A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-26 / 8. szám

GEORG! KARASZLOV Részlet A gyerek nagy. szőke feje újra lehajolt, és tovább fosztotta a csövekről a zöld leveleket, — Megállj, te gazember! — Jurtalan nézte, és forrt benne a méreg. — Az enyémre vásik a fogad? — Tovább nem tfjdta türtőztetni magát. Lehajolva feléje lépett, de lába megakadt egy tökindában, és elvágódott. A gyerek elugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Rémülten körülnézett, és meglátta Jurtalant, futásnak eredt a kiserdő felé. — Megállj! — kiáltott a gazda, és utánavetette magát. A nehéz csövek nekiverődtek a derekának, a széles, éles levelek az arcába csapódtak. A sorokat kerülgetve futott, kitördelte a kukoricát, meg-megbotlott. A gyerek meg ügyesen siklott át köztük, mint az ürge, hozzá sem ért a szárhoz meg a levelekhez. Szedte a lábát, és mind messzebbre került tőle. Hátán ugróit a nagy szürke tarisznya, megrakva a lopott kukoricával. Igy, ezzel a tarisznyával a hátán, kezében a kukoricával, dobszóval végigvezetik majd a falun. Mindenki ott lesz, hogy lássa a kis tolvajt — jó lecke lesz neki. Hogy gyerek még? Hát aztán! Okulhatnak belőle az öregek is. A fosztogatók, tolvajok tisztuljanak még a környékről is, minél meszszebb. Mindenki meglátja, kicsoda Jurtalan, és mire képes. Elkapja ezt a gyereket, akárhogy fusson, bárhová rejtőzzék is. „Bújhat akár az egérlyukba, onnan is kihúzom" — gondolta futás közben. De a gyerek már közel járt a kiserdőhöz. Ha oda beér, ott már nem kapja el. Úgy besurran a bokrok közé, mint a gyík, ott aztán elbújhat, meghúzódhat, akár a fogolymadár. A gyerek rohant, mint a szélvész. Pár méter, és eltűnik az erdőben. — MegálljI — ordított rá. Vad, rettenetes hangja még Jobban megijesztette a gyereket. — A fene egye meg! — dühöngött Jurtalan. — Hallik, hogy zörög egy szekér, de sehol se látni... Ha jönne valaki arról, elkaphatnám a kölyköt,.. család Jurtalan kigombolt ingben, megizzadva és poroson, mint az eszeveszett rohant a kukorica között. Szeme előtt vibrált a fák zöld csúcsa meg a menekülő suhanc nagy, szőke feje. Már nem válogatta az utat, már nem törődött a zsenge kukoricaszárakkal, sem az arcába csapódó széles, hegyes levelekkel. És egyszer csak meglassult a gyerek futása — most elérheti az útnál. Jurtalan ismét megbotlott és elvágódott. — Agyonütöm! — dühöngött magában. Nagy nehezen feltápászkodott, fölkapott egy éles követ, és vad, szinte nem is emberi ugrással újra utánaeredt. A gyerek megint messzebb került tőle, és már csak vagy harminc lépésnyire volt a kiserdőtől. — Megállj! — ordított rá, és utánavágta a követ. A gyerek fölbukott, és úgy maradt. A zsák átesett a feje fölött. Jobb karja begörbült, tenyerét szeme fölött a halántékára szorította, mintha egyre valami ütés ellen védekezne; kinyújtott bal keze belemarkolt a földbe. Jurtalan odarohant hozzá. „Ismerjük az ilyen ravaszságot — vigyorgott kárörvendve. — Most teszi magátí Ilyenek ezek a ravasz csirkefogók, jajveszékelnek, mint akit nyúznak, pedig nem is bántották őket, tettetik magukat, hogy félholtra verték őket, pedig egy ujjal se nyúltak hozzájuk, rugdalóznak meg siránkoznak, mikor fel akarják kelteni őket, ujjukat bedugják az orrukba, felsértik, aztán összevérezik az arcukat, könyörögnek, hogy engedjék el őket, és megesküsznek az anyjuk életére, hogy soha többé nem tesznek semmi rosszat. Ez a csirkefogó is tetteti magát, hogy agyondobtam, nem is lélegzik, mintha elájult volna. Azt hiszi, megússza egy jó szidással. Hát nem! Végigviszem a falun, hogy okuljanak belőle a többiek, lássa meg mindenki." Megragadta a hóna alatt, és durván fölrántotta. - Allj föl! A gyerek keze azonban leesett, és élettelenül csüngött. Elnyűtt, tarka inge fölcsúszott a vállára, kifakult kis nadrágja odatapadt a testéhez, berepedezett sarka meg kérges, megfeketedett talpa csupa seb volt: Mozdulatlanul feküdt, egyetlen izma se rándult. „Talán annyira megütötte magát, mikor elesett? — gondolta Jurtalan, és megdöbbenten nézte. — De hogy lehet az ilyen puha földön?... Talán elájult?... Vagy eltaláltam a kővel?" Nyugtalan, dermesztő félelem markolta meg a szívét. — Nevet rajtam I — mondta magában. Végignézett a gyereken, aztán elkapta a kezét meg a lábát. — Allj föl, gazember! Majd én megtanítlak, hogyan lehet a más kukoricáját lopni! — ordított rá, és maga felé fordította. A gyerek nagy, szőke, sörtehajú feje élettelenül hátrahanyatlott. Szája bal sarkán kicsurgott a nyála és összekeveredett a rátapadt földdel. A szeme félig nyitva volt, a hosszú, rozsdavörös szempillák nem csukódtak le egészen, mintha sajnálnák eltakarni a hideg, megüvegesedett fényét. Jurtalan visszahőkölt és megdermedt; hátán végigfutott a hideg, homlokát kiverte a hideg veríték. — Hé, kisfiam! — szólította remegő hangon, és megrántotta a gyerek élettelen karját. — Állj hát föl, ne butáskodj... Hallod? Allj föl, nem bántalak... — Vigyázva fölemelte, és a térdére fektette. A gyerek széles vállú volt, teste nehéz, tehetetlen. — Gyerünk! No, állj föl már! — biztatta. Elelfutott izgalmában, a gyerek arcát paskolta. — Nohát! ... Nézd csak: én vagyok, a te Tódor bátyád ... Fogd a tarisznyád. Adok neked kukoricát, amennyit akarsz! A gyerek mintha megmozdult volna. De hiába reménykedett. Egyszer csak elnyúlt, alig észrevehetően sóhajtott, aztán elcsendesült. Meghalt. „Bajba kerülök, ha itt találják a földemen! — gondolta és visszafordult. — Először is lefognak, aztán jön a vallatás, vizsgálat, bíróság, kínzás, büntetés — a meghurcoltatás... Nem, el kell tüntetni!..." Horváth László fordítása A Jurtalan DENES GYÖRGY VERSEI Téli ceruzarajz Nagv vattás hó, havas ablaktalan világ, zümmög a csönd, öleii-ostorozza beteg, bolond fiát, ki ott gubbaszt a lét hideg kőasztalánál s tétován mozdul, megindul tántorogva, megy a szálló élet után. Emlékek Emlékek kelnek, bukdácsolnak bennem, körül topognak, gyáván tapogatnak, szemük fehérjét fordítják a napnak, szemük fehérjén vaksi bánat hallgat. Kémlelik bennem az elfutott folyókat, elröppent szeleket, fellegek omlását, megkövült időknek tompa csillogását, láva hamujában egy szelíd virágot... Pusztítják bennem az örök ifjúságot. Ne űzz el Én adom kezedbe a virágot, én fújom rád az ifjúságot, én adok lelket szemednek, én leszek terhe életednek. Én gyújtom rád a holt napot, hogy égi fényben égjen el a szárnyad. Ott élek benned mindörökre, ne űzz el hát, ha megkívánlak. Szívemig csobogó fájdalomban állok kemény kopjafád mellett osz van deret hint már a reggel a darvak is tovaszállnak tavaszra ők visszajönnek ' csak Te nem jössz már soha hallgatni a kurrogásuk CSONTOS VILMOS Tenger zúgás Viharok tengere, lelkem, Hullámod mért ver úgy bennem? Zátonyra juthatok, — s félek, Nyugodj el, tengerem, lélekl S ringass, mint gyermekét anyja, Amikor ölében tartja, S félti, hogy álmából ébred ... — Óh, mert az álmaim szépek) torok elemér Ősszel a temetőben De ha már végzeted, lelkem, Hogy zúgó hullámot verjen Tengered: háborogj, rajtaI Álmodni sohase hagyva; Valóság-látáshoz szoktass. Testem ha ernyedne; mozgass. Zúgásod tanítson dalra, S hullámod juttasson partra I