A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-14 / 6. szám

Kajtár József, a Dunamenti Múzeum igazgatója megnyitja a kiállítást. A képen balról jobbra: Lőrincz Gyula festőművész, az Űj Szó főszerkesztője, Fábry István, az SZNT alelnöke, Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszter és Dr. Ludovít Medvecky, a Szlovák Nemzeti Képtár képviselője A kiállítás közönsége A művész életműve - szülővárosában Gózon Gyulát, a magyar színjátszás nagy alakját hétéves korában vitte el először színházba az édesanyja. És a színház, de különösen a darab olyan hatással volt rá, hogy előadás után is egyre csak sírt, zokogott. Az akkori, legkorábbi belső hevülés már jelezte, hogy a gyermekben van valami, ami őt a művészetek világához vonzza. Nem tudom, Staudt-Csengeli Mihállyal hogyan volt ez. Műtörténészek, műbírálók az ő esetében eddig nem tértek ki ilyen epizódra. Annyi bizonyos, hogy korán özvegyen maradt édesanyjának három gyermek gondjával, a nagy szűkösségben aligha jutott eszébe a kis Mihállyal benyitni valamilyen kiállítási terembe. Azt azonban feljegyzik róla, hogy tiz egynéhány éves korában már homlokon csókolta a múzsa. Az ifjú Staudt művészi képességeit idejében észrevette a pedagógusnak is kiváló elismert festő, Harmos Károly. Magániskolájába fogadta, ahol „mindenféle technikában képezhette magát, az iparművészetben is". Az okos, a tapasztalt mester figyelő tekintetétől kísérve rajzolgatott Staudt kedvére. A komáromi évek tették lehetővé számára, hogy barátjának, Szóbei Gézának jóvoltából megismerkedhetett Fényes Adolffal, aki szintén „szívesen látta festőiskolájában". Igazi otthonra azonban nem lelt Komáromban. Az a bizonyos belső tűz meg a munkanélküliség ijesztő ténye űzte, hajtotta el szülővárosából. Selmecbányára (Banská Stiavnica) ment, majd onnan tovább Zólyomba (Zvolen), itt Wittmann tejfeldolgozó üzemében vállalt állást. Persze csak névlegesen, hiszen a tulajdonos észrevette Staudtban a művészt. Saját villája szobáinak tervét, belső architektúráját készíttette el vele. Wittmann szenvedélyes műgyűjtő volt, fából faragott barokk szobrokat vásárolt össze és „alkalmazottjával" hozatta rendbe. Mecénása lett Staudtnak, aki a vonzó, izgalmas és nvugtalanító Szajna oarti városba, Párizsba is az ő segítségével jutott ki. Ajánlólevelekkel került a Julian Akadémiára. Így éri el, hogy a harmincas évek elején már a műértő kritika is tudomásul veszi. 1933-ban egy komáromi képkiállításon Staudt sok festményét is a tárlat anyagai közé sorolják. Egy évre rá Bratislavában önálló-kiállítást biztosítanak számára, amellyel elnyeri a Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság aranyérmét. Többször járt Párizsban, már első útja alkalmával lenyűgözte őt a világváros igen gazdag és igen árnyalt művészi élete. Hol mecénása, hol Gwerk Ödön, hol pedig a Sliaéon élő Pór Bertalan ajánlólevelével ment. És a tapasztalatok, az ismeretek gazdagságával tért haza. 1937-ben kiállításon mutatta be legújabb alkotásait. A Müncheni egyezményt követő Bécsi döntés után Szlovákiában maradt s a szlovákiai magyar művésztársadalom által Menyhén (Mechnice) létrehozott művésztelepen húzódott meg. Míg Komáromban a gyermek és ifjú Staudt figyelmét a városi élet száz és száz egymásnak ellentmondó jelensége kötötte le, egyfelől gazdagság, másfelől szegénység és nyomorúság, tehát fény- és árnykontrasztok, addig Menyhén a vidék fölé magasodó és a vidékre vigyázó Zoborhoz közel, az ősi szokásokat őrző falucskában a szorgos paraszti életre irányul a művész figyelme. S a falusi világ közelsége, békét áhító csöndje, az emberek jósága és őszintesége további lelkes munkára ösztönzi Staudtot. Nagyon sokat dolgozik Menyhén, rengeteg vázlatot készít. Jellegzetes paraszt-arcok, munkáskezek és a falu hangulatát érzékeltető mozdulatok kerülnek a vázlat-papírra. A konstruktivizmusra, a kubisztikus látásra és a különböző művészeti irányokra érzékeny művész Menyhén a reális életet látja, nézi, értékeli. Ez a reális látásmód ölt testet és formát ott készített vázlataiban és képeiben. A tehenet fejő vagy a libát tömő asszonyról, a szopós borjúról, a patakban mosó asszonyról készült képei mind Ilyenek. 1944-ben elkerül a menyhei művésztelepről, bevonul katonának, s november végén a németek foglyul ejtik. Táborba viszik, ahonnan csak a felszabadulás után tér vissza. Az ezután következő állomások: Menyhe, Nyitra, de csak rövid ideig. 1947-ben megnősül, Bratislavában telepedik le. Egy évvel később a Képzőművészek Szövetségének is tagja lesz. Jót ez sem jelent. Az akkor divatossá vált, de tévesen értelmezett realizmussal vagy inkább fotorealizmussal, fotonaturalizmussal nem tud megbarátkozni. Vannak ilyen képei, próbálkozásai is. Élni azonban kell. És a megélhetést a restaurátori munka jelenti számára. A zsegrai (Zehra) templom, a bényi (Bifta) Rotunda falán, a kézsmárkí (Kezmarok) evangélikus fatemplomban, a kassai (Koäice) Nemzeti Színház falfestményein és a somorjai (Samorín) evangélikus templom freskóin, hogy csak a legjelentősebbeket említsem, ott a mester kezenyoma. Közben fest is, rajzol is, külföldi úton is részt vesz. Megfordul Tuniszban, Görögországban, Egyiptomban, Libanonban és Törökországban. Majd ismét kiállítások következnek Bratislavában 1952-ben, 1957-ben, 1962-ben s 1969-ben Budapesten a Csehszlovák Kultúra termében. Mikor a hatvanéves művész ünneplésére kiállították műveit a Szlovák Nemzeti Múzeumban, a Nemzeti Galéria sok képet vásárolt tőle. A város szélén kertet vehetett magának és családjának. Ekkor igenigen boldog volt, hogy kint a szabadban kedvére festhet, készíthet vázlatokat. Ennél nagyobb örömet csak az okozott neki, mikor Misi fia sikeresen felvételizett a képzőművészeti főiskolán. A szobrász-restaurátori szakra iratkozott be. De voltak gondjai is, ezek elől a szabadba vagy a hangversenyterembe menekült. Rajongott a zenéért. Egyetlen koncertet sem hagyott volna ki. Zenei motívumok, hatások, hangulatok egyes képeiből is kiérezhetők. Menyhén megtanult tárogatózni. A zongorát is kedvelte. Hiába volt azonban a szívós munka, a zenei élet eseményeibe való belefeledkezés, a szervezetében elhatalmasodott kór végülis legyőzte; nem egészen egy éve, hogy elragadta körünkből a halál. Utolsó kívánságai közé tartozott a Staudt-életmű kiállítása szülővárosában. Ahol kezdte. És a szülőváros, amely irodalomban, művészetben annyi értéket bocsátott útjára, meghallotta és teljesítette a kívánságot. Nemrégen kétszáz festménnyel és rajzzal megnyitotta a Staudt-kiállítást. A Dunamenti Múzeumban Fábry István, az SZNT alelnöke és Krocsány Dezső munkaügyi és népjóléti miniszter, a művész özvegye és hozzátartozói s nagyon sok komáromi jelenlétében Lőrincz Gyula festőművész, az Üj Szó főszerkesztője és dr. Ludovít Medvecky, a Szlovák Nemzeti Képtár képviselője méltatták a művész munkásságát. Ami az életmű összegezését illeti, egyik legjobb ismerője és értője, Szíj Rezső műbíráló erről ezeket írja: „A szegények életéből vett jelenetekkel (Kenyérszegő, Favágók), gyermekportékkal s gyerekkori élményekből táplálkozó árvízi képekkel, menekülőkkel, gáton követ hordó, hátán gyermekeket cipelő asszonnyal, tehenes férfival, óvodába siető gyermekkel, zsákhordó munkással, vihar elől menekülő parasztokkal gyakran találkozunk képein. Belső, lelki tartalmakat kifejező félabsztrakt alakokkal szintúgy, mint villamosra felszálló tülekedőkkel, vasúton utazó, rázódó fáradt emberekkel. »Tájképeiben« a fákat is felbontja geometrikusán, erősen eltolva a síkszerű ábrázolás felé. A táji jelleg nem kísérti naturalista kifejezésre ... Mindez csak néhány, ötletszerűen kiragadott motívum annak érzékeltetésére, hogy Csengeli-Staudt elvont képei sokasága ellenére is benne él a maga korában és társadalmában, nem távolodik el annak emberi problémáitól, hanem hangot ad azoknak." MACS JÓZSEF Kép- és írásos dokumentumok, valamint plakátok a kiállításon ^ Fiatalok Staudt-Csengeli Mihály képeiben gyönyörködnek PrandI Sándor felvételei 10 hot.