A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-26 / 8. szám

LOVICSEK BÉLA II. rész Kocsis Laci megivott két deci bort. Ismerős arcot keresett, s mivel nem talált, kifelé indult az udvarból, hogy kicsit elbámészkodjék a sátrak között. Esetleg céllövő tudományát is kipróbálja. Hátha nyer egy tollas díszbabát és megajándékozhat valakit... A kijáratnál az öreg Szarkánéval találkozott össze. Nem egyedül volt. Közte meg a menye közt karcsún, magasan állt Lacival szemben Szarkáné unokája, a Gizike. Suhogó selyemruha szivárványozott rajta. Többsoros aranylánc fügött a nyakában és simult súlyosan két feszes mellének halmai közé. Gesztenyebarna haja göndör, mint a gyűrű. Sötétkék szeméből hideg fény csapott a fiúra, de szépívű szája sarkában is mintha lenéző, fitymáló gúny-árkocska vésődött volna. Mindezt csupán néhány másodperc alatt tudatosította magában Laci, ami elég volt ahhoz, hogy felborzolódjanak az idegei és meglóduljon ereiben a dacos vére. Nemcsak gazdagsággal áldotta meg az isten, hanem szépséggel is — állapította meg keserű szájízzel. Tovább azonban nem fűzhette a gondolatait, mert akkorra már megszólalt az öreg Szarkáné. Az egyébként lompos asszonynak szokatlanul ünnepélyes volt a külseje. — Te is eljöttél a búcsúra, Laci fiam? — kérdezte, gyanús-kedvesen, miközben figyelmeztetőn felemelte a bütykös ujját. — Aztán elvidd ám táncolni a Gizikénket! — Igen ... igen ... okvetlenül... — dadogta Laci zavartan, s piros lett az arca, mint a láng. Sután félremozdult, hogy utat engedjen. A hűvös, büszke lány átható orgonaillatot hagyott maga után. Laci egy ideig utánuk nézett — titkon talán abban reménykedett, hogy visszapillant a lány (arra ugyan várhatott!) —, aztán a sátrak közé sietett, hogy mielőbb belevegyüljön a tömegbe. Restelkedett önmaga előtt: hogy lehetett annyira anyámasszony katonája, úgy állt Szarkáék előtt, mint faszent a faluvégén. Kovács Zoliba botlott, aki szélesre húzott szájjal vigyorgott a szemébe és fekete majmot ugráltatott a kezében. — Lőttem — mondta fölényesen. — Piszokul tudok ám lőni, elhiszed? — Miért ne hinném ... — Már nyulat is lőttem, futtában ... Tudod, apám ra... — körülnézett —, egyszóval néha magával visz, de ezt csak neked mondom, nem szeretném, ha kibeszélnéd, érted!? — Ne félj, nem szólok senkinek sem... — Nem nagyon figyelt a tökmag barátjára — gondolatban másutt járt —, most mégis jólesett hallgatni őt, főleg azért, mert bizalmasan beszélt. — Táncolnak már? — kérdezte Zoli. — Táncolnak. — Sokan? — Nem... csak néhányan ... — A2ért jöttél el onnan? — Azért. Kovács Zoli ragaszkodón nézett Lacira. Szeplős volt az arca, mint a pulykatojás, az orra is nagy, horgos, a füle szétálló, mégis volt benne valami vonzó. Laci — jobb híján — most azon törte a fejét, miért tetszik neki ez a kis mitugrálsz emberke, miért fogadja el barátjának? Nem jött rá. — Nem iszunk valamit? — kérdezte Zoli. — Majd megfulladok szomjan... Gyere, igyunk, jobb előbb, mint később! — Gondolod? — Perszehogy — mondta Zoli és elindult a vendéglő felé. — Sánta Feriéket nem láttad? — Nem. — Hol a fenében császkálhatnak ? — Lehet, hogy elmentek a felső kocsmához. — Meglehet — bólintott rá Zoli. — Az is lehet, hogy valami okos és csinos kis csibére akadtak ... Miért van az, Laci, hogy engem figyelembe sem vesznek a lányok? — Nem tudhatod te azt, Zoli. — Már hogyne tudnám!... Egy sem áll velem szóba. — Csodálom... — mondta Laci, csakhogy mondjon valamit. Vesztére szólt, mert a tökmag megsértődött. — Te is kicsúfolsz!?... Mit hülyéskedsz? — Isten bizony nem akartalak megsérteni!... Nem is tudtam, hogy te ilyen puffancs vagy — mondta Laci engesztelőn. Beértek a vendéglő udvarába. Zoli felnézett Lacira. — Akarsz táncolni? — Nem tudom — vonta meg a vállát Laci. — Maid meglátjuk. — Ebben a szóban sok minden benne volt. Benne vólt a vágv is meg a lemondás is, de benne volt a csakazértis meg a félszegség is. — Majd megláttuk. Zol'kám. Egvre több pár táncolt már. Laci szeme egv szemvillanás alatt végígsenert rajtuk, s nvomban meglelte, akit keresett: magas, szőkehaiú, sárgacsizmás fiúval táncolt. A lánv hűvös-hideg tartással ringott a legény előtt, perdült-fordult. aprózta, olvan volt a tánca, mint valami szertartás. Utálatos természetű, olyan, mint a jégcsap — gondolta Laci. mégis irigvelte a sárgacsizmás legényt, akinek nagv tenvere a lány karcsú derekát szoríthatta. Laci kétszer két deci bort rendelt, összekoccintották a poharakat. — Ne mondd, hogy nem vagyok a barátod, isten-isten! Iszogattak, nézelődtek, hallgatták a cigány szép muzsikáját. Laci úgy helyezkedett el, hogy szemmel tarthassa a táncosokat. Szeme állandóan nyomon kísérte Szarka Gizikét, pillanatra sem vesztette szem elől. Táncosával közeledtek feléje, alig néhány lépésnyire táncolt el tőle. Perdült-fordult a legény karján, s mintha csak véletlenül történne, Laci szemébe esett a pillantása. Nyomban elkapta a fejét jelezvén, hogy ez csak valóban véletlen volt. De a következő fordulóban megismétlődött az eset, aztán már a kör túlsó széléről is talált magának rést a lány a táncosok között, hogy egyegy pillanatra Laci arcára küldje szemének hideg fényét, mint egy távoli csillag. Laciban jóféle érzések kavarogtak, s Kovács Zoli csodálkozására újabb két deci bort rendelt. — Igyál, pajtás, nem te fizeted ki az árát! Zolit nem nagyon kellett biztatni, ivott anélkül is. Vörösödött is az arca, csak úgy virítottak rajta a szeplők, mint valami apró mécsesek. — Ha ez így megy tovább, Lacikám, ma még megugatom a holdat, rá is uvítok! — Nevetett magának, elcsendesedett. — Te, Zoli, van-e itt szép lány? Az apró legényke furcsa szemet vetett a barátjára, aztán ágaskodva hajlongott, kutatott. — Van — mondta hirtelen. — A Szarkáné unokája. — Ne beszélj! — Isten az atyám! — Ismered? — Perszehogy. — Honnan? — Néha eljár az öreganyjához, én meg a szomszédban lakom, nem tudod ? ... Csapnám én neki a szelet, de mit kezdjek vele, hónaljáig sem érek — mondta Zoli keserűen, sajnálni lehetett. — Az is igaz, hogy büszke lány. Olyan kegyetlenül tud nézni a zsebórányi szemével, iiogy megfagy tőle az ember... Neked nem tetszik, Laci? — Még meg sem néztem jól — mondta Laci fölényesen, foghegyről. — Azt a sárgacsizmást, akivel táncol, nem ismered? — Dehogynem. A híres Ferenczinek a fia. — Azé az úri paraszté? — Azé... Tudja az, hogy mitől döglik a légy, a nyavalyás! — Udvarol neki? — Biztosan. Hamar megtalálj^ a zsák a foltját. — Hogy te milyen szellemes vagy, Zoli! Az apró legényke eleresztette füle mellett Laci megjegyzését. Ágaskodott, nyújtogatta a nyakát, mint jégen a gúnár. — Kit keresel? — Valakit. — Mégis? — Egy hozzám illő tökmagot — mondta Zoli vigyorogva. — Táncolni akarok. Azért jöttem a búcsúba, nemcsak bámészkodni... Azt mondom én neked. Laci. kérd fel a Gizit, aztán ha netán belédköt a sárgacsizmás. itt vagyok én, ne félj, kuoán vágom az ólmos bottal és kész. — Laci felnevetett. — Nem hiszed? — börzenkedett a kis emberke. — Nézd. itt van a csizmaszáramban. — Valóban onnan kandikált kifelé az ólmos bot vége. — Űgv odasózok arra a holdvilág fejére, hogv arról koldul! — Köszönöm, pajtás! — mondta Laci, s megveregette Zoli vállát. Ujabb két deci bort rendelt, bár tudta, hogy a nagv hőségben hamar megárt az ital. Űgv vélte azonban, hogy kell a bátorító, szükség iehet rá. Lassanként megért benne az elhatározás. hogv felkéri Szarka Gizit. Mi történhet? Semmi. Mindenkinek ioga van a tánchoz. Azért búcsú a búcsú, hogv kimulathassák magukat a fiatalok. Ha esetleg valakinek nem tetszik, hogv felkéri, maid szól. azért van az embernek a szája. hogv beszéljen vele. Egv embertől nem fél — a sárgacsizmástól sem —. tíztől meg hiába fél. úgvis megverik, ha akarják, sok lúd disznót gvőz. A következő táncban felkérte Gizit. Nem is ment az olyan egyszerűen. Át kellett menni a kerek betnntéren. ami kilométernyi hosszúságnak tűnt. Végre átért. Illedelmesen meffhaiolt a lánv előtt, ő alig észrevehetően visszabólintott, kilépett a lányok koszorújából és elibe állt. Csupán fél fejjel volt alacsonyabb Lacinál. Kézfogás és bemutatkozás után táncolni kezdtek. Most még áthatóbb volt a selyemruha orgonaillata. Laci kezdetben merevnek érezte magát. Azt hitte, hogy minden szem őt bámulja, ami bénítólag hatott rá. Ügy mozgott, mint a szőlőkaró, legalábbis ő úgy érezte. Máskor valósággal hemzsegtek agyában a gondolatok, most meg egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszébe. Aztán lassanként felengedett a feszélyezettsége, lába már érezte a tánc ritmusát, gondolatok is fakadoztak az agyában, igaz gyéren, erőtlenül, mint a koratavaszi fű a mezsgye oldalán. Szüntelenül egy gondolat körözött benne: csakazértis jó lenne betörni ezt a büszke teremtést, mint a jóvérű csikót szokás! Igen ám, de hogy kellene megközelíteni és feltörni a hidegségét? Valóban olyan, mint amilyennek látszik, vagy csak megjátssza magát? Elválik rövidesen. — Betartottam az igéretemet — szólalt meg végül Laci. — Milyen ígéretét? — kérdezte a lány csodálkozással és egy pillanatra belenézett a fiú szemébe. — Felkértem táncolni. A lány nem válaszolt. Laci elvörösödött. — Nem áll jól magának ez a túlzott büszkeség — mondta a fiú később. — Szerintem a büszkeség nem illik a szép lányokhoz. Magának mi a véleménye, Gizike? A lány hamiskásan mosolygott maga elé, de nem válaszolt. Kovács Zoli borospohárral a kezében figyelte Lacit. Biztatóan rákacsintott. Mintha azt mondta volna a szemével: mindent bele, pajtás, ne sajnáld! Laci visszakacsintott rá, bólintott, hogy érti, s vette az üzenetet. — Nem válaszolt a kérdésemre — mondta a lánynak. — Másról nem beszélgethetnénk? — mosolyodott el újra a lány, amiből Laci arra következtetett, hogy a jégcsap olvadni kezd. — Másról?... Lehet. Ne haragudjon, de mindenképpen meg kellett mondanom, hogy nagyon szép és, és... — És...? — Jó időnk van. — Egyetlen felhő sincs az égen. — Rengeteg vidéki jött el a búcsúra. Laci észrevette, hogy a sárgacsizmás legény minden mozdulatát figyeli. Ez kissé megzavarta. — Udvarol magának az a hirtelenszőke legény? — Még nem fejezte be az előbbi mondatát — szólalt meg végül a lány hűvös visszautasítással. — Az adós fizessen, mielőtt újabb összeget kérne! Laci elmosolyodott. — Szép, nagyon szép, csodálatosan szép ... elégedett? — Képzelje: nem. % — Mást nem tudok mondani. — Vagy nem akar. — Ha magára nézek, belémhal a szó. — Ezt nekem mondja először? — Hazudjak? — Nem okvetlenül szükséges — mondta a lány iróniával. — Sokszor, sok lánynak semmiképpen sem mondhattam még, ahhoz túl fiatal vagyok, nem? — Mondjuk. — Ha egynek-kettőnek mondtam is. azt csak játékos kedvemben tettem. Komolytalanul. — Most nem játékos kedvű? — Nem. — Honnan, miből tudhatnám? ... Miért higyjem el? — Nem hallott még komoly játékokról? — De igen. -Folytatjuk— i