A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

kig mosolygott Maurice Chevalier Jo­­sephine Bakerre, felmegy a függöny, helyet adva egy jelenetnek Casanova lovag életéből, életre kelnek az eddig alvó isten- és istennő-figurák a meg­álmodott római parkban és — eléggé logikátlanul — szomorúság árad egy vidám dalból.A reflektorok fantasztikus szeme aztán hiába keres egy nyugodt foltot a Madeleine, a Richelieu, a St.-Ger- maine, a Raspail és a Mont Parnasse bulvárok betegesen, lázasan rohanó áradatában. Bonaparte valaha itt ta­lálkozott Josephine-nel, s a Nótre Da­­me tornyai Héloise és Abélard titok­zatos szerelmét idézik. Richelieu kar­dinális a főoltárnál éppen kismisét mond, s az oltár lépcsőjén ott térdel d’Artagnan, Athos és Porthos. A Casino de Paris mulatóban forog a színpad, s egy bájos festőnő festett krampusszal incselkedik, hosszú far­kát huzgálva pajzánul. Forognak a mulatóvá alakított utolsó malom fény­­özönben tündöklő szélvitorlái. A ma­lom már nem lisztet őröl, hanem pénzt, s kapujában eltűnik Henri de Toulouse-Lautrec, nagy fejével korcs lábain. Hajnalban aztán kialszanak a fény­orgiák, s az álmos portás fáradtan, félig automatikus mozdulattal invitál­ja a járókelőket az utolsó sztriptízre. A gyalulatlan deszkákból összerótt bódéban néhány bóbiskoló férfi üldö­gél megmelegedett söre mellett, fe­szülten figyelik a durva falakon cso­portokra gyülekező pókokat, s hátuk mögött valami leányzó vetkőzik a szomszéd házból. Amikor aztán elérkezik az utolsó nap utolsó délutánja, a férj-helyettes nonsalansszal, jókora kitérőkkel és óvatosan megkérdezi, vajon madame talán nem tartaná teljesen kizártnak vagy egészen illetlennek, ha kísérő­jéül ajánlkozna és együtt felderítenék azokat a helyeket, ahol rokonszenves leánykák álldogálnak időről időre a kis garniszállók bejárata előtt.De minden aggály feleslegesnek bi­zonyult, mert a madame felélénkülve megjegyzi, hogy éppen ellenkezőleg, a férj helyettesítésével megbízott fér­fiú kötelessége, ha feladatai nem is voltak előre pontosan meghatározva, hogy elkísérje a hölgyet olyan he­lyekre, ahová egyedül aligha mehet­ne el.A Piacé Pigalle-on és a Rue Pigal- le-on álldogáló lánykák barátságos üdvözletét váltanak a dzsipeken ülő rendőrökkel, s madame Bonacieux ildomosán lépked karonfogva a férj által kijelölt kísérővel. Ott, azok mö­gött az ablakok mögött lakott egykor monsieur Chopin, amott meg George Sand, s mivel már jócskán leszállt az alkony, az utcák egyre több fiatal lánnyal és asszonnyal vannak tele. Kérdezze meg tőle, mennyibe kerül nála, kérnek a nefelejcsszemek bal­ról, csehül. Mennyibe kerül, kérdezem a nem nefelejcsszemű, de egyébként nagyon csinos lánytól jobbról fran­ciául. Harminc frank, mondom aztán balra, csehül. Mennyi marad meg ebből neki? — hangzik ismét balról, csehül. Mennyi ebből a magáé? — kérdezem jobbra fordulva egy nem kevésbé csinos, de már másik lánytól, franciául, mert közben három és fél métert halad­tunk. Mintegy tíz frank, mondja fran­ciául. Mintegy tíz frank, mondom bal­felé fordulva, csehül. Hogyhogy mint­egy tíz frank, érdeklődnek a nefe­lejcsszemek balról csehül. Erre a kérdésre választ kapni nem látszik könnyű feladatnak. A dolgot hosszabb beszélgetés folyamán kell tisztázni, amelyen az ipar gazdasági csodájának problémája iránt érdeklő­dő lányok nagyobb csoportja is részt vesz.Az egyik kiskocsmában a söraláté­ten ez a lírai szöveg olvasható, szép nyomtatásban: L’amour est une fleur délicieuse (a szerelem gyönyörűséges virág); mais un triste métier (de szo­morú foglalkozás), áll alatta, kisebb betűkkel hozzáírva.A férjet helyettesítő férfiúnak hi­hetetlenül nehéz a feladata, ha el akarja találni az Opera és a Madelei­ne környékén nyüzsgő mondén höl­gyek kilétét. Semmiben sem különböz­nek Brigitte Bardot-tól és Sophia Lo­­rentől, s csaknem biztos, hogy csak a Bpulevard Richelieu környékén varrnak. Nyilván egészen más kategóriába tartoznak azok a szerényen öltözött lányok, akik csoportosan a rue Par­nasse homályosan megvilágított kis hoteljeinek bejárata és a Montparnas­­se pályaudvar környékén támogatják a falat. Kisebb csoportokban vagy egyedül üldögélnek feszes pulóverben órák hosszat a Bastille tér bárjaiban vagy kis kávéházaiban a magas bárszéke­ken.A hosszú csillagfényes éjszakán fo­lyik a hajsza a kliensek után véges­teien végig a Clichy és a Rochechou­­art bulvárokon, míg a Champs-Ély­­sées-n csak arra az időre összponto­sul, amikor bezárnak a mozik. A fantasztikus dekoltázst viselő női kiszolgáló személyzet legnagyobb sű­rűsége, azonban egy négyzetméterre számítva, a Piacé de la République­­től az öreg Sébasto térig, az egész Chatelet negyedben és a hosszú Saint- Denis utcán tapasztalható.Az amazonok, a szerelem modern papnői, közben ragyogó gépkocsijai­kon strichelik végig a nagy bulváro­kat. A szabad árkalkulációban jelen­tős szerepet játszanak nyilván a ko­csiárak és tulajdonosuk életkora. A környék valamennyi hoteljét per­­fekt ismerő, elegáns dáma szép lassan halad kocsijával a Palais-Royal men­tén, soha senkinek nincs terhére, sen­kit nem szólít le, csak diszkréten vá­laszol a tarifát érintő kérdésre. Ezzel szemben kissé bárdolatlanab­­bul folyik a szerelem vására a vásár­csarnokok környékén, míg a fiatal és elegáns auto-stoppeuse-ök az Arc de Triomphe környékén fogdossák a ko­csikat, hogy megfelelő kirándulást ajánljanak az úrvezetőnek a Bois de Boulogne-ba.A Boulogne-i erdőknek nevezett ha­talmas parkban viszont már ott vár­nak az erdei nimfák — les nymphes des bois. Fejükön kalap, eres kezükön kesztyű, érettebb korúak, de annál ta­pasztaltabbak, itt dolgoznak délután és éjjel a hosszú fasorokban. Hasonló céllal róják a Vicennes park finoman homokozott útjait a szabad levegő és a hamisítatlan természet rajongói, fel­­híva az itt sétáló férfiak figyelmét az élet szépségeire. Maga a nagy varázsló legnagysze­rűbb trükkje a számomra, mondta a férj-helyettes a nefelejcsszemű hölgy­nek, noha a sötétben nem látta sze­mének színét, mégis hihetetlenül ked­ves volt a számára. Maga az utolsó pohár baujaulais, az utolsó csokor ne­felejcs a számomra.A környező házak némelyikének ablakaiból közben más női szempárak nézegettek ki, tulajdonosaik érdeklő­dőkre várakozván, akik masszázst, ma­nikűrt és egyéb kozmetikai szolgála­tokat ajánló hirdetéseikre jelentkez­nének.Míg egyszerre csak a prágai repülő tér csarnokában megjelent a rég elfe­ledett férj zöldfelöltős alakja. Forrón megcsókolta oly hosszú ideig távol volt feleségét, miközben a férfiú, ki eddig a férjet helyettesítette, köze­lebbről meg nem határozott kötelessé­geket teljesítve, szerényen állt egy lé­péssel távolabb.De észrevették, s a férj megkérdez­te a madame-tól: Hogyan teljesítette a mérnök úr a ...?Egy pillanatra elhallgatott, s nagy nefelejcskék szeme utoljára fordult felém. Trés bien, mondta érthetően, s ezek voltak az első francia szavak, amiket valaha is hallottam tőle. Szöveg: PETER SKALA Képek: MARIÉ SECHTLOVA Bernadetté nem adja fel a harcot Iernadette Devlin parla­menti képviselő, az észak-írországi katoli­kusok jogainak rettent­hetetlen harcosa rövid politikai pályafutása alatt többször okozott megle­petést nemcsak az angol alsóház tiszteletre méltó hon­atyáinak, hanem a brit köz­vélemény nagy részének is. Az első megbotránkozást nem az okozta, hogy csinos mini­szoknyában jelent meg az alsóházba.i. Ai angol parla­ment legfiatalabb képviselő­je, nem elég hogy nő, rá­adásul még a legradikálisab­­bak közé tartozik. Mindenki tudja róla, hogy részt vesz mindenféle tüntető felvonulá­son. Egy ilyen alkalommal őrizetbe vették; az ügy a bí­róság elé került (Angliában a parlamenti képviselőknek nincs mentelmi joga), s Ber­nadettet négyhónapi börtön­re ítélték. Az armaghi női fogházból, ahonnan a múlt év október 23-án kellett volna szabadul­nia, negyvennyolc órával ko­rábban szabadon bocsátot­ták, félve, hogy hívei a jelzett napon tüntetést rendeznek kiszabadulása alkalmából. Ez az időpont-változás azonban nem kerülte el az újságirók figyelmét, akik természetesen nem akarták elszalasztani a nem mindennapi alkalmat. Hiába vártak azonban a bör­tön főbejárata előtt, mert a fiatal képviselőt egy hátsó kapun engedték ki ... Bernadetté Devlin vád alá helyezését a múlt év január­jában drámai vita követte a vádlott és a törvény betűjét védő állami szervek között; maga a bírósági eljárás a közvélemény szokatlanul élénk érdeklődése mellett folyt le. Az ügyészség azzal vádolta a fiatal ír képviselőt, hogy részt vett az 1969. augusztus 13-án és 14-én lezajlott tüntetések­ben. Bernadetté, akit gyakran neveznek új Örleáns-i szűznek vagy a barikádok Passiona­­riájának, semmiképpen sem igyekezett tagadni a tüntetők lelkesítése vagy a barikádok emelése körüli aktivitását, és még hónapok múltán is kiállt egykori kijelentése mellett, hogy tüntetéseknél és össze­csapásoknál „egyetlen darab kőnek sem szabad kihaszná­latlanul maradnia". Határo­zottan visszautasította azon­ban a vádat, hogy személye­sen részt vett volna a rend­fenntartó osztagok tagjainak megtámadásában, és kijelen­tette, hogy az egyetlen, amit a tüntetés és a rendőrséggel való összetűzések folyamán a kezében tartott, az ír Köztár­saság lobogója volt. Mint mondotta, azért cselekedett így, mert a parlamentben csak a postát vagy a honvé­delmi kérdéseket, az invázió ellenes intézkedéseket érintő vitában kap szót, amit azzal az összegező megállapítással egészített ki, hogy „a londoni parlament a demokrácia te­metője". A „demokráciának ebben a temetőjében" közfelháboro­dást okozott, amikor Berna­detté — miután az észak­írországi militóns protestánsok vezére a katolikusokat vádol­ta rendbontással — felmuta­tott egy szögekkel kivert bun­kósbotot és úgy kiabálta oda a szónoki emelvény felé: „Ilyen furkosbotokkal verik be a protestánsok a katolikusok koponyáját, Krisztus nevé­ben!" A Westminsterben a parlament elnöke megelége­dett azzal, hogy a terem­szolgával „lefegyvereztette" öt; Londonderryben viszont a bíróság ezek után négyhó­napi elzárásra ítélte. Miután fellebbezett a belfasti tör­vényszéken, igen magas kau­ció ellenében ideiglenesei szabadlábra helyezték. Fel­lebbezésének elutasítása 1970. július 28-án visszatért a fogházba. Ismételt bebör­tönzése elleni tiltakozásul el­keseredett tüntetésekre és utcai harcokra került sor Bel­fastban és Londonderryben. Bernadetté Devlint 1969 áprilisában választották meg első ízben képviselőnek. Má­sodszor 1970 júniusában vá­lasztották meg, elsöprő szó­többséggel, hat hónappal el­­ítéltetése és néhány nappal bebörtönzése után. A börtönben töltött négy hónap semm ippen sem törte meg bátorságát, harci kedvét. Vallomásként hatnak szavai: „Nem tartom magam ir képviselőnek, hanem szo­cialista képviselőnek. Plat­formként használom fel a Westminstert, hogy behatol­jak az angol munkásosztály közé, hogy beszéljek neki a szocializmus alapjairól." — ta —

Next

/
Thumbnails
Contents