A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-20 / 51. szám

Júlia mosolygós arcán egy kis fá­radtság látszik. Azoknak a fáradt­sága, akik életükben tárcufSz nél­kül állva csak a kötelességtelje­­sitést ismerték. nellett ván. Ezzel az igazolással és egy csomó kiollózott, a halál körülmé­nyeit leíró újságcikkel, melyek szerint zászlósként szolgáló férje­met Juhász Rezső szakaszvezető­vel együtt fegyveres nyilasok lőt­ték agyon, fel is mentem Buda­pestre. Itt a XII. kerületi tanács se­gítségével több mint egy év után felásatták nyilas rabokkal a Vér­mezőt, tízméteres körzetben, négy méter mélyen. Fogsoráról Ismer­tem rá Lalira. Atvitettem a Far­kasréti temetőbe, ahol díszsírhe­lyet kapott. Utána lettem lelkibeteg, és apá­tiámból csak az rázott fel, mikor a két gyermekem egészsége tönk­rement. A nedves szoba megtette a magáét. Eleinte a szokatlanul erős éjjeli izzadásokra figyeltem fel. Akkor már annyi ágyneműm sem volt, hogy váltani tudtam vol­na. Vizes mellhártya-gyulladás, kórházakba járás, míg végül is tü­­dőbajjal a két gyerek a Tátrában kötött ki. — Az • a gondolat öntött újra valamennyi erőt belém, hogy őket is elveszthetem. Két évig semmi­féle segélyt nem kaptam. Apóso­mék is csak olyan formában tá­mogathattak, hogy egy-egy kosár szőlőt adtak, amit a piacon értéke­­sőthettem, meg a gyerekeknek vet­tek itt-ott ruhát, cipőt, néhány nél­külözhetetlen holmi. Utána kellett járnom már a nyugdíjnak. Nyolc éves lett a két kicsi, mire az aggodalomtól megszabadultam, mert az orvos kimondta a meg­váltó szavakat: teljesen kigyógyul­tak. Hétszáz koronából — négy­száz korona özvegyi nyugdíjból és háromszáz korona árvasági segély­ből — kellett előteremtenem min­dent, amire szükségünk volt az élethez, ahhoz hogy a gyermekek ■egészségesen fejlődjenek. Minden­ről le kellett mondanom, de ők is olyan szerények voltak... Jól tud­ták, hogy nekünk semmi fölösle­gesre sem telik. Sosem kellett őket erőszakkal elhúznom az édesség­vagy a játékbolt kirakata elől. Ogy fájt a szívem ilyenkor. Néha vettem ■ogy doboz cukorkát és ebéd után kiosztottam köztük egy-egy szemet. — Hosszú évek alatt annyira véremmé vált a takarékosság, hogy most, mikor már többet engedhetek meg magamnak, nem tudok leszok­ni róla. Itt van például a szekré­nyemben ez a fekete ruha. Finom anyag, egyszerű szabás, az ilyes­mi sosem megy ki teljesen a di­vatból. Az esküvőmön viseltem. Ebben temettem első kislányunkat is. Ebben álltam az uram sírjánál, a fiam mérnökké avatásán, a kis­lányom promócióján és esküvőjén. Ezt viseltem egy alkalommal Po­zsonyban a magyar iskola farsangi bálján. Most már azt akarom, hogy temetni is ebben temessenek el. Látom, hogy a szekrényben csi­nos pulóverek, szép ruhaanyagok fekszenek gondosan egymásra rak­va. — Igen, — néz végig rajtuk sze­retettel —, ezek a gyerekek aján­dékai. Most már nem panaszkod­­hatom a ruhatáramra. A gyerekek felnőttek, diplomát szereztek, s az, aki nem próbálta, soha, de soha nem tudja megérte­ni, hogyan képes egy anya min­­yzt megadni havi hétszáz koroná­ból, meg alkalmi munkákkal oly­kor szerzett néhány fillérből. — Az oroszkai cukorgyárban dolgoztam kampányban, a nyári szezonban pedig a Turista utazási irodánál. Ezzel tettem szebbé a gyerekek karácsonyát és nyári va­kációját. — És e hosszú évek alatt nem jelentkezett senki, aki segített vol­na a gondokat megosztani? — Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hegy nem. Fiatalon ma­radtam egyedül, s hogy mindvégig egyedül maradtam, annak két oka is volt. Féltem az életemet, az éle­tünket hozzákötni valakihez. Akit a sors úgy, megsebzett, mint en gém, az sokkal érzékenyebb és nehezebben heverne ki egy csaló dást. Egy új bánat felszakította volna a már hegedő sebeket. A má­sik ok pedig az én kis, most már nagy fiam féltékenysége. Ákos, aki megszólalásig hasonlít apjához, úgy őrzött engem, mint egy vad kis Cerberus. Barátságos kézfogás­nál vagy kedvesebb mosolynál, amit férfival cseréltem, már ve­szélyt szimatolt. A nagy gondokon túljutott Júlia, a fia jói kereső mérnök Tolmácson, Ági, a lánya, aki rövid házasság után elvált, tanárnő, és továbbra Is együtt élnek ők hárman. Azaz négyen, nehogy kifelejtsem a csa­lád legfontosabb személyét, Ági kisfiát, Ivánkát. Most őt neveli, gondozza a nagy,mama. A kis család, amely most az Ákossy nagyszülőktől örökölt ked­ves családi házban él, egyelőre el­képzelni sem tudja az életet más­képpen, csak Így együtt. Hiszen Ákos, aki először Bratislavában kapott állást, inkább elcserélte a helyét mással, csakhogy anyja kö­zelében élhessen, erkölcsi és anya­gi támasza lehessen. Tudja, érzi, hogy ennyivel tartozik a hosszú évekig tartó önfeláldozásért. Az évek azonban szállnak, és könnyen- sor kerülhet majd rá, hogy a fiatalokban feltámad a vágy a külön családalapításra. Hogy fordul majd akkor Júlia sor­sa? Erre egyelőre még nem gon­dolnak. Csak Júlia sóhajt: — Az évek meghozzák a magu­két, és múlik az élet, akár boldog az ember, akár boldogtalan. Ez benne a jó talán. A munka gyara­podik, az ember elfárad. Többet gondolok a pihenésre ... fi> kályhában lobog a tűz, az első osztályos Iván buzgalommal írja leckéjét. A vacsora készen áll. Igen, az ember elfárad. Mégis, ha visszanéz a magányos helytál­lás nehéz huszonöt esztendejére, érzi, mindez nem volt hiába, teljes élet az övé. OKDÔOY KATALIN - Mi nem. De több mint valószínű, hogy a bra­­lislcivai Magyar Vendéglőben, a brünni Grand Hotelban és Trencsenben szintén lesz olyan ven­déglő, ahol csak a mi söieinket mérik. De Besz­tercebányán és Zsolnán is van ilyen irányú ér­deklődés. — Dél-Szlovákioban melyik járásokat látják el?- A komáromit, a lévait, a galántait és rész­ben a duriaszerdahelyit. — Készülnek még a jelenlegi sörökön kívül más fajtat is gyártani?- Valamit elárulhatok. Mi fogjuk elsőként az országban nem palackba, hanem pléhdobozba tölteni a sört. A barátságos igazgató Szabó István gondjaira bízott, vele tekintettük meg az üzemet. Bent az üzem első részében sárga tengerként csírázik, erjed az árpa, A mellette lévő helyiség­ben katonásan sorakoznak az egymásra helyezett tartályok. — Valami borféle szagot érzet - szólok a kí­sérőmnek.-- Sajnos - hangzott o kissé bosszús válasz. — A környéken sok szőlőt teleoítettek, de bortároiót nem építettek. így aztán kénytelenek vagyunk kisegíteni a borfeldolgozó üzemeket. Járunk, nézelődünk az üzemben, de embert nem igen látunk. Kisérőnk elmondta, hogy az 510 alkalmazott közül 100 sofőr, 50 karbantartó, 70 műszaki dolgozó, a többi adminisztratív munka­erő, takarítónő stb Végre a hatalmas rézkatlanok között emberekre leltünk. Harman teltek-vettek a rézóriások mel­lett. A beszélgetés során kiderült, hogy Nagy Jó­zsef kőműves, Bencsik Zoltán kovács, Kürthy Imre pedig villanyszerelő volt még néhány évvel ezelőtt. A sörfőzés mesterségét Nagytapolcsányban tanul­ták, s most már az elismert szokemberek közé tartoznak. Asszonyokkal a palackozóban találkoztunk, ahol a sörtöltő szállító automaták munkáját ellenőriz­ték. A hatalmas helyiség előtt mór ott álltak a te­herautók, rakodtak és egymás után indultak a szélrózsa minden irányába. Öt évvel ezelőtt ott kezdtek gyárat építeni, ahol a sör alapanyaga tetem. Eltelt egy fél évtized, és már 20 országba szállítják a malátát, és o Csallóközben, Mótyusföldön, Magyarországon százezrek élvezik a szomjot oltó, kitűnő ízű sört. TÓTH DEZSŐ

Next

/
Thumbnails
Contents