A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-21 / 7. szám

Egy öreg harcos emlékezik kebb az iram, de még mindig könnyebb, .mint nekünk volt. Egyik kezünkkel rombolnunk kellett o régit s vigyáznunk, ránk ne szakadjanak a romok, másik kezünkkel építenünk kellett szaporán, újjal helyettesíteni a régit... Sokszor elnézem Gottwald, Zápotocky elvtársak fényképét. Átérzem ilyenkor azt a roppant küzdelmet, amit pártunk alakulásától vívtunk. Büszke vagyok, hogy részem volt ebben a küzdelemben, ebben a szakadatlan harcban. A győzelem kárpótol minden szenvedést. Búcsúzóul még megkérdezem Molnár elvtárstól, mint öreg harcostól, milyen érzés hatja át az ötvenedik évforduló évében. Lgci bácsi elgondolkozik, aztán így szól: — Lehet nagy szavakat vár felelet gyanánt, de csak azt mondom, amit ebben a pillanatban súg a szívem, Olyan érzés fog el, mint mikor felnőtt, erőtől duzzadó fiaimat nézem. Szívem büszkeséggel, hálával, boldogsággal telik meg. Sokszor hívtak már a gyárba, üzemekbe, iskolákba, hogy mint régi kommunista beszélgessek a fiatalokkal. Szívesen megyek. Nem hiúságból, hanem hogy hallják és jól szívükbe véssék a párt harcát, hogy értékelni tudják a jelent, és szívesen dolgozzanak a jövőért. Meleg kézszorítással búcsúzunk egymástól. Molnár elvtárs szavaiban felelevenednek a becsületes, har- , cos múlt emlékei, hogy kiapadhatatlan erőforrásként segítsék, ösztönözzék szocializmust építő világunk mai emberét. Molnár László c '-4 " - ~ . -v. jí^.. "Z -»r ' • ' -A szolidaritás példája >NA TOMTO NIESTE CTÁI • A ÁLLT A MUNKASOTTHOKAHOL AZ ÉVEKBEN Ú A KOMMUNISTÁK ÖSSZEJÖVETELEIKET TARTOTTÁ! : LUCENEC.14.5.196 Emléktábla a volt Munkásotthon falán A délutáni napsütés beomlik az ablakon. Egy sugárnyaláb egyenesen Molnár elvtársra. Velem szemben ül. Hetven éve ellenére szívós, mint a tölgy. Arca fölélénkül hallva, hogy harcos múltjáról érdeklődöm. — Várjunk — emelkedik föl mosolyogva —, ha arról beszélek, az nekem mindig ünnepszámba megy. Kissé magára hagyom, ne haragudjon. Korához mérten fürgén távozik. Kissé fújtatva érkezik, bort hoz a pincéből. Hiába szabadkozom, elém teszi a poharat: — Nem azért adom, hogy szépet írjon rólam, hanem mert együtt jobb ünnepelni... Mintha most kezdtük volna, s íme itt a félévszázados évforduló... Magába mélyed. Nem zavarom. Koccint, majd kissé elgondolkozva fűzi tovább beszéde fonalát: — Milyen szép piros a színe, ugye? Tudja ... az üldözések idején, volt idő, mikor azzal adtunk titkos jelet egymásnak, hogy egy-egy deci vörösbort kértünk. A csendőrök ott ültek, nem is sejtve, hogy már így „megbeszéltük" az éjjeli találkát. Másnap nem győzték tépni a röpcédulákat. Érdeklődöm, mi vezette őt a kommunista eszmékhez? — Apám cseléd volt, nyolcan ültünk az asztal körül... Szegény jó anyámnak sokszor csordult a könynye a rántottlevesbe. Hétről hétre mást se tudott adni. Pedig mennyit dolgozott apámmal együtt. A Stephániaknak, Bertholdoknak, Bakách-Bessenyeieknek biztos nem volt ilyen gondjuk ... A józan észnek rá kellett arra döbbennie, nem mehet örökké így. Hamarosan otthagytam a cselédkedést. Mihelyt lehetett, a gyárba mentem munkások közé. A világháború is sokmindenre megtanította a szegényt. Különösen azoktól hallottunk sokat, akik Oroszországból tértek haza. De nem kevesebbet köszönhetek 1919-nek. Harcoltam a Vörös Hadseregben. Derék elvtársakkal ismerkedtem meg. Elbeszélgettünk a tábortüzeknél. Különösen azokat hallgattam áhítattal, akik látták és hallották Lenint. Pillanatnyi szünetet tart Molnár elvtárs, a város Laci bácsija. Az asztalfiókba nyúl, iratot vesz elő: — Erre nagyon büszke vagyok. Azt igazolja, hogy kezdettől végig tagja voltam a magyar Vörös Hadseregnek... Különben Fülek 1919-ben kezdett vörös Fülekké edződni. Munkástanács vette át a gyár Igaz» gatását. A légionáriusokat megfutamítottuk. — Emlékszik-e Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulására? — szólok közbe, hogy segítsek emlékei bogozgatásában. — Arra ne emlékeznék?! — mondja lelkesen. — 1921-ben nagy rokonszenvtüntetést tartottunk. Egyúttal tiltakoztunk az ellen, hogy a gyár vezetősége üldözte azokat, akik csatlakoztak a párthoz. Később bizony nekem Is egérutat kellett vennem, de visszakerültem. Já szakmunkás voltam,'szükségük volt rám. — Sokan voltak párttagok? — Mondhatom, velünk érzett minden becsületes munkás. Am, kimondott párttag eleinte nem volt sok. Tízen, tizenketten ... Ügy szerettük egymást mint egy család. Egymást a világért sem árultuk volna el. Haszonra, előnyre sose törekedtünk. Ezért hittek nekünk az emberek. Hallgattak ránk. Csak ilyen összetartással lehetett akkor célt érni. Ha széthúzunk, erőt vesznek rajtunk. — Mire emlékszik legjobban azokból a régi időkből? — segítem ki, látva azon tűnődik, mit mondjon még. — Mire? Mikor itt járt Mező kommunista szenátor, aztán Steiner és Zupka elvtársak. Mező elvtárs szomorú alkalommal volt itt. 1934-ben Kulisák elvtárs temetésén. Hatalmas tömeg búcsúzott Kulisák elvtárstól. Egyúttal hitvallás is volt ez a párt mellett. Steiner és Zupka elvtársak főleg az 1936-os sztrájkkal kapcsolatban jártak itt. Sok jó tanácsot adtak. — Közben ismét a fiókban keresgél, fényképet vesz elő. — Steiner és Zupka elvtársak a sztrájkoló munkások között 1936-ban — magyarázza. — De nemcsak tanácsot adtak, a szervezésben is segítettek. 1938-ban nagy sztrájk szervezésére készültünk, de közbejött München... Arról jobb nem beszélni, milyen volt a sorsunk Horthyék alatt. Hát még a nyilas időkben. De nem törtünk meg. Sokszor lóvá tettük a kakastollasokat is. De azért nagyon föllélegeztünk, amikor befutott Fülekre az első szovjet járőr. A felszabadulás után sokkal könnyebbé vált a pártmunka. Különösen 1948-tól. Ezt magyarázom a fiatalabb elvtársaknak, ha olykor túlterheltségről panaszkodnak. Belátom, hogy az építés is nehéz, egyre élén-1925. február 14-én hatalmas munkástüntetés rendítette meg Losonc (Luéenec) város utcáit. A munkásmozgalom e jelentős eseményének előzményéhez tartozik, hogy Prágában az Óvárosi téren a kommunista párt felhívására 1925. dec. 10-én mintegy 15—20 ezer ember demonstrált az állandóan fokozódó drágaság és nyomor ellen. A Vencel téren a rendőrség brutális módon feltartóztatta a tömeget, de a tüntetők áttörték a rendőrkordont. A rendőrök erre sortüzet zúdítottak a tömegre, melynek következtében nyolc súlyosan sebesült munkás vére festette pirosra a Vencel tér köveit. Másnap pártünk központja azzal a felhívással fordult az ország dolgozóihoz, hogy február 14-én tüntető népgyűléseken tiltakozzanak a prágai vérengzések ellen. A kiáltvány élénk visszhangra talált. Többek között ilyen mondatokat tartalmazott: „Az éhes tüntetők szavára véres támadással felelt a kormány. Ólmot adtak kenyér helyett. Ez a kormánybölcsesség tetőfoka..." A párt felhívására a kommunisták országszerte hatalmas tiltakozó tüntetéseket rendeztek. Így volt ez Losoncon is. A rendőrség ezt a felvonulást is igyekezett megakadályozni. A tömeg azonban itt is keresztültörte a rendőrkordont és a városba özönlött. Több helyen összeütközésre került sor. A rendőrök riasztó lövésekkel próbálták megfélemlíteni a tömeget, amely viszont derekasan védekezett. Az elkeseredett tüntetők beverték a kávéházak ablakait, mintegy kifejezve ellenszenvüket az ott szórakozó burzsoá naplopókkal szemben. A tüntetés során letartóztatták Vojtász párttitkárt, valamint három vörös cserkészt. KompiS losonci rendőrfőnök provokatív magatartása folytán az izgalom a losonci munkásság körében a véres összeütközést követő napokban sem csillapodott. A munkások a város üzemeiben tiltakozó íveket írtak alá. Követelték a foglyok azonnali szabadon bocsátását. Ellenkező esetben általános sztrájkkal fenyegetőztek. Kompiä ahelyett, hogy eleget tett volna a jogos követeléseknek, szigorú preventív intézkedéseket foganatosított. Mozgósította a rendőrséget, a csendőrséget, sőt a katonaságot is. Megszállták a járásbíróságot, a városházát, a postát, a vasútállomást, a lőporraktárt és a munkásotthont. A küldöttségnek, amely a letartóztatottak szabadon bocsátását követelve felkereste a rendőrséget, KompiS kijelentette, hogy az elfogottakkal már nem ő rendelkezik, hanem a Banská Bystrica-i ügyészség, forduljanak ehhez. A rendőrség ijedelmét fokozta az az elterjedt hír, hogy a környékbeli bányászok csákánnyal és dinamittal, a parasztok pedig ásóval és vasvillákkal felfegyverkezve Vojtász és társai kiszabadítására készülnek. Erre Kompiä rendőrfőnök a városban kihirdette az ostromállapotot. A közel fél évszázaddal ezelőtt lezajlott harcos megmozdulás hűen tükrözi Losonc város dolgozóinak forradalmi hagyományait.