős, de nem is sodródik ellenállás nélkül, beletörődötten az eseményekkel. Az élet megtanította rá; tapasztalhatta, hogy az az igazi: előre megfontolt szándékkal, önként, életet is kockáztatva ellenállni, mégis: milyen emberekkel nem tudott sokáig együttmenni. Ugyanakkor a sorsa a példa, hogy aki tenni akart itt valamit: törvényszerűen a mozgalommal kellett találkoznia. ö is tett — talán nem is keveset — a mozgalomban, de úgy, azzal a meggondolással, hogy a na-A Párizsi Kommün 100. évfordulóiára Ünneplik a Párizsi Kommün kikiáltását leg progresszív, minthogy III. Napóleon európai politikája hosszú évekig akadályozta Németország egyesítését és ezzel késleltette az ország gazdasági és kulturális fejlődését. Már a háború első napjaiban kiderült, hogy Franciaország nincs felkészülve a háborúra, sőt még haditerve sincs, a hadsereg ellátása roszszul szervezett. Poroszországnak viszont idejében mozgósított, jól felfegyverzett hadserege és pontosan kidolgozott támadási tervei voltak. A franciák egyik vereséget a másik után szenvedték el. A francia hadsereg a porosz hadsereg nyomására Sedanig vonult vissza. 1870. szeptember 1-én Sedannál a 84 000 főnyi francia hadsereg a császárral együtt fogságba esett. A sedani katasztrófa betetőzte III. Napóleon politikájának elkerülhetetlen csődjét. A második császárság kártyavárként omlott össze. A sedani vereség hírére 1870. szeptember 4-én Párizsban felkelés .tört ki és a napóleoni rezsim összeomlott. Kikiáltották a köztársaságot, a hatalmat a burzsoázia ragadta magához. A francia munkásoknak Marx megmagyarázta, hogy a „nemzeti védelem" kormánya a francia nép ellenségeinek kormánya, figyelmeztette azonban őket arra, hogy... „amikor az ellenség már csaknem Párizs kapuit döngeti, az új kormány megbuktatásának minden kísérlete kétségbeesett őrültség volna". (Marx-Engels. Válogatott művei, 1963, I. kötet. 494. old.) Szeptember 17-én a német csapatok eljutottak Párizsig és ostrom alá vették a várost. Az ország sorsáért aggódó francia munkások a nép felfegyverzését követelték a kormánytól. A munkások határozott követeléseinek engedve a kormánv kénytelen volt megalakítani a nemzetőrség kétszáz úi zászlóalját annak a már meglevő hatvan zászlóalinak a kiegészítésére, mely még III. Napóleon császárságának éveiben polgári elemekből alakult. Az új nemzetőrség munkásokból, kézművesekből és tisztviselőkből álló új zászlóaljai szívvellélekkel Párizs védelmére keltek. Párizs lakossága szilárdan kitartott az ellenséges csapatok gyűrűjében s visszaverte a németek dühödt rohamait. Január közepe táján a városban kifogyóban voltak a lisztkészletek. A kereskedők elrejtették az élelmiszereket, a munkások és családtagjaik éheztek. A kenyéradagot napi harminc grammra csökkentették. Az élelmiszerárak példátlanul felszöktek, a városnak nem volt tüzelője. Az ipar pangása és a nagyarányú munkanélküliség következtében a városi szegénynép nem tudta fizetni a lakbért, a lakástulajdonosok pedig kilakoltatták a nemfizetőket. A kormány népellenes politikája aggodalmat keltett a néptömegekben, Franciaország sorsa iránt. Lenin az 1871 elején kialakult franciaországi helyzetet értékelve, kijelentette: „A reakciós nemzetgyűlés, mely ag- > godalommal töltötte el azokat, akik féltették a köztársaság sorsát — mindez és még sok egyéb, március 18-án forradalomba kergette Párizs lakosságát, forradalomba, mely váratlanul a nemzetőrség kezébe, a munkásosztály és a hozzá csatlakozó kispolgárság kezébe adta a hatalmat." A közvetlen ok az volt, hogy a kormánycsapatok megtámadták a nemzetőrséget és le akarták fegyverezni. A nemzetőrség idejében közbelépett, megkezdődött a katonák barátkozása, sokan átálltak a nép oldalára. Thiersnek azok a reményei, hogy sikerül a párizsi munkások ellen a nemzetőrség polgári zászlóaljait szembeállítani, megsemmisültek Párizs munkásai fokozatosan fölénybe kerültek, Thiers csapataival szemben március 18-án délben a nemzetőrség központi bizottsága parancsot adott ki, hogy a nemzetőrök vonuljanak be a főváros központjába. Nemsokára elfoglalták a főváros számos kerületének polgármesteri hivatalait, kaszárnyák, kormányépületek kerültek a nemzetőrök kezébe. A felkelők ellen kivezényelt csendőrosztagokat szétverték. A kormány Thiers vezetésével Versailles-ba menekült, ahova sietve visszavonták a sorkatonaság maradványait. Március 18-án estére a nemzetőrség már az összes kormányintézményeket elfoglalta. A városházán és a kormányépületeken vörös zászlók lengtek. Március 18.-a az első proletárforradalom napja: A történelem során ekkor döntötték meg először a burzsiázia hatalmát. A nemzetőrség központi bizottsága ideiglenes kormánnyá alakult. Jóllehet a nemzetőrség központi bizottsága ideiglenes forradalmi kormányként működött, tevékenységét gyengítette, hogy tagjai közt nem volt egységes vélemény a központi bizottság szerepét és jogkörét illetően. Csak néhány nap múlva ruházták a katonai hatalmat három blanquistára, akiknek egyike a rendíthetetlen harcos Duval volt. A kommün (tanács) 85 tagjából 28 munkás, 21 polgári képviselő, a többi értelmiségi volt s így egyesítette Párizs dolgozóinak képviselőit. A munkások, bár nem voltak többségben, a vezető erőt képviselték, mert Párizsban a hatalom a felfegyverzett proletariátus, a nemzetőrség kezében volt. A kispolgárság is mögöttük zárkózott fel. Március 28-án óriási embertömeg jelenlétében zajlott le a kommün ünnepélyes kikiáltása. A kommün tanácsa különféle politikai irányzatok kéoviselóiből állott. Tagságának körülbelül egyharmada — főleg a proudhonisták — a „kisebbséghez" tartozott. A jobboldali proudhonisták tagadták a politikai harcnak és a szilárd forradalmi hatalom — a proletárdiktatúra — megszervezésének szükségességét. A baloldali, kollektivista proudhonisták Az egész haladó emberiség kegyelettel emlékezik meg a világ első munkáshatalmáról, a Párizsi Kommünről, amelyet a győzelmes forradalmi nép 1871. március 18-án kiáltott ki. A második császárság, melynek III. Napóleon állt az élén, 1870. július 19-én hadat üzent Poroszországnak. Marx az első Internacionálé főtanácsának nevében júl'us 23-án üzenettel fordult a világ munkásaihoz. Az üzenet rámutatott arra, hogy a háború Németország részéről történelmi-A Párizsi Kommün vezetőinek csoportképe